Az Apollo félig-meddig rejtőzködő hagyománya

A névválasztás nem volt véletlen abban a korban, amikor az élet és a rend oly nagy veszélybe került Európában. Egyébként a prágai és pozsonyi magyar értelmiség jelentősen támogatta az új lapot. Nem állítható, hogy a szaktudomány elhanyagolta volna az 1934 és 1939 között megjelent orgánumot: az ezredforduló táján hasonmás kiadásban napvilágot látott az Apollo tíz számának teljes anyaga és minden olyan adat, amely a kiadási, szerkesztési kérdésekre vonatkozik, sőt bőségesen ismertették a korabeli sajtóvisszhangot is. Mégsem él benne a köztudatban, a társadalmi gondolkozásban, legalább is nem úgy, ahogyan megérdemelné. Pedig kevés olyan múlt századi orgánum akad, amelynek aktuálisabb üzenete lenne a mának, mint éppen az Apollo. Ha csupán egyetlen hajdani, egyébként több részletében kritikus reagálást idézek az egykorú sajtóból, Balogh Edgárét, a kolozsvári Korunk oldalairól, azonnal szembeötlik a mai olvasónak is, hogy mi volt az Apollo újdonsága és mi lehet mai időszerűségének indoka. „A mai politikai viszonyok között valóban szociális tett és alkotó realizmus, ki-kitörni a kacsalábon forgó »eszmei Magyarország« álomvilágából, s »magyarságunknak szigorú önvizsgálatból eredő helyzetérzése« szerint konkrét kapcsolatokat teremteni a cseh, szlovák, román kultúrával... Demokrácia és realizmus még nem minden, de az egyetlen lehetséges magyar történelmi és kulturális kiindulás »egy új, boldogabb, emberibb Középeurópa« felé. Ezért van bizalmunk mégis a kincskereső magyar humanizmusban.” Természetesen szó sincsen arról, hogy a hét évtizeddel ezelőtti magyar politikai viszonyokat a mai magyarországi, vagy éppen közép-európai társadalmi állapotokhoz lehetne hasonlítani, viszont ugyanannyira kétségtelen, hogy a magyar közvéleménynek, Magyarország határain túl is, nem lenne felesleges, ha a közép-európai reáliákat pontosabban ismerné és a magyarsággal együtt élő nemzetek kulturális és történelmi örökségét, mai gondolkodását mélyebben és igazabban ismerné. Ezért gondolom, hogy érdemes a félig-meddig rejtőzködő hagyomány, az Apollo emlékét ébreszteni. Nem puszta kegyeletről van szó tehát.

Az Apollo előtt és mellett is voltak magyar folyóiratok, amelyek a Trianon után kialakult új szituációt nem nacionalista és nosztalgikus alapokon akarták kezelni, Horthyék sugalmazása szerint, hanem félreérthetetlenül tették világossá: a magyarság számára nincsen visszaút a történelmi ország rekonstrukciója felé, sőt minden ilyen kísérlet veszélybe sodorja a nemzetet, mert támogatást csak Hitlertől és Mussolinitól remélhet, s ezért az ár borzalmas lesz. Tehát a közgondolkozásnak át kell állnia a magyar felsőbbrendűség tudatától, a „kárpátmedencei nagyhatalom” eszméjéről egy másfajta stratégiára, amelynek lényege: az együttműködés keresése és nem a sebek nyalogatása, a realitások tudomásulvétele és nem az ezeréves álmok kergetése. Ilyen szellemben kereste a közép-európai szellemi és gyakorlati együttműködés lehetőségeit a Gaál Gábor szerkesztette marxista folyóirat, a kolozsvári Korunk; Németh László egyszemélyes folyóirata, a Tanú, a marxizmussal szembenálló pozíciókból ugyancsak a szomszédos nemzetekkel való szövetségvállalást szorgalmazta és maga Németh László járt elöl jó példával, amikor szerbül és csehül, meg románul tanult; és ilyen orgánum volt a József Attila és Fejtő Ferenc által szerkesztett baloldali Szép Szó, amely talán a legközelebb állott felfogásban, szellemiségben az Apollóhoz. Volt azonban az induló folyóirat és az imént felsorolt orgánumok között egy roppant fontos különbség. A Korunk, a Tanú vagy a Szép Szó elsőrendűen irodalmi lapok voltak és közvetve politikai szándékokat testesítettek meg, és ennek egyik része, talán nem is a leghangsúlyosabb szegmentje volt a közép-európai közös világ megidézése. Az Apollo tudatosan elhárította a közvetlen politikai felelősségvállalást, és a közép-európaiság hirdetése, a múltra és a jelenre vonatkoztatva egyaránt, volt tevékenységének legfontosabb, terjedelmileg is legszembeötlőbb tartalma. És ennek jelentősége annál jelentősebb volt, mivel az Apollo tudatosan nemzedéki fórum is kívánt lenni. Azoknak a kezdő, huszonéves tudósoknak a fóruma mindenekelőtt, akik – tudatosan szembefordulva a hivatalos tudományossággal és főleg az oktatási renddel – már a magyarság megváltozott helyzetét elemezték, tudatosították, és nem is kétséges, hogy a leginkább a cseh demokráciát, az első republikát tekintették követendő példának. Ez pedig a harmincas évek Budapestjén főbenjáró bűnnek tekintetett, hiszen a magyar dzsentrivilág személyes ellenségének tekintette a Masaryk-államot. Egyáltalán nem véletlen: az Apollo szinte egyetlen direkt politikus gesztusa az volt, hogy nekrológot közölt az 1938-ban elhunyt Tomáš Garrigue Masarykról, mégpedig egyszerre kettőt. Az elsőt a kor talán legnagyobb cseh közírója, Ferdinand Peroutka, a Přítomnost főszerkesztője fogalmazta, a másodikat pedig Szvatkó Pál, a Prágai Magyar Hírlap publicistája, a cseh fővárosban megjelenő érdekes folyóirat, az Új Szellem szerkesztője, egyébként pedig az Apollo egyik legszorgalmasabb munkatársa. „Ő volt tényleg a mi utolsó nagy nemzeti ébresztőnk. A nemzeti jellem ébresztője” – írta Peroutka. „Amit mi magyarok Masaryktól tanulhatunk, nem a »mi«, hanem a »hogyan«. Nem az eredmény, hanem a kivitel, nem a cél, hanem a módszer. A szellem emberei nálunk a fellegek között járnak és gőggel néznek le a hétköznapokra. Úgy vélik az ő feladatuk egyedül az elképzelés, az elvi tisztázás, de indignálódva verik le a kabátjuk ujjáról a föld porát, ha a szél véletlenül ráfujja” – üzeni Szvatkó Prágából Budapestre.

A közép-európaiságot és a klasszikus humanizmust kötötték össze az Apollo oldalain. Ez akkoriban egy kissé európai divat is volt, amely felfedezte újra az ókori klasszikusokat, Erasmust hozta példaképnek az egyre barbárabb valósággal szemben. Thomas Mann Budapesten tartott előadásának magyar közlési jogát az Apollónak adta. És komoly figyelmeztetés volt ez a szöveg: „humanizmusról beszélve, Európa alapjairól és szellemi életfeltételeiről beszélünk és ezért szükségesnek véltem arra a kapcsolatra rámutatni, amelyet a minden humanisztikus gondolatban benne rejlő természetes jóságnak a férfias határozottsággal alkotnia kell, hogy Európa továbbra is fennmaradhasson.” Ez, persze, konkrét felszólítás is volt arra, hogy az európai humanizmusnak szembe kell szállnia a fasiszta veszéllyel. (És ne feledkezzünk meg arról, hogy Thomas Mann előadását az Apollo oldalain Márai Sándor kommentálja: „A mi dolgunk, írók és gondolkodók dolga, hogy megszövegezzük egy új, bonyolultan »harcos«, felelősséggel és szolidaritással teljes humanista mozgalom előszavát.” És ebbe az irányba mutatott az a szigorúan szakmai Bartók-tanulmány, amely Népzenegyűjtés címmel jelent meg és ezzel a mondattal fejeződött be: „Nem vagyok matematikus, sem közgazdász, de talán nem tévedek, ha azt állítom: ha csak azt a pénzt fordítanánk népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésekre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából föl lehetne gyüjteni.”) Az Apollo szerkesztője, Gál István és a munkatársak úgy konkretizálták a magyar valóságra Thomas Mann tételét, hogy a humanizmusnak ezeken a tájakon az egyik legfontosabb tartalma a közép-európai realizmus. És bármennyire tartózkodik is általában a folyóirat a konkrét politizálástól, ám azt a tényt félreérthetetlenül szögezi le a hitleri ideológiát részletesen elemző Faragó László, aki különben Thomas Mann esszéjének fordítója, később pedig a magyar szociáldemokrácia egyik fontos, mára szinte teljesen elfeledett ideológusa lett, hogy „a Harmadik Birodalom szembenáll a humanizmussal is”. Tegyük hozzá: a fasizmus a német birodalmi érdekek agresszív képviseletével közvetlenül veszélyeztette Közép-Európát is.

Talán hatvan dolgozótársa lehetett az Apollónak. Többek között Babits Mihály, Bóka László, Halász Gábor, Illés Endre, Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Veres Péter, azok mellett, akiket már korábban említettem. Ők voltak azok, akik a friss tudósnemzedékkel, néprajzosokkal, klasszika filológusokkal, irodalmárokkal szolidaritást vállaltak. Külön felsorolnám azokat, akik vagy Prágából, illetve Pozsonyból küldték írásaikat, vagy aktívan foglalkoztak a cseh, illetve a szlovák tematikával. Darvas János a „csehszlovákiai kisebbségi zsargonról” értekezett; Farkas István „a mai szlovák irodalomról” írt érdekes szemlét; Kovács Endre a szlovák irodalomkritika problémáit fejtegette és az új cseh lírát mutatta be; Szalatnai Rezső a cseh–magyar kapcsolatok szorgalmas kutatójának, Sárkány Oszkárnak egy könyvéről adott közre recenziót; Sziklay László három fontos közléssel is szerepelt: bemutatta a szlovák folyóirat-irodalmat, értekezett a pánszlávizmusról és „a szlovák szellem kezdeteiről”; Szvatkó Pál nekrológját Masarykról idéztem, és óriási visszhangot váltott ki Magyarországon az Indogermán magyarok címmel közreadott tanulmánya, például, Veres Péter polemizált vele, és máig nem vesztette el érvényességét a csehek és magyarok kapcsolatrendszerét boncoló eszszéje. Szlovák szerző, a fiatalon elhunyt Rudolf Uhlár mutatta be Ady hatását a szlovák közegben, nyilván azért, mert ő volt az első, aki az összehasonlító irodalomtudomány eszközeivel vizsgálta a szlovák literatúra és a szlovákokkal szomszédos irodalmak kölcsönhatásait. (Vzťahy medzi slovenskou literatúrou a literatúrami susednými, Praha, 1932.)

Nem felejtendő: az Apollo oldalain ugyan a csehek és a szlovákok iránti érdeklődés volt a legélénkebb, de ugyanakkor sokat közöltek a román, a szerb, a lengyel irodalom, történelem tárgykörében. Külön figyelemmel kísérték azoknak a külföldi tudományos intézményeknek a tevékenységét, amelyek akár Rómában, akár Belgrádban a balkáni tematikával foglalkoztak. És talán nem is a teljességre való törekvés az érdekes, noha az akkori viszonyok között ez emberfeletti szervező-szerkesztő munkát jelenthetett, hiszen Gál István minden segítség nélkül, egyes-egyedül végezte a folyóirat szellemi irányítását és adminisztrálását. Az Apollo talán legnagyobb érdeme, hogy következetesen elvetette a romantikus látásmódot, a demagógiát, a politika és a tudomány dolgainak tudatos összekeverését, amelyre a kortársak, sajnos, rettentően sok rossz példát mutattak, éppen a közép-európai tematikában és a szomszédos népekkel való kapcsolatok terén, és feltételezhetően könnyebb lett volna érvényesülésük a szerzőknek és a szerkesztőnek, ha akár csak kacérkodnak az ilyen irányokkal. Az Apollo viszont azért érdemes figyelmünkre hét évtized múltán is, mivel ellenállt ezeknek a kísértéseknek. Az Apollo nem Trianont gyászolta (a kifejezés is nagyon ritkán fordult elő oldalain), hanem új életprogramot kínált olvasóinak és a magyarságnak. És érdekes azért, mert az Apollo az elsők között mutatott arra példát, hogy hangsúlyozottan ügyelt a szellemi egyenrangúság minden tudományos szabályának kínosan pontos betartására. A humanisták szabad társulása akart lenni, és fennállásának négy rövid esztendeje alatt sikerrel valósította meg ezt a programját is. A második világháború, illetve az 1939-ben életbeléptetett diktatórikus sajtótörvény – sok más baloldali és tisztán humanista orgánummal együtt – lehetetlenítette el az Apollo megjelenését. Ám mindmáig hasznos olvasmány és követésre méltó példa maradt.