Az első bécsi döntés és Nagy-Britannia álláspontja

A müncheni egyezmény szövegében a magyar és lengyel követelésekről csak a függelékben esett szó. Eszerint Magyarországnak és Lengyelországnak a csehszlovák kormánnyal történő kétoldalú tárgyalások útján kell megkísérelnie a területi problémák megoldását, s amennyiben három hónapon belül nem születne megállapodás, az ügy a konferencia résztvevői elé kerül.

1938. október 3-án a magyar kormány jegyzéket küldött a csehszlovák kormánynak, amelyben javasolta, hogy kezdjék meg a kétoldalú tárgyalásokat Komáromban. Még ugyanezen a napon Barcza György londoni magyar követ közbenjárására az angol kormány is jegyzéket intézett a csehszlovák kormányhoz, amelyben arra kérte szövetségesét, hogy mielőbb rendezze a magyar kisebbségi kérdést. A britek diplomáciai úton a magyar kormánynak viszont olyan üzenetet küldtek, hogy mérsékelt területi követelésekkel álljanak elő Csehszlovákiával szemben. Edward Halifax angol külügyminiszter utasította a prágai angol követséget, tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy a magyar–csehszlovák tárgyalások sikerét előmozdítsák. Ugyanebben az időben Barcza a Foreign Office-ban, az angol külügyminisztériumban több megbeszélést folytatott Lord Halifaxszal és Sir Alexander Cadogan külügyi államtitkárral a csehszlovák–magyar viszonyról. Az angolok abban reménykedtek, hogy a korábban Münchenben előírt három hónapos időtartam alatt a két állam képviselői megállapodásra jut, mivel megegyezés esetén elmaradna a négy miniszterelnök újabb találkozása. Az angol kormány a Hitlerrel való tárgyalást mindenképpen el akarta kerülni, mivel attól féltek, hogy Németország újabb követelésekkel áll elő. Halifax kifejtette Barczának, hogy az angol kormány a két állam közötti megbeszélések eredményét előre elfogadottnak veszi, „mert ha az Benešnek és nekünk is jó (a nekünk alatt értsd: a magyaroknak – a szerző megj.), úgy nekik is jó lesz.”

Horthy Miklós 1938. október 8-án levélben fordult Neville Chamberlain angol miniszterelnökhöz. Ebben kihangsúlyozta, hogy nem mint Magyarország kormányzója, hanem mint egyszerű tengernagy fordult hozzá, aki hazáját mindennél jobban szereti. Horthy taglalta, hogy még 1935-ben Budapesten a magyar revíziós igényekkel kapcsolatos tárgyalást folytatott Chamberlain öccsével, Austin Chamberlainnel. Az említett beszélgetés során Austin megígérte Horthynak, hogy ha a magyar kormány türelmes lesz, akkor Anglia kormánya segítséget nyújt majd Magyarországnak területi követeléseinek eléréséhez. Horthy, kihasználva ezen ígéretet, elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy azt kérje Neville Chamberlaintől, hogy: „... tegyen meg mindent, ami öntől és az ön nagy nemzete erejétől telik a támogatásunkra és segítségünkre ebben az eseményteljes órában.”

1938. október 6-án a Szlovák Néppárt kezdeményezésére Zsolnán a három szlovák párt elfogadta és kinyilvánította a szlovák nemzet manifesztumát, azaz Szlovákia autonómiáját. Ezzel Cseh-Szlovákia néven megalakult a második köztársaság, innentől kezdve az államalakulat nevét is kötőjellel írták, megkülönböztetésül az előző rendszertől.

A magyar és cseh-szlovák tárgyalások 1938. október 9-én indultak meg Rév-Komáromban. Kánya Kálmán és Teleki Pál vezette a magyar delegációt, míg a cseh-szlovákot Jozef Tiso, az autonóm szlovák kormány miniszterelnöke. Magyarország a magyar többségű területeket kérte vissza mintegy egymillió lakossal. A magyar igény 14 153 négyzetkilométernyi területet jelentett, mintegy 78%-ban magyar többségű lakossággal. Rév-Komáromban a két fél közötti megbeszélések október 13-án végül eredmény nélkül zárultak le, mivel a Tiso vezette cseh-szlovák küldöttség nem volt hajlandó kielégíteni a magyar területi követeléseket. Barcza György londoni magyar követ így magyarázta a komáromi tárgyalások sikertelenségének okait Sir Cadogannak: „A csehek mindenféle stratégiai, gazdasági, vasút politikai és egyéb kifogásokkal éltek ama területeket és városokat illetőleg is, ahol a néprajzi helyzet világosan a mi javunkra szól. A csehek – mondottam – oly hangnemben próbálkoztak meg velünk tárgyalni, mintha győztes fél folytatna tárgyalást egy legyőzött féllel, ami a tényleges helyzet teljes félreismerése. Most nem ők, hanem mi követelünk, követeléseink világosak és logikusak és szigorúan alkalmazkodnak a müncheni négyhatalom elveihez, így tehát azok egyszersmind a nagyhatalmak álláspontját is jelentik.” Cadogan, miután Barcza ismertette vele a csehszlovák delegáció első javaslatát, mely a felvidéki magyarságnak autonómiát kínált, kénytelen volt elismerni, hogy az a néprajzi elv kigúnyolása volt és ténylegesen is csak a magyar delegáció idejét fecsérelték. Tisóék még nem ismerték fel, hogy minimális ajánlattételükkel nem tudnak megegyezésre jutni.

A cseh-szlovák delegáció második ajánlata a Csallóköz felajánlása volt. Teleki Pál magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter erre a javaslatra úgy reagált, hogy ez még az 1930-as csehszlovák népszámlálási adatok alapján egyöntetűen magyar többségű területeknek is csak töredékére vonatkozik. ĺgy e javaslat elfogadása nem oldana meg semmit, mivel továbbra is nagy összefüggő magyar területeket hagyna Cseh-Szlovák uralom alatt, ezért ezt az angol kormány is komolytalan és nevetséges ajánlatnak minősítette. A tárgyalások alatt Jozef Tiso meglepő módon felvetette a lakosságcsere gondolatát, amely szerint a Csallóköz visszacsatolása után a még cseh-szlovákiában maradt magyarokat egyszerűen áttelepítenék Magyarországra, cserébe a magyarországi szlovákokért. A magyar delegáció ezt annyira elfogadhatatlanak és kivitelezhetetlennek tartotta, hogy érdemben nem is foglalkozott vele.

A harmadik ajánlat már jelentősebb területek átadásáról szólt. Ez mintegy 5200 négyzetkilométert és 345 000 lakost foglalt magába, és tartalmazta a Csallóközt, valamint néhány határ menti magyarlakta területet nagyobb városok nélkül. A magyar fél kereken kimondta, hogy ez számukra teljesen elfogadhatatlan. Cadogan erről úgy nyilatkozott, hogy még ez sem felelt meg a müncheni egyezményben a négy nagyhatalom által elfogadott néprajzi alapnak. Cadogan a magyar delegáció igényeivel kapcsolatban azt mondta a londoni magyar követnek, hogy „ezek a magyar követelések teljesen logikusak”, de a közbelépéstől elzárkózott.

Horthy korábban Chamberlainhez intézett levelére 1938. október 28-án érkezett válasz: „Ha mi tartózkodtunk a jelenleg tárgyalás alatt levő bonyolult problémákba való érdemleges beavatkozástól és magyarázástól, úgy ez nem a várt eredmények fontossága iránti közömbösségből származott. Ellenkezőleg, ez az őszinte óhajunk, hogy ez alkalommal elérhető legyen egy olyan jóakarat sugallta s minden érdekelt fél jogán és érdekében alapuló egyezmény, mely enyhíti a nemzetiségi sérelmeket, s lerakja a Magyarország és Csehszlovákia közti tartós és gyümölcsöző együttműködés alapjait.” A levél második részében Lord Halifax október 24-én Edinburghban elhangzott beszédére hivatkozott, amelyben az angol kormány elismerte, hogy „Magyarországnak jogos követelései vannak”, s reményüket fejezték ki, hogy ezen igények békés tárgyalások útján intéződnek majd el. Halifax beszédében kifejtette, hogy a két ország közötti problémák megoldása ügyében nincs ideális megoldás, és mindig lesznek olyan kisebbségek, amelyek a határ egyik vagy másik oldalán maradnak. Véleménye szerint, ha mindkét fél jóakarattal viseltetik a másik iránt, akkor megegyezést köthetnek az egymás területén élő kisebbségeik védelmére. Ez minimálisra csökkentené az igazságtalanságot és a későbbiek folyamán a baráti együttműködést alakíthatná ki a két állam viszonyában.

Horthy Neville Chamberlainnel kapcsolatos reményei szertefoszlottak. Az angol külpolitika fő törekvése ugyanis ebben az időben az volt, hogy a német agressziót a Szovjetunió irányába tereljék, és hogy mindenáron elkerüljék a háború kirobbanását. Cadogan elismerte, a trianoni szerződés békés revíziójára a magyar kormánynak törekednie jogában áll, és hogy erre a revízióra tényleg szükség lenne. Szerinte a magyarság kisebbségi jogainak biztosítása az előfeltétele annak, hogy a Kárpát-medencében béke és nyugalom legyen. Megjegyezte, hogy erre a revízióra ne a németek útján, erőszakos eszközökkel, hanem nemzetközi megállapodások útján törekedjenek.

1938. október 29-én a magyar és a cseh-szlovák kormány felkérte Németországot és Olaszországot a döntőbíráskodás elvállalására. A nemzetközi jog szerint ez azt jelentette, hogy a két kormány köteles elfogadni a felkért döntőbírák határozatát anélkül, hogy annak tartalmát ismernék. A magyar fél érdekei érvényesítésénél az olaszokban, míg a cseh-szlovák delegáció tagjai a németekben bíztak. Olaszország célja az volt, hogy a Kárpát-medencében ne csak Németország nagyhatalmi érdekei érvényesüljenek. Olaszországnak fontos volt, hogy a szövetségesként számon tartott Magyarország erősödjön a németbarát szlovákokkal szemben.

Magyarország a bécsi döntés értelmében 11 830 négyzetkilométernyi területsávot kapott vissza több mint egymillió lakossal. Pozsony és Nyitra Cseh-Szlovákiához tartozott, míg Kassa, Ungvár és Munkács Magyarországhoz került. Vitathatatlan tényként megállapíthatjuk, hogy a döntés a nemzetiségi elvet vette figyelembe egy több száz kilométer hosszú határszakaszon. 1938. november 4–11. között a magyar honvédség több szakaszban birtokba vette a visszakapott területeket. Magyarországon eufórikus állapot uralkodott. A magyar diplomácia duplán ünnepelt, mivel három hónap helyett öt hét alatt elérték a területek visszaadását. Budapest lakossága az utcára vonult. Örömtüntetéseket rendeztek a német, lengyel és olasz követségek előtt. Horthy november 6-án fehér lovon vonult be Komáromba, majd 11-én Kassára is. Az egész ország területén félórás harangzúgással, míg Budapesten ráadásképpen kétperces csönddel is ünnepeltek.

A Foreign Office-ban a bécsi döntést megelégedéssel, sőt megkönnyebbüléssel fogadták. Halifax és Cadogan kifejtették Barczának, nagyon boldogok amiatt, hogy az angol kormánynak nem kellett részt vennie a döntőbíráskodásban, és nélkülük, kölcsönös megegyezéssel oldódott meg a területi vita. Chamberlain a hozzá intézett interpellációkra két ízben is azt felelte az angol parlament alsóházában, hogy a bécsi döntés teljesen megfelel a müncheni megállapodásban lefektetett alapelveknek. Az angol kormány jogérvényesnek ismerte el a döntést, ezért újabb állásfoglalást szükségtelennek ítéltek ebben a kérdésben. 1938. november 14-én tartotta meg Chamberlain az angol alsóházban második beszédét a bécsi döntésről, melyben a következőket mondta: „A müncheni egyezmény semmilyen kikötést nem tartalmazott a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbség kérdésének rendezésére azon kívül, hogy amennyiben az érintett kormányok három hónapon belül megegyezés útján nem rendezik ezt a kérdést, az a müncheni hatalmak újabb összejövetelének tárgyát fogja képezni. A csehszlovák és a magyar kormány között de facto megegyezés jött létre akkor, amikor beleegyeztek, hogy elfogadják a német és az olasz kormány döntőbírói határozatát, következésképpen Őfelsége kormányának ez ügyben nincsen teendője”. Ezzel a brit kormány elismerte, hogy a bécsi döntés a müncheni megállapodás értelmében és szellemében jött létre, az érvényesnek minősül, és emiatt az angol kormány részéről nem tesz indokolttá más lépéseket.

Barcza György azt javasolta Csáky István magyar külügyminiszternek, hogy ne elégedjenek meg az angol kormány szóbeli közlésével, hanem kérjék írásban is álláspontjuk megerősítését. Barcza kezdeményezte a Felvidék visszacsatolása hivatalos elismerésének követelését. Csáky István ezt nem tartotta különösen fontosnak, illetve az angol diplomácia valószínűleg ezt nem tette volna meg. A magyar külpolitika ebben az időben már teljesen a német és az olasz kormány jóindulatának megszerzésére koncentrált. Chamberlain 1938. december 19-én elhangzott beszédében a következőket mondta: „Csehszlovákia új határait már megvonták a csehszlovák és a másik három érintett kormány megállapodásában, ami pedig Németország és a csehszlovák kormány megállapodását illeti, azt megerősítette a nemzetközi bizottság tagjai által ez év november 21-én aláírt jegyzőkönyv. Ilyen körülmények között e határokra vonatkozó újabb nemzetközi szerződés megkötésének a szüksége nem látszik fennforogni”. Tehát ismételten a müncheni és a bécsi döntés jogosságát ismerte el az angol kormány. Ezt az álláspontot csak Prága 1939-es német megszállása változtatta meg, amivel a német kormány megszegte a müncheni megállapodást. Amiért az angol kormány ezt többé magára nézve nem ismerte el kötelező érvényűnek. Ez az érvényvesztés vonatkozott a müncheni megállapodás angol–német részére, de jogilag nem vonatkozhatott a magyar részre, melyet egyik fél sem szegett meg.

A brit álláspont 1941-re, majd 1943-ra gyökeresen megváltozott, miután Eduard Benešnek sikerült meggyőznie az angolokat Csehszlovákia területi integritásának sérthetetlenségéről és a bécsi döntés jogtalanságairól. Winston Churchill is ismertette elképzeléseit Közép- és Kelet-Európa újrarendezésével kapcsolatban, ezek azonban hamar elvetésre kerültek. 1945-ben az angol kormány még a fölött is szemet hunyt, hogy az igazságosság és jogosság elvének érvényesítése helyett a bécsi döntés által visszaadott magyar területek lakosságát a nagyhatalmi politikai érdekeknek rendeljék alá.