Az irodalom színe és fonákja

„Rendkívül színes, izgalmas és változatos a mai magyar irodalom. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen jó korszakában” – mondta Karádi Éva. „A legutóbbi, 60. számunkba minden nekem fontos szerzőtől kértem anyagot, és kaptam olyan írásokat is, amelyeken éppen dolgoznak, s így látni, menynyi remek dolog készül jelenleg is a regény műfajában. Holott sokáig inkább kisprózát írtak a középgenerációhoz tartozó szerzők. Most, úgy látszik, mindenki beérett arra, hogy megpróbálja feldolgozni az elmúlt évtizedeket saját élete szempontjából. S ebből rettentő izgalmas, egymásnak is felelgető művek születnek.”

A szabadság, a nyitás a világ felé ilyen nagy hatással lett volna az írókra? Minek a következménye ez a gazdagság és sokszínűség?

Karádi: Érdekes, hogy maga a rendszerváltás az irodalomban nem jelentett komoly fordulatot. Azt hiszem, éppen Pozsonyban voltam egy nagy értelmiségi találkozón még 90-ben, ahol Esterházy Péter mondta, hogy majd most elindulnak a történetek, mindenki elmondja mindazt, ami benne felhalmozódott. De akkor még nem indult be a közelmúlt feldolgozása. Olyan íróink, mint Márton László vagy Darvasi László a török hódoltság idejéből vették témáikat. Csak az utóbbi 5–6 évben jelent meg aparegény formájában a szembenézés a közelmúlttal, és már mindenki a saját élettapasztalata felől közelíti meg a kérdést. Németh Gábor a Zsidó vagy? című könyvében, Kukorelly Endre a Tündérvölgyben, Garaczi László a Lemourban vagy akiket legnagyobbakként tartanak számon ebből a nemzedékből: Nádas Péter is most jött ki a hatalmas, háromkötetes könyvével vagy Esterházy a családregényével. Ebben a legfrissebb számunkban hozunk írásokat Forgách Andrástól, Jánossy Lajostól, Lovas Ildikótól, Mészáros Sándortól, olyan szerzőktől, akik még csak most fognak előállni szintén rettentő izgalmas regényekkel.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a magyar irodalom fogadtatása nagyon jó külföldön. Sorolhatnánk itt a német, olasz, francia, holland fordításait Konrádnak, Szabó Magdának, Kertész Imrének, Márainak. De vajon milyen az otthoni, a magyarországi olvasóközönség: ezeken a már szinte klasszikusoknak számító szerzőkön túl ismeri, olvassa a legfrissebb magyar irodalmat is?

Karádi: Vannak olyan írók, akiket nagyon jól ismernek. Amikor Esterházynak megjelent a Harmoniája, nagyon sok példányt eladtak belőle. De nem lehet tudni, hogy aki megveszi, vajon elolvassa-e, s ha igen, mennyire érti. Úgy vélem, a felolvasásoknak, az írókkal való személyes találkozásnak e téren nagyon nagy szerepük van. Ha sikerül megérinteni az olvasót, és az író személyisége rokonszenvessé válik, akkor elviszik a folyóiratot a könyvrészlettel, s később talán a könyvet is elolvassák.

Ön miért tartja fontosnak az olvasókkal való közvetlen kapcsolatot, milyen visszajelzéseket kap, s ezeket hogyan hasznosítja? – kérdeztük Garaczi Lászlótól.

Garaczi: A felolvasások, találkozások, beszélgetések, az egyetemi előadások nekem azért fontosak, mert az írással járó elszigeteltséget, magányosságot oldják. Tehát nemcsak könyvünk megjelenésekor, a dedikáláskor találkozunk az olvasóval, hanem közben is tartjuk a kapcsolatot.

Olvasottak, tájékozottak-e az irodalomban a mai egyetemisták? Mit ad Önnek a velük folyó eszmecsere?

Garaczi: A régiótól, a várostól, az egyetemtől, de a véletlenektől is függ, hogy milyen fiatalokkal találkozom. Vannak jó és vannak kevésbé jó tapasztalataim is. A gyerekek általában úgy kerülnek egyetemre, hogy viszonylag keveset tudnak a kortárs magyar irodalomról, ami szerintem sajnálatos. Ugyanis nagyon sok olyan kortárs mű van, amit már 16 éves korban is el lehet olvasni. És ha elolvasnák ezeket, nem rettegnének az irodalomtól, hanem éppen hogy szeretnék.

Nem ott a hiba, hogy maguk a pedagógusok sem ismerik a műveket?

Garaczi: Részben a pedagógusok is felelősek, de a kultúrpolitika még inkább. Hiszen a tanárok csak végrehajtják a kapott utasítást, ezt most nagyon leegyszerűsítve mondom. De a tanmenetet előre meghatározzák, s mivel abban nem nagyon szerepel a kortárs irodalom, a gyerekeknek természetesen fogalmuk sincs róla. Pedig hogy mit csinált Petőfi 150 vagy Janus Pannonius 500 éve, azt csak kicsit elvontan lehet elképzelni. A kortárs író viszont mindig arról a világról szól, amelyben élünk, és szerintem a gyerekeket ezzel könnyen meg lehetne fogni. Számomra ugyanakkor nagyon inspiráló fiatalokkal találkozni, mert ők még szűz tekintettel néznek a világra és az irodalmi művekre. Nekem mániám a frissesség, hogy az ember ne ismételje önmagát. Ezért szeretem, ha rákérdeznek arra, amit csinálok és ahogy csinálom. A saját érdeklődést, kíváncsiságot, a dinamizmust életben lehet tartani a fiatalok segítségével, és tanulni is lehet tőlük nagyon sok mindent.

Kukorelly Endre is gyakran és szívesen van fiatalok társaságában. Olyanokéban, akik még mindenre nyitottak, van a dolgokról véleményük és ennek hangot is adnak. Őt is tapasztalatairól kérdeztük.

Kukorelly: Nagyon szívesen járok ilyen felolvasásokra, mint ez a mostani. És ha vannak fiatalok, akkor duplán örülök, ez természetes. De én tanítok is három helyen, kicsit túl is vállaltam magam. Miskolcon a szociológia tanszéken Irodalom és társadalom címen van egy kurzusom, Szekszárdon évek óta tanítok kortárs irodalmat és írásgyakorlatokat és a Képzőművészeti Egyetemen is tanítok kreatív írást. Elég sok fiatallal találkozom és tartom a kapcsolatot, és ez nagyon jó. Megmondom őszintén, ezt az egészet szerelemből csinálom, nem a fizetés miatt. Nagyon feldob ez a dolog, mert leginkább beszélgetni szeretek. Felolvasni is gyakran szoktam, de a legjobb az, amikor a közönséggel szóba lehet elegyedni. Izgat és faszcinál az emberek véleménye.

Az egyetemisták járatosak-e a kortárs magyar irodalomban? Olvassák-e, érdeklődnek-e iránta?

Kukorelly: Eleve nem érdeklődnek és természetesen semmit sem tudnak erről az egészről. Az a paradox helyzet van, hogy mi úgy gondoljuk, irodalomoktatás van a középiskolákban. Miközben nem irodalmat, hanem irodalomtörténetet oktatnak, ami óriási különbség. A gyerekek azt szokták meg, hogy az írók olyan emberek, akik már nagyon régen meghaltak és szobor formájában léteznek. Ennek megfelelően nem is nagyon tudnak mit kezdeni azzal, hogy még létezik élő író, ez számukra nagyon furcsa dolog. És ezt megértem. Jól emlékszem rá, gimnazista koromban én is csodálkoztam, hogy egyesek veszik a bátorságot és József Attila után verseket írnak. Amikor elkezdtem írni, akkor iszonyúan röstelltem ezt, mindenki előtt szégyelltem, még magam előtt is, hogy ilyen nagy pofájú vagyok, hogy meg merem ezt tenni.

Merthogy író az, aki már meghalt.

Kukorelly: Igen, a halott indián a jó indián pandanjára. Az iskolában nincs kortársirodalom-oktatás, ami szerintem őrült nagy baj. Gondoljunk bele: olyan ez, mintha a gyerekek nem matematikát tanulnának, hanem matematikatörténetet vagy nem fizikát, hanem fizikatörténetet. Akit ez érdekel, annak nagyon szórakoztató lehet, de azért ez nem azonos a mostani fizikával. Ha a diákok megszokják azt, hogy az az irodalom, amit Petőfi vagy Jókai írt, akkor a mai irodalommal nem nagyon tudnak mit kezdeni. Meg onnan errefele olvasni lehetetlen. Ha viszont sokkal több kortárs irodalmat ismernének meg az irodalomórákon, akkor abból könynyebb lenne visszafele olvasni. Hiszen a mai irodalomban benne van az irodalom egész tradíciója. De sajnos nem így van – egyrészt az oktatás struktúrája miatt, másrészt a tanárok is ódzkodnak a kortárs irodalomtól, nincs idejük arra, hogy belemásszanak, hogy kicsit kiismerjék magukat és tájékozódjanak. Ennek megfelelően a tanárok sem tudnak semmit, tisztelet a kivételnek. Beleértve az egyetemi tanárokat is, akik nyomatják a saját diszciplínájukat, de ők sem néznek körül, hogy éppen mi van.

Ennek ellenére mi innen úgy látjuk, hogy a magyar irodalmi élet nagyon mozgalmas. Rengeteg könyv jelenik meg, könyvesházak nyílnak, könyvhetet szerveznek, díjakat osztanak ki, sok az irodalmi folyóirat, az írók találkoznak olvasóikkal…

Kukorelly: Valóban így van, rengeteg dolog van és nem is ez a problémám. Hanem az, hogy van egy határ, amit nem lehet átlépni. Kb. 15 ezer olyan ember lehet a 15 millióból, akik tudatosan odafigyelnek arra, hogy milyen a kortárs művészet. Beleértve a zenét, a képzőművészetet és a többit. Amikor elhozták Magyarországra a Monet és barátai című kiállítást, azt több százezren megnézték. De a kortárs festők kiállítását nem nézik meg, mert az, úgymond, magas, már sok. Ám csak azért, mert a középiskolában erről nem volt szó. Az irodalomban el lehet jutni, mondjuk, Radnóti Miklósig, de már csak azok figyelnek oda, akik humán szakra mennek. Egy-két tanár esetleg megemlíti, hogy van még Pilinszky, Mészöly, Ottlik, Nagy László és kész. De hogy mi van ma az irodalomban, az teljesen kimarad. Akkora hiátus van, akkora szakadék, amilyen sose volt az irodalom és az oktatás között. Ez olyan, mintha Ady úgy érettségizett volna le, hogy Petőfiről nem is hallott volna. Kb. 60 év nincs benne az oktatásban. A maiak közül egy-két neves ember van, aki sokat szerepel a tévében, azokat a diákok ismerik. De csak azért, mert a tévében látják őket.

Nem deprimálja ez Önöket?

Kukorelly: Ez engem nagyon deprimál, nagyon bosszant. Ezért is szoktam elmenni mindenhova, ahová csak meghívnak, bár ez nagyon fárasztó. De próbálok megnyerni egy-két lelket. Ha az ember személyisége is jelen van, abban van talán valami érdekes. Például most is itt van három egyetemista lány, akik most vették meg a könyvemet. És azért, mert tudták, hogy ide jövök. Ha nem jövök ide, akkor nem veszik meg, mert miért pont az enyémet vennék meg. Hiszen rólam éppúgy nem tudnak semmit, mint a többiekről. Már megérte eljönni, hiszen három ember elolvassa, amit írtam, tudni fogja, mit csinálok, esetleg ajánlja a barátnőjének. Ilyen pici lépésekkel talán lehet a helyzeten valamelyest javítani, de ha csak sopánkodunk, akkor biztosan semmi sem fog változni.