„Az ember nem tud dolgozni, de a számlákat be kell fizetni”

Mióta van zárva a klub?
Éppen két héttel ezelőtt zártam be, amikor Peter Pellegrini a sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy a bárok és az éttermek ne legyenek nyitva. Emlékszem, hogy az első pár nap elég bizonytalan volt, hiszen nem tudtuk pontosan, milyen vendéglátóipari egységek működhetnek tovább, és azt sem, milyen rezsimben. Vannak, akik meg tudták oldani a korlátozott nyitvatartást, például házhoz szállítással, nekem erre persze nincs lehetőségem.

Azóta otthon van? 
Igen. Kezdetben ugye arról volt szó, hogy csak két hétig kell bezárnom, és én ezt tiszteletben is tartottam, hiszen tudom, hogy a betegségnek van egy bizonyos lefolyási ideje. Ekkor még talán bele sem gondoltam, hogy ez az egész sokáig elhúzódhat, de ahogy követtem a híreket, úgy 4-5 nap után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy itt nem csak 14 napról lesz szó, hanem akár 1 vagy 2 hónapról, esetleg többről.

Hogyan éli meg ezt az ember? Egyrészt a bezártságot, másrészt a bizonytalanságot, hogy nem tudni, mikor kezdhet újra dolgozni.
Őszintén szólva nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni. Az ember nem tud dolgozni, de a számlákat ugyanúgy be kell fizetni. Nemcsak a klub költségeire gondolok, hanem az otthoni csekkekre is: villany, víz, gáz, és akkor még arról nem is beszéltem, hogy a mindennapi szükségleteket is fedeznünk kell. Azt az egy hónapot az ember még csak-csak megoldja a tartalékokból, de most folyamatosan azon jár az agyam, hogy mi lesz ezután. Én még annyival szerencsésebb helyzetben vagyok, hogy nincsenek állandó alkalmazottaim, én vezetem a klubot, de van egy-két részmunkaidős dolgozóm, akiknek jól jött a fizetéskiegészítés, és most erről nekik is le kell mondaniuk. Őket nagyon sajnálom.

Mennyire teszi tönkre a stressz a hétköznapokat? Hogyan telnek a napjai?
Én már nem idegeskedem sokat, elfogadtam a helyzetet. Stressz helyett inkább azt mondanám, hogy ürességet érzek. Azzal próbálom elütni az időt, hogy lemegyek a klubba, és azon gondolkodom, milyen újításokat lenne érdemes bevezetni, ha véget ér ez az egész. De ez a bizonytalan helyzet mindentől elveszi a kedvem. 

Van már valamilyen ötlete, hogyan pótolja a bevételkiesést?
Eddig nem nagyon jutottam előre. Egyelőre próbáltam összegezni, milyen anyagi károm származik ebből. A leginkább szembetűnő, hogy jó néhány előre eltervezett koncertet és rendezvényt le kellett mondanom. De ez csak az egyik része, más anyagi károk is vannak. Az előre megrendelt áruk közül jó néhánynak le fog járni a szavatossága, ha még hónapokig zárva leszek. A felütött söröshordók pedig csak néhány napig bírják ki, azokat egy az egyben ki kellett dobnom, és ezek nem pár centes kiesést jelentenek. A járvány előtt egy-két hónappal egy nagyobb felújítási projektbe kezdtem, amelybe rengeteg pénzt öltem, és ezzel is le kellett állnom. Azon gondolkozom, hogy a járvány alatt keresek valamilyen átmeneti munkát, de ebben a helyzetben nem könnyű ilyet találni.

Minden nap követi a híreket?
Igen, és őszintén szólva egy kicsit már elegem is van belőle, mert az ember sokszor összezavarodik a sok egymásnak ellentmondó információ miatt. Nem is csoda, hogy valaki pánikol, mert olyan érzésem van, hogy néha a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. Itt most a politikusainkra célzok. Másrészt pedig látom, hogy egyre több és több a fertőzött, és senki nem tudja megmondani, meddig tarthat a járvány. Ez csak növeli a reménytelenséget. 

Igor Matovič nemrég bejelentette, hogy a bevételüktől elesett vállalkozók kérvényezhetnek majd bizonyos mértékű kártérítést. Ugyan a részletek még nem ismertek, de már gondolkodik rajta, hogy megpróbálkozik ezzel a lehetőséggel?
Olvastam, hogy van ilyen lehetőség, de nem tudom, hogy megpróbálom-e. Őszintén szólva én szkeptikusok vagyok ezzel kapcsolatban. Ugyan azt mondta, hogy azok a nagy cégek, amelyeknek nincs bevételkiesésük, nem kapnak támogatást, de az utóbbi évek tapasztalatai alapján én nem teljesen hiszek ebben. Szlovákiában inkább a befolyásos emberek szoktak ilyen támogatásokat kapni.

Akkor mibe tud kapaszkodni a jövőt illetően?
Én csak abban reménykedem, hogy május végére egy picit már javul a helyzet, és az emberek visszatérhetnek a régi életükhöz. Ha ez az egész még fél évig elhúzódik , azt nem tudom, hogyan fogja kibírni az ország.