Az élet része a ponyvaregény és a valóságshow is

Réz András filmesztéta, de szinte nincs is olyan téma a közszereplők imázsától kezdve a legújabb ékszerdivatig, amiről ne hallottuk volna már különböző műsorokban nyilatkozni. Mégsem gondolja, hogy csak azért, mert nagyobb nyilvánossághoz jutnak el a gondolatai, máris véleményformáló személyiségnek számítana, egyszerűen egy a sok ember közül, akinek tetszik, vagy nem tetszik az adott produkció. Legfeljebb azt is ki tudja fejteni, miért, de egyáltalán nem biztos, hogy mindig igaza van.

– Majd csak az utánunk következő generáció mondhatja, hogy ez vagy az mulandó hóbort volt, hiszen mi benne élünkDömötör Ede felvételeiHogyan lesz valakiből esztéta?

Az én esetemben véletlenül. Az egyetemen magyar–orosz szakot végeztem, és minden ambícióm az volt, hogy műfordító lehessek. De aztán elkezdtem filmekkel foglalkozni, és amikor először hívtak a televízióba, hogy meséljek valamit a katasztrófafilmekről, nem tudták, mit írjanak a nevem alá. A Filmtörténeti Intézet tudományos segédmunkatársa túl hosszú volt, a filmtörténészt vagy kritikust én nem akartam, mert nem publikáltam, így lettem filmesztéta. A filmek iránti érdeklődésem azonban még korábbi keletű – harmadéves egyetemistaként iratkoztam be két szemináriumra. a tömegfilmről és a modern filmművészetről. A szemeszter végén azt mondtam, én is ezzel szeretnék foglalkozni. Nagyon sokat olvastam a filmekről, eljártam forgatókönyvíró tanfolyamokra, filmklubot vezettem és egyszer csak ráébredtem, hogy a film izoláltan nem kezelhető. Fontos a kor, amelyben született, annak válságai, politikai történései, színházi és irodalmi hagyományai, az, hogy a rendező milyen zenét választott, mert mindennek üzenete van. Meg kell nézni a különböző jelképeket, analizálni a film kontextusát, összefüggéseit, és ezzel messze túljutunk a filmelemzés és filmtörténet határain.

Ennyi tudás és ismeret birtokában még képes úgy belefeledkezni egy filmbe, hogy közben ne elemezgesse?

Hát persze. Ha melodrámát nézek, szeretek sírni, ha akciófilmet, izgulni akarok és a horrorfilmen ugyanúgy félek, mint a többiek – ha először látom, és ha jó a film. Utána már boncolgathatom, de ha nem néztem meg, hogyan működik, akkor semmit sem fogok tudni róla, mert először hagyni kell, hogy hasson rám, és csak utána lehet megfejteni a titkát. A Schindler listájával voltam így. Remegett a térdem és törölgettem a szemüvegem, amikor kijöttem a moziból, pedig tudtam én, hogy ezt Spielberg műveli velem. Utána már le lehet leplezni, melyik jelenet miért hat, és hogy az utolsó jelenet bizony, meglehetősen kimódolt, de ha nem ilyen, nincs az a brutális hatása sem. Egy biztos, a Schindler listáját nem lehet a művészfilmek közé sorolni, a tömegfilmek nagykönyvében van a helye, de ott baromi előkelő helyen.

Időnként messzire kalandozik a filmtől a divat, a zene, vagy akár a reklámok világába is. Soha nem tartott attól, hogy sokrétűsége miatt majd elvárják: mindenről legyen véleménye és lehetőleg azt is mondja meg, mi a jó és szép?

Nem szentírás az, amit én mondok! Csupán népszerű tudományos fejtegetéseket tartok a kultúra és a vizuális művészetek tárgyköréből, meg kommunikációelméletet tanítok az ELTE-n, most már lassan tíz éve. De ezt ne úgy képzeljék el, hogy kinyilatkoztatom az egy és tévedhetetlen igazságot, csak véleményt cserélünk a diákjaimmal. Minden évben változik a tárgy címe, a legutóbbi az volt: Potyajegy a bárkára. Arról beszélgetünk, vajon mi fogja elpusztítani az emberiséget és van-e esély a megmenekülésre. Van itt már minden a mutáns vírusoktól a génmanipuláción át az ózonlyukig és közben játszunk a gondolattal, hogyan úszhatnánk meg. Van, aki hívő lesz, bár ma már ez is egy kicsit mást jelent. Van, aki, a feng shuira esküszik fel, más csatlakozik a scientológusokhoz, vagy beáll harcos környezetvédőnek.Egyértelm? válasz, gondolom, nem létezik...

Éppen az a lényeg, hogy mindenki keresse a saját válaszait. A kérdés is mindig más. 1998-ban, az ördög évében – mert 1998 az háromszor 666 – az volt a téma, hogy az emberiségnek mindig vannak olyan „világvége-hangulatai”, nagy szakadásai, amikor megpróbál tiszta lapot nyitni. A gagyitól az álkamuig címszó alatt arról beszélgettünk, hogy a hamisítványok és hamisságok hogyan kezdik beborítani a világot, és volt egy szemeszter arról is, hogyan selejtez, mit dob ki az emberiség, és mi az az érték, ami túléli ezeket a nagytakarításokat.

Ilyenkor igyekeznek közösen legalább valami általánosítható tanulságot levonni?

Isten ments, én nem evangélista vagyok, hanem tanár! Az olyan teóriákat, hogy forduljunk önmagunkba, bánjuk meg a bűneinket és vezekeljünk, iszonyú nagy marhaságnak tartom, mert tagadják az életet. Igaz, hogy az emberiség őrülten ostobának tűnik, amikor a háborúkat, a környezetszennyezést, a pénz utáni hajszát nézzük, de furcsa módon a rettenetes nagy balhékat eddig mindig átvészelte valahogy, ha pedig nem tudta elkerülni, akkor kiheverte.

De mindent ki lehet heverni?

Nem tudom, de már az is jó, ha ez a kérdés megfogalmazódik bennünk. Azt hiszem, most újra olyan korban élünk, amikor azokra az emberekre van szükség, akik kérdezni tudnak, mert jó kérdéseket feltenni nehezebb, mint válaszolni.

Csakhogy az ember eredendően úgy van megalkotva, hogy a biztonságot, a megkérdőjelezhetetlen válaszokat keresi.

Egy bizonyos korban, egy adott pillanatban meg is születnek a tuti válaszok, de amikor megváltozik a világ, miért kellene ezeket hitelesnek elfogadnunk? Az irodalomoktatásunknak is az a legnagyobb hibája, hogy a gyerekeknek először olyan költőket kell megérteniük, akik több évszázaddal ezelőtti kérdésekre keresik a választ – több évszázaddal ezelőtti nyelven. Előbb ismerik meg Balassi Bálintot vagy Csokonait, mint a kortárs irodalmat, amelyhez többnyire el sem jutnak. Olyan ez, mintha Ady korában nem beszéltek volna Aranyról vagy Petőfiről, hiszen az utóbbi ötven esztendő irodalma csak nyúlfarknyi toldalék a tankönyvekben. Nem lenne jobb azokkal a művekkel kezdeni, amelyek a mai világról szólnak? Sajnos, Európának erre a régiójára máig az jellemző, hogy ha valami a múltból ered, akkor automatikusan értékesebbnek tűnik, mint a jelen bármilyen csodálatos eredménye.

Az is erre a régióra jellemző, hogy nekünk mindig megmondták, miről mit kell gondolnunk. Tudunk egyáltalán kérdezni?

Ma is gyakran előfordul, hogy egy diákom odajön hozzám, és azt mondja: megnéztem XY filmet és úgy gondolom, hogy az a jelenet ezt és ezt jelentette. Tessék mondani, igazam van? Erre én csak azt mondhatom, hogy nincs egy nagy könyv, amelyben le lenne írva, melyik műalkotásnak mi a jelentése, mert ha lenne, akkor már nem is kellene megalkotni a műveket. Bárki bármit gondol egy műről, igaza van, mert amikor nézi, hallgatja, akkor a saját tudásával, felkészültségével tölti fel az alkotást, és minél gazdagabbak az ismeretei, annál több jelentést képes belevetíteni egy műbe. A közép-európai régió paternalista hagyományainak köszönhetően mégis mindig azt várjuk, hogy megmondják nekünk, mi a helyes, aztán boldogan csatlakozunk vagy tiltakozunk. Szeretjük, amikor lelkesedni lehet valamiért, vagy leprázni azt, amivel nem értünk egyet, csak azt nem szeretjük, amikor gondolkodni kell. Ha megkérdezik tőlünk, mit tennénk, a legtöbben azt válaszoljuk: ez nem az én dolgom, csinálják meg, és majd megmondom, kell-e nekem. A liberálisabb hagyományokat ápoló Nyugat-Európában az emberek megtanulták, hogy ők egy szál magukban éppoly fontosak, mint bárki más, semmi okuk arra, hogy feszengjenek, és azt várják, hogy valaki megveregesse a vállukat. A fiatalok lassan már nálunk is tanulnak kérdezni, de a hangsúly a lassan szón van, mert még ők is mindentudó szülők és pedagógusok árnyékában nőttek fel.

Önt feszélyezi még, hogy ennyien adnak a véleményére?

Megszoktam. Csak akkor érzem rosszul magam, amikor olyan kérdésekkel fordulnak hozzám, amelyekhez nem tudok hozzászólni. Ilyenkor restellem, hogy ezzel nem foglalkoztam többet, de hát időnként be kell vallani, ha valamihez nem értek, elvégre, nem vagyok politikus.

– Nem szentírás az, amit én mondok Amikor a mai populáris kultúrára terelődik a szó, sokan csak legyintenek és azt mondják, múlandó. Valóban ilyen felülnézetből kell megítélnünk az egyslágeres zenekarokat, valóságshow-kat, bulvársztárokat?

Szerintem majd csak az utánunk következő generáció mondhatja, hogy ez vagy az mulandó hóbort volt, hiszen mi benne élünk. Sokan kérdezik, miért kellene nekünk olyan művekkel foglalkoznunk, amelyek úgysem az örökkévalóságnak szólnak? Hát csak azért, mert lépten-nyomon ezzel szembesülünk. Aki azt mondja, hogy mindezzel nem érdemes törődni, az nem éli a saját életét, mert az élethez hozzátartozik a ponyvaregény, a valóságshow és a számítógépes játékok is. Ezek nem véresen komoly és fennkölt dolgok, de nem is kell mindenben azt keresni. Ha én egy horrorfilmre ülök be a moziba, akkor tudom, hogy nem az esztétikum ormait fogjuk ostromolni, hanem azért megyek, hogy borzongjak, és ha egy jó kis ledér táncosnőt látok, nem a Bolsoj Balett művészeivel hasonlítom össze. Attól, hogy valami csak annak a napnak szól, amikor megszületett, még nem feltétlenül rossz. Nem igaz, hogy a dolgoknak csak az a mércéje, vajon száz év múlva is léteznek-e még, mert ezt a döntést majd csak száz év múlva hozzák meg, és könnyen lehet, hogy egészen mást fognak választani, mint amit mi választanánk. Az irodalomtörténetben erre számos példa akad, egykor ismert, sőt Nobel-díjas szerzőket ma már senki sem olvas, de a maguk idejében ismerni illett a műveiket. Ezért nem értek egyet azokkal sem, akik azt mondják, hogy a valóságshow-val ne foglalkozzunk. Aki nem hajlandó ezekről tudomást venni, az kirekeszti magát abból a világból, ahol mindenki erről beszél. Én is kíváncsi voltam rá még az első részeknél, de inkább rettentően unalmasnak találtam, mint felháborítónak. Talán az volt a hiba, hogy megpróbáltam tévéműsorként nézni és öt perc után már kifogásoltam, miért pont őket választották, miért ilyen hülyeségekről beszélgetnek folyton, miért mindig ugyanazt a helyszínt mutatják. Aztán nem is néztem, mert nem vagyok mazochista, de azért levontam a magam következtetéseit. Szerintem a valóságshow egy nem túl barátságos emberkísérlet, amelyet nemcsak azokkal folytatnak a producerek, akiket összezártak a bekamerázott házba, hanem azokkal is, akik nézik őket. Azzal viszont nem értek egyet, hogy az egészet a kukkolási vágy tartja életben, hiszen a kukkolás csak akkor élvezet, ha a másik nem tudja, hogy meglesem. A lakók tudják, hogy figyeljük őket, és bizonyos értelemben játszanak is nekünk, ezért én inkább azt érzem a valóságshow vonzerejének, hogy nézőként olyan kérdésekben kell döntést hoznunk, amelyekben mi is kompetensek vagyunk Mert ha például az iraki háborúról kérdeznek, nem tudunk eleget ahhoz, hogy eldönthessük, hol az igazság, és még a választásokon sem észérvek alapján szavazunk, hanem politikusok medializált közképére adjuk a voksunkat. Ezzel szemben arról, hogy háromhetes ismeretség után le kell-e nyilvánosan feküdni valakivel, vagy ügyesen taktikázik-e az, aki a többieket akarja összeugrasztani, társadalmi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül is lehet véleményünk. Ilyenformán a tévékészülék előtt az ember olyan kalandot él meg, amilyet a hétköznapokban már egyre kevésbé, merthogy régebben még a munkahelyeken vagy a szomszédainkkal játszottunk hasonló játékokat. Igaz, hogy ez csak virtuális pótlék, de szükségünk van arra, hogy megítélhessük egy közösség működését és értékeit, még ha ilyen közvetett módon is. Nyilván más beküldeni egy sms-t és úgy kiszavazni valakit, mint egy munkahelyen dönteni arról, kit bocsássanak el, de én azért mégsem dühöngök, mert ha sokmillió ember nézi, akkor valamiféle létező igényt mégiscsak kielégít ez a műsor. És ez egészen biztosan nem a pornográfia iránti igény, mert egy pornókazettát gyorsabban be lehet szerezni, mint kivárni, amíg valakik összebújnak a matracok fedezékében. Szóval nem hiszem, hogy a valóságshow-val az ördög tette volna be közénk kénkőszagú patáját, és valószínűleg ezt is hamar megunjuk majd. Egyetlen szomorú dolog van az egészben: túl sokat nézünk tévét, és aki tévét néz, az nincs moziban, nem dumál a barátaival, nem ül a kocsmában. Márpedig sokszor még a bumburnyák kocsmai beszélgetés is jobb, mint a tévé süket bámulása, mert ott legalább hús-vér emberek vannak és nem elektronsugarak.

Évek óta a reklámszakmában is tevékenykedik, az ön műve például a skandináv lottó reklámja. Mit gondol, a politikai marketingben és a reklámban csak a kívánt hatás elérése lehet szempont, vagy célközönségként joggal várunk el némi poént, esztétikumot is?

Nagyon nehéz kérdés ez, mert az alkalmazott művészetnek is van saját esztétikai univerzuma, de az elsődleges szempont itt mégiscsak az, hogy a terméket el kell adni. Néha szomorkás a szívem, hogy itt bizony, rám is vonatkoznak a szabályok, de azért mindig megpróbálok olyasmit kitalálni, ami eredeti, szellemes vagy meglepő. Ezzel szemben áll az a koncepció, amely szerint az eredetiség, a humor, az esztétikum fölösleges teher. Csupán az a fontos, hogy a vevőbe sulykoljuk a termék létét és a hiper-szuper marketben más árut már meg se lásson, mert a reklámot a minőség garanciájaként fogja fel.

Sokan – és nem csak az idősebb generáció tagjai – nosztalgiával emlegetik azokat a boldog békeidőket, amikor a középosztály mindennapi életének is sokkal inkább része volt a kultúra. Valóban igényesebb volt az átlagember, vagy ezt a luxust csak egy nagyon szűk réteg engedhette meg magának?

Akkor a nemzet sokkal nagyobb hányada volt teljesen kirekesztve ezekből kifinomult mulatságokból, mint most. Olyan soha nem volt, hogy tízmillió magyar egyöntetűen a magaskultúra mellett kötelezte volna el magát, és ne feledjük, hogy a koncert- vagy színházlátogatásnak nemcsak a művészet iránti igény kielégítése a célja, hanem az is, hogy megéljük a közösséget. Ma már ennek is nagyon sok módja van – moziban, kávéházban vagy akár a teniszpályán is. Lehet, hogy ezek a mulatságok kevésbé előkelőek, mint mondjuk a századelőn voltak, de hozzáférhetőbbek és én egyáltalán nem bánom, hogy még két-hárommillió ember bekapcsolódik abba a játékba amely korábban csak tízezrek kiváltsága volt.

Többször elmondta, hogy a politikában nem naprakész, az iraki háborúról pedig egyáltalán nem tudtunk annyit, hogy szakavatott véleményünk lehessen róla. A médiában való megjelenítéséről mi a véleménye?

Úgy érzem, kevésbé voltak túldramatizáltak a jelenetek, mint az öbölháború idején, amikor hőseposzt kreáltak a háborúból. Most az amerikaiak valószínűleg egyeztettek a jelentősebb tévécsatornákkal, hogy elkerüljék a hisztérikus hangulatot, mert tartottak attól, hogy a CNN megpróbál még rádobni az öbölháborúban játszott szerepére. Nem vágyhattak ilyesfajta show-ra, mert egy háború önmagában is végletes helyzet, és ha erre még rá is játszanak, abba belerokkanhat a gazdaság. Mintha ezúttal a tudósítók is visszavették volna eredeti szerepüket, nem képzelték magukat történelemcsinálóknak, ami ma, sajnos, a médiamunkások meglehetősen gyakori szereptévesztése. Úgyhogy én most nem akadtam ki különösebben a látottaktól, de lehet, hogy csak azért, mert az ingerküszöbünk már sokkal magasabb, mint tizenkét éve volt. Az extrémitásokat bemutató, emberi gyötrelmeket szimuláló műsorok ma már sokkal brutálisabb dolgokat mutatnak, mint egy valóságos háború, ezért teljes joggal fordul meg a fejünkben amikor egy csatajelenetet közvetít a televízió, hogy talán ezt is előre megrendezték, vagy nem is a helyszínen készült. Ilyesformán mosódnak össze a megtörtént pillanatok a megkoreografált képekkel, és valójában sose tudhatjuk, hogy amit látunk valóság-e egyáltalán.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?