Az átmenet évei

Az összeomlás következtében részben a háború alatt kialakult társadalmi konfliktusok éleződtek tovább, de a romok alatt új feszültségek és konfliktusok is keletkeztek. Ráadásul a háborúval felszínre került tömeges és döntően gépesített erőszakhullám hátországbeli megjelenése a következő évek egyik általános, talán egyenesen a legjellemzőbb vonásává vált. A békébe való átmenet csupa-csupa leküzdendő nehézséggel és buktatóval volt kikövezve: gazdasági problémákkal, katasztrofális pénzügyi helyzettel, az élelmiszer-ellátás rendjének megváltozásával, lakásínséggel, szénhiánnyal, járvánnyal és forradalmakkal.

Az összeomlás társadalma és gazdasága

A kötet első tanulmányát jegyző Koloh Gábor a háborús évek demográfiai mutatóit elemezte a korabeli statisztikai mutatók alapján. 1910–1941 között a népességszám fokozatosan emelkedett; a mai országterületen 1910-ben 7,6, 1941-ben viszont már 9,3 millió lakos élt. Általános tendencia volt, hogy a 19. század végétől kezdődően a nők aránya fokozatosan nőtt, ahogy az átlagéletkor is, a gyermekhalandóság csökkenésével viszont a korábbi évtizedek tendenciáihoz képest a népesség jelentős része elöregedett. A háború alatt a házasságkötések aránya nőtt, a válásoké pedig csökkent, de ez a lendület csak átmenetinek bizonyult és 1921-től visszaállni látszik a korábbi gyakorlat. A házasodási csúcsévnek 1919 számított, amikor a korábbi évekhez képest a „hajlandósági” index több mint megkétszereződött. De ez az arány különböző mértékben oszlott meg, a legmagasabb házasodási arány a fővárosban volt, amelynek helyére a következő években Pécs és Debrecen került.

A trianoni békeszerződés népesedési és gazdasági következményei tekintetében a rendelkezésre álló szakmunkák szinte kivétel nélkül közlik a legjelentősebb veszteségeket: az ország elveszítette területének kétharmadát és lakosságának több mint felét – ebből az új államok fennhatósága alá került közel 3,2 millió magyar nemzetiségű lakos is. Amellett, hogy felbomlott a Monarchia gazdasági-ipari egysége, a magyar gazdaságot ért károk ennél is tetemesebbek: elkerült az országtól az erdők 84, a vasérctermelés közel 90%-a, a réz és sóbányászat teljes egésze. Tomka Béla a békeszerződés következményeinek ismertetésén túl ennek a „tényleges gazdasági folyományait” is elemzi. A kérdéskörre vonatkozó szakirodalom vázlatos áttekintésén túl a magyar gazdaság teljesítményét nyugat-európai tendenciákkal veti össze. Ahhoz, hogy a magyar gazdaság teljesítményéről egzakt véleményt tudjon formálni, vizsgálódását nemcsak a háborút követő évekre, hanem mintegy két évtizedre terjesztette ki, és vetette össze a hazai folyamatokat nemzetközi tendenciákkal. Tanulmányában számos nemzetközi számításra is utal, már-már zavarba ejtő, hogy a háborúhoz köthető gazdasági károkról már közvetlenül a háborút követően mennyire precíz felméréseink és számításaink vannak. A háború nemcsak az európai államok korábbi gazdasági szerkezetére, kereskedelmi kapcsolataira és befektetési politikájára volt hatással: egyik legfontosabb következmény az a gazdaságfilozófiai és gazdaságpolitikai változás volt, amely az államok fokozott gazdasági beavatkozását eredményezte.

A háborúval járó roppant költségek jelentős mértékű inflációval, áremelkedéssel és eladósodással jártak. Az 1920-at követően elértéktelenedő korona, a súlyos élelmiszer- és nyersanyaghiány valamint az államháztartás egyre növekvő kiadásai jelentős terhet róttak a pénzügyminiszterekre, ráadásul a háborúval járó tetemes anyagi és fizikai veszteségek kiheverésén túl a veszteseket még komoly jóvátételi terhek is sújtották. Pogány Ágnes a háború és a trianoni béke pénzügyi terheit és következményeit, vagyis az ország jelentősen leromlott pénzügyi helyzetének kétségbeesett szanálási törekvéseit mutatja be a háborút követő fél évtizedben – az 1924-es népszövetségi kölcsön sikeres felvételéig. A belső konszolidáció egyik elengedhetetlen feltétele volt a háborúval elindult infláció megfékezése, az államháztartás mielőbbi rendbetétele és költségvetési egyensúlyának helyreállítása. A pénzügyi stabilizációra a háborút követően három miniszter is törekedett, bukásukat törekvéseik kudarca eredményezte. Az évekig húzódó pénzügyi válságból a magyar társadalomnak csak a húszas évek közepére sikerült kimászni a nemzetközi kölcsönhöz jutás és az államtól független jegybank, a Magyar Nemzeti Bank felállítása mellett zömmel a stabilizációs politikák jól „bevett” gyakorlatára alapozva: szigorú megszorítások, növekvő adók, drasztikusan visszafogott kiadások és az állami alkalmazottak létszámának csökkentése. A komoly áldozatokkal járó pénzügyi szanálás viszont sajnálatosan nem volt hosszú életű, az 1929-től kezdődő nagy gazdasági válság elmosta az eredményeit.

Forradalmak, élelmiszer- és széncsaták

A világháborút követő erőszakhullám nem 1919-ben kezdődött, hanem közvetlenül a háború után, már 1918 őszén. Csíki Tamás előbb az 1918 őszén kirobbanó „parasztmegmozdulások” korabeli elbeszéléseit mutatja be. A háborúval járó megpróbáltatások és nélkülözések végletesen kikezdték a zömmel paraszti lakosság tűrőképességét, amelyhez a frontokról hazatérő katonák elégedetlensége – és fegyvere – társult. Az országszerte számos helyen felkorbácsolódott indulat „kollektív dühkitöréseket” eredményezett, a „népharag” pedig leginkább az állam lokális képviseleteként értelmezett jegyzők, uradalmi tisztviselők, papok, kereskedők és boltosok ellen fordult. Persze – ahogy az lenni szokott – a valós események mellett a pánik légkörében igaztalan pletykák és alaptalan rémhírek is terjedtek.

A kötetet is szerkesztő Bódy Zsombor a háborút követő – és részben háború alatti – élelmiszerrel való állami gazdálkodás rendszerébe kalauzolja az olvasókat. Amellett, hogy az élelmiszer-mennyiség rendre csökkent, a hadigazdálkodás rendszerében a piaci mechanizmusok kikapcsolásával és korlátozásával mindinkább állami kézbe került az élelmiszer-fogyasztók közötti elosztása is. Ennek egyik kulcsfontosságú intézménye a legfontosabb élelmiszer, a kenyérgabona monopol felvásárlására 1915 nyarán létrehozott Haditermény Rt. volt, amely tőkéjének a felét az állam jegyezte. A centralizált állami elosztás következtében a szerző mindennapi – már 1915-től jelentkező – „közélelmezési konfliktusokra”, a központi, hatósági árszabás és a fejét felütő feketézés miatti indulatokra és ellátási zavarokra hoz példákat. A kialakult rendszerrel senki nem volt elégedett, a fogyasztók és kereskedők közti feszültség végigkísérte a korszakot. A háború a termelés és fogyasztás elméleti összefüggéseit a mindennapi gyakorlat szintjén jelenítette meg: a szűkös húsellátás az országosan jelentkező takarmányhiány következménye volt. Emiatt volt, hogy még nem teljesen hízott sertéseket vágtak le, ami komoly veszteségekkel járt.

Nagy Péternek a szénkormány­biztosság 1917–1924 közti működéséről készült tanulmánya komoly hiányt pótol: a háborús pusztítás és az ország területének megcsonkítása ugyanis a szénellátás területén is rendkívül komoly következményekkel járt, ez pedig indokolatlanul kevésszer kerül szóba. Az első világháború és a trianoni békeszerződés utáni években „Magyarország gazdasági, sőt társadalmi életének egyik legfontosabb feladata a szénhelyzet rendezése volt” – olvashatjuk már a tanulmány elején. Magyarország már a háború előtt is szénbehozatalra szorult, ez változatlan maradt a háború alatt is – a hazai készleteket döntően német és osztrák területekről érkező szállítmányokkal töltötték fel. A behozatalhoz ugyanakkor fokozott takarékosság is társult. A szénkormánybiztosság feladata a fűtés racionalizálása és lehetőség szerinti korlátozása volt. Ez olyan feladatokkal járt, mint az üzletek és a nagyobb intézmények nyitvatartásának szabályozása, klubok és mulatók záróraidőpontjainak elrendelése és ellenőrzése vagy az iskolai szénszünetekkel való örökös tervezés. A magyar gazdaság a külföldi szénért zömmel a hazai gazdasági adottságokra építve fizetett: élőállattal vagy liszttel. A széntől való függés más szektorok szükségleteire is hatással volt, például a gáztermelésre is. Emiatt a szénügyek kormánybiztosa, Vázsonyi Jenő alternatív fűtőanyagok használatával – például szemétégetéssel vagy pernyefűtéssel, a tőzegtermelés népszerűsítésével vagy a vasútvonalak villamosításának előmozdításával is kísérletezett.

Háborús lakásgazdálkodás, munkavállaló nők és sajtó

Az első világháború alapvető hatással volt a lakhatási körülményekre és a lakásgazdálkodásra is. Nagy Ágnes tanulmányában a lakáskérdésre is kiterjedő „elosztási”-politika, „szükséglet”, „jogosultságok” és a háború következtében folyamatos kezelésre szorult budapesti lakásügyi problémák és anomáliák ismertetésére vállalkozott. A fővárosi lakásviszonyok és körülmények kérdése komoly lakásreform-gondolatot eredményezett különféle fórumokon. Sejthető volt – ahogy ez már a háború közepén, 1916-ban megfogalmazódott –, hogy a „háború után megújhodó Magyarország egyik legfontosabb problémája a lakáskérdés” lesz. Az 1917 decemberében felállított Központi Lakáshivatal a lakásszükségletek enyhítését célozta meg, létrejötte pedig a „lakásreformerek” sokáig remélt és sürgetett vágyának megvalósulását jelentette: a hazai lakásügy önálló igazgatási szervet kapott.

A Nagy Háború egyik alapvető, látványos és tartós eredménye a női munkavállalásra gyakorolt hatása volt. A háború következtében jelentkező munkaerőhiány pótlására nők és gyerekek tömegei álltak munkába. Ez azt eredményezte, hogy nők – korábban elképzelhetetlen módon – kizárólag vagy döntő mértékben férfiak által betöltött állásokban is megjelentek. Sárai Szabó Katalin a világháborúnak a dolgozó nőkre gyakorolt hatását elemzi korabeli statisztikai adatok, egykorú diskurzusok elemzésével, és arra is kitér, hogy a nők önálló keresete milyen mértékben hatott a házasságról és a válásról szóló diskurzusokra vagy a szociális munka különböző területeire.

A kötet utolsó tanulmányát Klestenitz Tibor jegyzi. A szerző a trianoni összeomlás egyik következményeként a sajtótermékek döntően baloldalinak és liberálisnak – és mint ilyen; „destruktívnak” – bélyegzett részét célzó kormányzati „megregulázásnak”, a sajtószabadság és a zsurnaliszták korlátozásának, valamint a keresztény-nemzeti irányzat szolgálatába állított új orgánumok felfuttatásának kísérletét tárja fel.

Hosszú árnyék

A Bódy Zsombor szerkesztette tanulmánykötet az Ablonczy Balázs vezette MTA – Trianon 100 Lendület projekt kutatócsoportának legújabb könyves termése. A kötet – ahogy ezt az előszóban olvashatjuk – arra vállalkozott, hogy a szerzők a különálló tanulmányaikban „felderítsék a háború és az összeomlás által meghatározott, sokszor egyszerre gazdasági és társadalmi, ráadásul gyakran politikai konfliktusokban is lecsapódó folyamatokat”. A kötet az első világháborút követő összeomlással járó – a szakmunkákban eddig keveset tárgyalt – problémák tárgyalására helyezett hangsúlyt és széles merítést nyújt a kihívásokra adott válaszokból.

A döntően társadalom- és gazdaságtörténeti ihletettségű kötetet elolvasva az az érzésünk, hogy ugyan a tanulmányok külön-külön is megállják a helyüket, tulajdonképpen mégis összefüggnek és együtt is olvashatók. A mindennapi élet legkülönfélébb aspektusaiban jelentkező problémák ugyanis egymásra kölcsönösen hatottak, a nehézségek egymást hol kiegészítették, hol felerősítették vagy egyenesen feltételezték. Az első világháborút követő évek rendkívül komoly megpróbáltatások elé állították az egész magyar társadalmat, a kötetben tárgyalt részterületek mellett még sokkal több mindenről is szó volt: a háború következtében szerzett fizikai és lelki sebek kezeléséről, az ország jelentős részének megszállási övezetté válásáról, az új országhatárok megállapításáról, intenzív békeelőkészítő munkáról és a békeszerződés aláírásáról, majd a konszolidáció és az újrakezdés nehézségeiről.