Az ügynöknek mindig jó szolgálatot kellett tennie

A. Nagy László szerint minden eset más, mindegyiknek van lelki, családi, közösségi, testi, egészségi összetevője, ezért nem lehet az összes ügynököt egy kalap alá venni. „A családom, barátaim végig mellettem álltak, így volt erőm kibírni a nyomást, ám nem tudhatom, mások rendelkeztek-e ilyen kedvező, segítő háttérrel. Hallottam olyanokról, akik különböző kecsegtetések alapján kezdtek együttműködni, előmenetelre, karrierre, anyagi haszonra számítottak; de voltak, akiket zsaroltak, családjuk meghurcolásával, elbocsátással fenyegetőztek. Minden ügyet külön kell mérlegelni” – magyarázta az Új Szónak a magyar politikus. Elismerte: ez nehéz feladat, mert kevés a kézzelfogható dokumentum. 1989-ben egy hónap leforgása alatt a dossziék tartalmának nagy részét megsemmisítették, úgyhogy a megmaradt iratok keveset mondanak arról, az ŠtB milyen tevékenységet folytatott. Nehezen lehet rekonstruálni a konkrét személyekre vonatkozó ismereteket. Általában a személyi regisztereket semmisítették meg. „Személyes dossziémban 16 oldalnyi anyag volt, ebből 3 oldalnyi értékelhető adat maradt meg: egy titoktartási nyilatkozat; egy jelentés arról, milyen okból nyitnak dossziét – mert együttműködtem Duray Miklóssal – és az alkalmatlanságomról szóló zárójelentés. Ám az én személyemről szóló jelentések, hogy mások miket mondtak rólam, a megfigyelés operatív dokumentumai, a lehallgatási jegyzőkönyv, vagy a kihallgatások jegyzőkönyvei eltűntek” – tette hozzá A. Nagy. Mivel ez mások esetében is így lehet, szerinte nagyon fontos az, amit Ján Langoš lépten-nyomon emleget: legyenek az érintett személyek részéről megnyilatkozások, vallomások arról, hogyan működött a titkosrendőrség, milyen eszközöket használt, milyen módon sértették meg az akkor is érvényes emberi jogokat.

Ján Hurný és Jozef Banáš

A két politikus ugyanabból a pártból – SDKÚ – való, mindketten szerepelnek az ügynökök között, s míg az egyik „elbujdosott”, addig a másik „vallomást tett”, próbálja tisztára mosni magát. Ján Hurný esetében jelentős számú dokumentum is megőrződött, nem semmisítették meg a róla készült és általa készített jelentéseket, fennmaradtak a kihallgatási jegyzőkönyvek is. Banáš esetében kevesebb dokumentum áll rendelkezésre. „Ez a két példa jól mutatja, mi az értelme annak, hogy megnyílnak a dossziék: mindkét esetben a hiányzó dokumentumok személyes vallomásokkal egészíthetőek ki – megszólalhatnak azok, akiknek az ügynökök ártottak. Csak így derülhet ki, kinek nincs takargatnivalója, ki hazudik még most is” – véli A. Nagy. Jozef Banáš kijelentette, pereskedne, ám Langošékat nincs értelme feljelenteni, mert az általa vezetett hivatal nem jogutódja az ŠtB-ben, csak kezeli az aktákat. Langoš azt ajánlotta: ha kiderül, ki írta a szerinte hamis jelentéseket, ki volt a tartótisztje, aki állítólag valótlan dolgokat írt róla, jelentse fel őt. A. Nagy László szerint is az államrendőrség vezető és tartótisztjeit, valamint a struktúrát fenntartókat, a kommunista párt tisztségviselőit kellene felelősségre vonni minden szinten – a pártközpont bizottságától és titkárságától kezdve egészen a járási pártvezetésekig. Az ŠtB ugyanis egyrészt saját belátásából, önszorgalomból, másrészt a kommunista párt különböző tisztségviselői és intézményei megrendelésére dolgozott.

Beszervezés

A leendő ügynök valamivel felhívta magára a titkosrendőrség figyelmét. Vagy meggyőződéses kommunista volt, s a rendszer többet várt tőle, esetleg magától jelentkezett; vagy olyan emberek társaságában látták, akikről az ŠtB többet akart tudni. Mindenesetre először alaposan ellenőrizték a megbízhatóságát. Ez akár évekig is eltarthatott, s addig bizalmi, megfigyelt személy vagy ügynökjelölt kategóriába tartozott. Mindháromról az alkotmánybíróság 1992-ben kimondta, hogy tudatosan nem működött együtt az ŠtB-vel. Azaz, még ha önként is jelentkezett besúgónak, amíg nem ellenőrizték le, addig nem kapott feladatot, tehát bármilyen okból is került az ŠtB látókörébe, ebben a fázisban még mindenki „ártatlan.” Az önként jelentkezőt minden bizonnyal hamarabb átsorolták az ügynökök közé. A nem tudatosan együttműködőket időnként megkereste az államrendőrség. Akit éveken keresztül sem sikerült beszervezni, vagy kiderült róla, megbízhatatlan, együttműködésre alkalmatlannak nyilvánították – ez történt A. Nagy László esetében is.

Ügynök csak az lehetett, aki valamilyen módon – írásban vagy szóban – beleegyezett az együttműködésbe. „Az ügynöki kategóriába való átsorolást úgy képzeljük el, mint egy érettségi vizsgát, ugyanis folyamatosan azt kellett neki bizonyítani, hogy megbízható, jó információkkal rendelkezik, együttműködik, az általa megfigyelt személyekről rendszeresen tájékoztat, miközben közvetlen környezetének sem árulta el, hogy együttműködött a rendőrséggel. Ezeket a személyeket folyamatosan feladatokkal látták el, s bizonyítaniuk kellett, hogy a munkát rendesen elvégezték. Amikor valakit átminősítettek ügynökké, értékelték addigi tevékenységét, ami komoly procedúra volt. Munkatervet dolgoztak ki a további együttműködésre, ezt alá kellett írnia, akárcsak a feladatokat” – résztelezte érdeklődésünkre az ÚPN munkáját felügyelő parlamenti bizottság elnöke. Az ügynök csak „amatőr” volt, munkáját a „profik”, azaz a titkosrendőrség állandó alkalmazottai, a tartótisztek értékelték. Évente kötelezően írásban jelentéseket írtak, ezt az ügynökkel is megbeszélték, dicséretben vagy megrovásban részesítették, amiről ugyancsak jegyzőkönyv készült, amit felsőbb szintre továbbítottak.

Az együttműködésnek volt magasabb kategóriája is: a rezidens, de még ez is amatőr személy volt, azaz szintén nem volt alkalmazotti viszonyban az ŠtB-vel. Ám mivel ügynöki feladatait kitűnően végezte, megbízták más ügynökök irányításával. „Szlovákiai magyar viszonylatban nem ismerek olyan személyt, aki rezidens volt” – mondta A. Nagy. Ezenkívül volt még az informátor, ami ugyancsak amatőr ügynöki kategória. Ő alkalomadtán önszántából, a rendőrség megkeresése nélkül adott információkat, vagyis tudatosan együttműködött, de vele nem kötöttek írásbeli szerződést. Az informátorok általában a pártban, az államigazgatásban, az akkori nemzeti bizottságokban dolgoztak. Felettük is a tartótisztek és az egyes osztályok vezetői álltak, a csúcson a kerületi és a főparancsnokság, a háttérben pedig a kommunista párt állt. Az interneten megtalálhatók az egyes parancsnokságok alkalmazottai, az úgynevezett „profi ŠtB-sek” is. Őket ugyanúgy nyilvántartották, mint az ügynököket és a megfigyelteket, azaz nekik is volt számuk, így azonosíthatóak.

Fedőnév

A nyilvántartott személyeknek fedőnevet adtak. A. Nagy Lászlót Szakállnak hívták. „Mindig nagy szakállam volt, biztosan ezért neveztek annak” – reagált a magyar politikus. A fedőnevet valamilyen külső vagy belső jegy alapján választották ki, de volt, akinek csúfnevet adtak, vagy sok esetben a fedőnév tükrözte a titkosrendőrség véleményét is a megfigyelt vagy együttműködő személyről. A titkosrendőrség látókörébe került személyek közül az ügynököknek megvolt az a kiváltságuk, hogy ők választhattak maguknak fedőnevet, és ha egy ügynöknek – például amíg csak megfigyelt személy vagy ügynökjelölt volt – már korábban adtak nevet, s az nem tetszett neki, később megváltoztathatta. „A fedőnévnek csak az volt a jelentősége, hogy a dokumentumokban eltitkolják az adott személy kilétét, a konspirációt fenntartsák, s bár minden szigorúan titkos anyagnak minősült, ha véletlenül valami nyilvánosságra került volna, akkor ne derüljön fény az egyes ügynökök személyazonosságára. Ez egyfajta biztosíték volt, hogy a hálózatot minél nagyobb homály fedje” – tette hozzá A. Nagy.

Az ártatlanok pereskedhetnek

A tudatosan együttműködő személyek között nyilvántartottak közül sokan állítják: nem írtak alá semmit, senkinek nem ártottak. A. Nagy szerint azonkívül, hogy személyes vallomást tesznek arról, hogyan viselkedtek, minek voltak kitéve, csak úgy tisztíthatják meg nevüket, hogy beperelik azokat a tartótiszteket vagy ismert személyeket, akik őket instruálták, kihallgatták; s a bíróság előtt bizonyíthatják, hogy ezek a titkosrendőrök csaltak, hazudtak, hamisítottak, amikor a róluk szóló dokumentációt elkészítették. Már Csehországban is beperelték az ŠtB egyes tartótisztjeit, és néhányan sikerrel jártak; sok esetben viszont bebizonyosodott: az ügynökök között lévő személy valóban „jó szolgálatot tett” az államrendőrségnek.

Nem meglepő a sok ismert név

A. Nagy Lászlót nem lepte meg, hogy annyi ismert név bukkant fel a Langoš-jegyzékben, hiszen sokukról már a kilencvenes évek elején kiderült, ügynök volt. Először a Rudé krávo hozott nyilvánosságra listákat, 2001-ben pedig megjelent a Cibulka-jegyzék. „A nevek közszájon forogtak, magyar vonatkozásban is. Ezeknek a listáknak az volt a hiányosságuk, hogy nem voltak hivatalosak, nem igazán hozzáférhető, kutatható dossziék alapján készültek, hanem valahogyan valaki hozzájuthatott a titkosrendőrség egykori jegyzékéhez, s nem hivatalosan nyilvánosságra hozta. Az ÚPN által közzétett adatok a törvény alapján kerültek nyilvánosságra, s olyan létező dokumentumok vannak a háttérben, melyek fizikailag is ott vannak a hivatalban, konkrét, vastag könyvekről van szó, melyek hozzáférhetőek, megnézhetőek, másolatok készíthetők róluk, kutathatóak” – mutatott rá az emberjogi bizottság elnöke. A. Nagy László „vallomását” holnapi számunkban olvashatják.