Az élet verseny, a verseny élet...

SZÁVAI ATTILA

Nem voltam ám mindig ilyen nyomoronc, ahogy nevezem magam, van rendes nevem is: Sprint Ernő, de a sprintet nem merem hangosan kimondani azóta, hogy hetvenkettőben elpattant valami az életemben. Máig gyakran álmodom el éjszakánként újra és újra, hogy jön az öreg Galkovics a kapálógéppel, át az udvaron, csak az éles zúgás, a repkedő kavicsok, én meg szaladok, hogy ne tessék bekapálni a betonozott udvart. Ő szintúgy visít, hogy nem bírja megállítani, és csak szalad az elszabadult kapálógép után, amely ötletszerűen vonaglik fészertől a kútig, házfaltól kerítésig, kutyaóltól udvari kádig. Ordít az öreg Galkovics, hogy szaladj fiam, állítsd le, üsd ki vascsővel a gyújtógyertyát, én meg szaladok, futok, mint aki utoljára futhat. Azt már a kórházban mesélték, miután magamhoz tértem, hogy megbotlottam a sárkaparóban, hasra estem, a kapálógép meg átment rajtam, bekapálta a gerincem, bele a húsba.

Utána egy jó ideig nem bírtam hallani olyanokat, hogy a buszmegállóban mondja a gyereknek az anyja: szedd a lábad. Vagy az olyantól is felment bennem az idegfeszülés, mikor azt mondták, az élet elszalad, meg hogy olyan az élet, mint egy futóverseny. Tényleg olyan, csak én a pálya széléről nézem, ahogy lökdösik egymást fel a nagy rohanásban.

Ha rossz az idő és odafentről dézsából öntik az angyalok, mit dézsából, kerti medencéből az esőt, és otthon vagyok a tolókocsival, nem a faluszéli földúton, mindig megpróbálom elfoglalni magam. Sakk, hurkaevés, rejtvényfejtés, három betű, három lába van, mégsem jár, hokedli, ott van hátul a fészer mögött, nem dobtuk el, hiába három a lába. Nekem is kettő van, mégsem szaladok el, ha komolyabb feladat elé állít az a magasságos fehér ruhás kenderszakállú atyaúristen.

Amióta félreáll bennem a két lábon járás, vagy hogy humoros próbáljak lenni: amióta nem áll jól nekem a tolókocsi, elkezdtem templomba járni, mármint hogy betolnak a templomba, mint valami zsúrkocsit. Nem hiszek különösebben az ilyen földöntúli dolgokban, de ki tudja, hátha bejön a dolog, és lesz még egyszer nap, mikor egy reggel bal lábbal kelhetek fel, úgy, mint régen. Nemrég történt a faluban, hogy gyűjtést szerveztek, legyen valami normális tolószékem, ne ez a kurblis masina. Nem bírják már nézni, hogy az egyik karom akkora már, mint a kályhacső, a másik meg csak ott van tartani a tökmagos zacskót, zacskós kakaót, de leginkább csak kapaszkodok vele, fogom a kocsi oldalát, mikor gurulok lefelé a tópartra. A gyűjtés végén bált rendeztek, ahol ünnepélyes keretek közt adták át az új járgányt, egy nikkelfényű kerekes széket. Amerikában csinálták a jótállás (ezt a szót is gyűlölöm) szerint, kínai alkatrészekből. Na most akkor melyikben ne bízzak meg annyira? Többek szerint ezzel az új tolókocsival megfogtam az Isten lábát, elhihetem.

Jó lenne néha valami érzés a lábaimban, nem vágyom én sokra, nem akarok magasugrani, csak egy kis icipici érzés esne jól néha, rácsapni az ajtót, érezni a langyos nedvességet, ha a kutya levizeli, ütni csípősre kábellel, ilyesmik. De semmi, annyi az érzés itt a lábakban, mint egy bevágott fészerajtóban, hogy az ember dühében legszívesebben ordítana, mint egy elszabadult kapálógép, ütné ököllel az ólakat, szaladna, rúgná szét a világot, ütné vascsővel szilánkosra a teliholdat, leköpné az összes csillagot egyenként, hogy a végén nem marad más a szájban, csak salak, ami a ki nem mondott, csak elgondolt mondatokból maradt. Az olyanokból, hogy gyere, Borikám, sétáljunk egyet a faluszélen, szaladjunk a patakparton, kergessük egymásban a szexualitást, csak futni, futni, mint az évszakok, repülni, akár a legyek, kedvünkre. De nem. Az ilyen dolgok mindig akkor jutnak eszembe, mikor esőre áll (ki nem állhatom ezt így kimondva), és nem mehetek a faluszéli földútra. Ilyenkor szépen megvárom, míg jó fényes zsírossá lesz hátul a trágyás sár a disznóólaknál. Aztán mindig kimegyek a tolószékkel, és mintákat kerekezek a barnás-habos masszába, szép dupla íveket, amilyeneket a pap mutogat a mise közben a két kezével, hogy jobban értsék a hívek azt, ahogy Illés tüzes szekere elrepült az égen. Az én szekerem egyszer volt tüzes, mikor véletlenül hozzáértem gurulás közben a magasfeszültségű ipari vezetékhez a szomszéd építkezésen.

Havonta be kell menni a városba a klinikára, hogy áramot vezessenek a lábaimba, azt mondják, nem nagy amper, csak éppen hogy stimulálni lehessen az izmokat, ne fonnyadjanak el. Hát ne is, amikor először voltunk ilyen kezelésen, kérdeztem az orvost, ha otthon leszek, szabad-e majd ipari árammal, csak úgy szolidan stimulálni a tolókocsit, hátha megy egy kis élet a lábszárakba, nem tart sokból rákötni napjában kétszer a betonkeverő kábelét az udvarban. Az orvos csak nevetett, hogy maga egy két lábon járó viccújság, majd elnézést kért.