Az élet megfordítva

H. NAGY PÉTER

No most abban a helyzetben vagyunk, hogy David Fincher filmjeiről a közelmúltban megjelent egy nagyon jó könyv, Mátyás Győző A látszat birodalma című opusa. A szerző végkövetkeztetése szerint „ami igazán figyelemreméltó, új jelenség, az az igényes tömegkultúra és a művészet határmezsgyéjén kialakult filmtípus, amelyik a két szféra között állandó mozgásban oszcillál, mindkét felségterület jellegzetességeit magán viseli, egyszerre szórakoztató, izgalmas, esztétikai értelemben is, ugyanakkor fontos emberi és társadalmi problémákat beidegződött gondolkodási sémáinkat kikezdő, művészileg szubverzív módon ábrázol. Ez tipikusan posztmodern jelenség, amennyiben egyszerre tartalmazza egyik és másik minőséget, és ezáltal lesz egyúttal a harmadik: transzgresszív, határsértő, nem pontosan meghatározható, a definíciók elől elsikló, képlékeny és átmeneti. Az izgalmas, eredeti hibridek foglalata. Én ebbe a rubrikába sorolom be David Fincher filmjeit, legalábbis azok többségét, olyan rendezők munkái mellé, mint David Lynch, Christopher Nolan, Tom Tykwer, Alejandro Inarritu, Spike Jonze, a korai Ridley Scott és persze Lars von Trier a Táncos a sötétben és főként a Riget miatt.” (216. old.)

Ez nem csak helytálló megállapítás, valószínűleg sokak véleményével vág egybe. Vida Gergely is valami hasonlót fejtegetett anno, éppen az Extrákkal kapcsolatban. (Nem a rám való hivatkozás az érdekes itt, hanem a kritikus szempontrendszere! És persze az, hogy helyzetjelentése A látszat birodalmára is vonatkoztatható.) A könyv „illeszkedik abba a – magyar nyelvterületen is teret nyert – filmes diszkurzusba, amely az esztétikai (és szemiotikai) vizsgálódás tárgyává tette a tömegfilm (zsánerfilm) audiovizuális komponenseit, és ezzel egy időben relativizálta tömegfilm és művészfilm (szerzői film) szembeállítását. Nyilvánvaló, hogy minderre azok a múlt század kilencvenes éveiben induló alkotók adtak ösztönzést, akik zsánerfilmben gondolkodtak (gondolkodnak), de munkáikban markáns szerzői jegyek lelhetők fel (Tarantinón kívül pl. David Fincher, Steven Soderbergh, Guillermo del Toro stb.)”. (Új Szó, 2009. május 30., 15.) Mindezt hosszasan lehetne taglalni, rengeteg jelenséggel lehetne alátámasztani és párhuzamba állítani, de mostani tárgyunk valójában nem is ez lenne, hanem Fincher legutóbbi filmje, a Benjamin Button különös élete, melynek DVD-verziója nemrégiben látott napvilágot.

Mátyás Győző – említett könyvében – a film lényegre tapintó (már-már heideggeriánus) „olvasatát” nyújtja. Érdemes felidéznünk ebből néhány mozzanatot. A szerző a Benjamin Button különös életét a rendező leglátványosabban esztétizáló, katartikus hatású alkotásának tartja. „Egy melankolikus, elégikus, poétikus film, amelynek szándékosan túlstilizált, manierista ábrázolásmódja az esztétizáló képi univerzum révén valamiféle gesamtatmoszférát, -hangulatot, -létérzést jelenít meg. (…) Ebben a filmben szinte minden kocka arról árulkodik, hogy egy kamerával festett (operatőr: Claudio Miranda), dekoratív »künstliche Welt«-et látunk, amelyben egyszerre kontúrosak az ábrázolt tárgyak, miközben opálosan telítettek a színek (…), már-már mesterségesen artisztikusak a beállítások (…), s ekként az egész teremtett világ valamiféle lebegő, bűvös transzrealizmus képzetét kelti.” (174. old.) Mindez – teszi hozzá joggal a szakértő – „kiáltóan sugallja, hogy a létezés csak káprázat, illékony áttűnés”. S itt álljunk is meg egy pillanatra, hiszen ennek megértéséhez fel kell idéznünk a film alapötletét.

Benjamin Button (Brad Pitt alakítja kiválóan) 1918-ban születik meg New Orleansban; 80 éves aggastyánként, s az évek múlásával egyre fiatalabb lesz, majd csecsemőként (de egy öregember tudatával) távozik a világból. (A történet F. Scott Fitzgerald 1920-as években írt novellájának adaptációja, de a forgatókönyv – Eric Roth munkája – gyakorlatilag csak a kezdőmotívumot veszi át, a sztori aztán nem követi az ötletadó kispróza menetét.) Ez az alapszituáció teszi lehetővé, hogy a film eljátsszon a lét időbeliségének dilemmájával és a létező identitásával, hiszen a címszereplő abszolút példája egy olyan lénynek, aki ténylegesen sohasem az, aminek látszik. Mátyás Győző pontos megfogalmazásában: „Benjamin Button azt hagyja maga mögött megélt múltként az időben, ami a normális tapasztalat számára a biológiai jövő, és az számára az eljövendő, ami mások számára a múlt. Vagyis áttételesen egyszerre halad saját nominális múltja és egzisztenciális jövője felé. (…) A film főhőse permanens aszinkronitásban él a bevett időészlelés szerint, és – a normalitás közhasznú értelmében – csak egyetlen pillanatra lehet azonos önmagával, amikor biológiai egyedfejlődése és naptári életkora félúton éppen egybeesik.” (176. old.)

Tényleg különös szituáció (ahogy a mű címe is jelzi); és meglehetősen valószínűtlen is – tehetnénk hozzá. De igazunk lenne-e? Mátyás Győző is leszögezi: „A film egészének sajátos intencionalitását az a valóban rendhagyó fejlemény alapozza meg, hogy a film főhőse újszülöttként 80 évesen jön a világra. Ami már eleve megbontja a természet rendjét, az a tény pedig, hogy valaki visszafelé éli az életét, ellentmond a létezés idődimenziójának is.” (175. old. kiemelés tőlem.) Nos, bármilyen meglepő, ez nem teljesen igaz. Tegyük egy kicsit félre a spekulatív filozófiát, és forduljunk a biológiához.

Természetes jelenség, hogy az élő szervezetek (a többsejtű élőlények) a petesejtből kialakulva, a felnőtt egyedig fejlődve majd elöregedve, áldozatul esnek az idő múlásának. Léteznek azonban olyan organizmusok is, melyek ezt a törvényszerűséget meg tudják kerülni. Bizonyos medúzák ugyanis képesek az ún. reverz, azaz fordított fejlődésre. A jelenség kulcsa a metagenezis, vagyis az ivaros és az ivartalan generációk váltakozása. (Ami egyébként az egész élővilágban megtalálható, a növényeknél, a gombáknál és az állatoknál is.) Ennek lényege a következő. A csalánosok esetében a petéből egy burkolt, kétoldalasan szimmetrikus lárva kel ki, amely vagy átváltozik egy felnőtt egyeddé, vagy „várakozik”, s később elér egy olyan stádiumba, amit polipnak nevezünk. (Ezek a polipok kolóniát hoznak létre, bimbózással szaporodnak és egymás klónjainak tekinthetők.) Míg a felnőtt medúzák többnyire a szülői teendők elvégzése után elpusztulnak, addig a reverz fejlődés lehetőségével rendelkező fajok egyedei képesek olyan változáson keresztülmenni, mely lehetővé teszi számukra a felnőtt egyedből az előző, polipszerű állapotba való visszatérést. És ez bizony egyfajta recept a halhatatlanságra… (Itt tehetnénk egy kitérőt a 2001: Űrodüsszeia felé, melynek végén az űrhajós a felnőtt állapotból „viszszaugrik” a csecsemő állapotba, de nem teszünk.)

Benjamin Button esete innen nézve tehát korántsem egyedi, pusztán egy létező biológiai jelenség módosított kiterjesztése az emberre. Persze míg a medúzák sikerrel úsznak az ár ellen, addig a film főhősének nem a halhatatlanság, csak a reverz „fejlődés” jut osztályrészül. Fincher filmje mindebből következően nem csak egy – irodalmi indíttatású – „abszurd fejlődésregény”, de egy olyan különös lény története is, amelynek sorsa nem csak a csodával, hanem a természet – olykor bizony fordított – működésével is magyarázható. Mátyás Győzőnek igaza van: „kivételes alkotás az elmúlásról” (191. old.), de ezzel egy időben kivételes alkotás a biológiai szabályokról is. Benjamin Button extra életútja ebben az értelemben is más, mint aminek első közelítésre látszik…