Az állatok lázadása és az Állatfarm

Az idén a művelt és gondolkodni akaró világ sokszor idézi George Orwell műveit. Azért is, mert születésének 100. évfordulójára emlékeznek és azért is, mert a szerző halála után 53 esztendővel szinte minden mondata aktuálisnak tűnik, pedig hát azok a konkrét politikai-társadalmi jelenségek, amelyek az angol írót foglalkoztatták, vagy eltűntek, vagy a felismerhetetlenségig megváltozott formában károsítanak manapság is. Politikus író volt Orwell. 1947-ben, a Miért írok? című esszéjében nyíltan megvallotta: „Ha visszatekintve megpróbálok eddigi munkáimon keresztülnézni – mint az üvegen – azt látom, hogy mindhiába, ha hiányzott a politikai cél, akkor élettelen könyveket írtam...” Ez a megállapítás természetesen vonatkozik arra a regényre, amely egyik legnépszerűbb alkotása, az Állatfarmra, amelyet 60 évvel ezelőtt, 1943 novemberében kezdett papírra vetni. Élete vége felé előszót írt az Állatfarm ukrán fordításához, amely, persze, Ukrajnában vagy hat évtizedig a tiltott művek listáján szerepelt, s olvasásáért, terjesztéséért akár évekig tartó börtönre is számítani lehetett. Ebben olvasható: „Semmi nem járult hozzá jobban a szocializmus eredeti eszméjének lejáratásához, mint az a hiedelem, hogy Oroszországban szocializmus van, és ezért vezetőinek minden tettét mentegetni kell, sőt, esetleg utánozni is. Ennek következtében alakult ki bennem az utóbbi tíz év során az a meggyőződés, hogy a szocialista mozgalom újjászületése érdekében a szovjet mítosz lerombolása a legfontosabb...”

Az Állatfarm ismertetése – gondolom – felesleges, hiszen filmek készültek meséje alapján (ne feledjük, hogy Orwell nem csekély iróniával „tündérmeseként” jelölte meg regénye műfaját), és tartósan beleépült a közgondolkozásba, sőt a közbeszédbe. (Például mennyiszer használjuk ezt a fordulatot: „minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek” – anélkül, hogy eszünkbe jutna Orwell vagy az Állatfarm.)

De hát én nem is az Állatfarmról írnék, hanem egyik méltatlanul elfelejtett előképletéről, amelyről az angol író egyáltalán nem tudhatott, mint ahogyan nem tudtak róla sem az ukránok, sem az oroszok, noha a szerző, Nyikolaj Kosztomarov (1817–1885) ugyancsak jeles személyisége mind az orosz, mind az ukrán kultúrának. Az ukránok egyenesen legkiválóbb költőjük, a nemzetébresztő Tárász Sevcsenko jelentőségéhez mérik szerepét. Kosztomarov egyébként egy orosz földbirtokos és egy ukrán jobbágyasszony törvénytelen gyermeke volt, akit apja ugyan a kastélyába be nem engedett, de azért pénzt adott taníttatására. A harkovi egyetemet azonban nem tudta elvégezni, noha tehetsége korán megnyilatkozott, de a cári birodalomban az ukrán nyelv és kultúra tiltott dolog volt, Kosztomarov pedig éppen az ukrán népi hagyományokat gyűjtötte, az akkor teljesen ismeretlen és főleg erőszakosan eloroszosított ukrán történelem tanulmányozását kezdeményezte. Az egyetemi diploma helyett a rettenetes petropavlovszki erőd kazamatáiba került, majd hosszú éveket töltött száműzetésben Szibériában. A megfélemlítés ereje olyan legyűrhetetlen volt, hogy Kosztomarov harmincéves korától, 1847-től nem is használja anyanyelvét, hanem kizárólag oroszul írja történeti összefoglalóit. Nagy Péter kortársáról, Mazeppáról, az ukrán hetmanról, Bohdan Hmelnickijről, a másik ukrán nagyúrról, éppen arról, aki választásra kényszerült: a lengyel vagy az orosz uralmat fogadja-e el népe. Legnépszerűbb és az orosz történetírás fejlődésére döntő hatást gyakorló műve egyike az a 13 (!) kötetes összefoglalása, amely a kiemelkedő személyiségek életrajzában adja az orosz história addigi legteljesebb áttekintését. És nem lett hűtlen a néprajz tudományához sem. A nagyorosz nép otthoni élete és erkölcsei a XVI. és a XVII. században című monográfiáját az etnográfia tudományának klasszikus teljesítményeként tartják számon.

Viszont egyáltalán nem tartották számon egyetlen szépirodalmi művét, Az állatok lázadását, amelyet élete alkonyán, 1879–80-ban írt, s amely egészen 1917-ig kiadatlan maradt. Az 1917-es februári forradalom után, amikor az ukrán függetlenségi mozgalmak felerősödtek, sőt rövid időre Ukrajna államilag is független lehetett, Kosztomarov regénye megjelent, hogy aztán újra eltűnjön és vagy 70 évig a címét se merjék leírni a Kosztomarovval foglalkozó tudományos munkákban, de még a lexikonban sem. Az állatok lázadása arról szól, hogy egy ukrán falucskában a háziállatok elégedetlenek sorsukkal és forradalomra készülnek. Át akarják venni a hatalmat az emberek, azaz a gazdáik felett. A legtekintélyesebb állat, egy tenyészbika lángoló beszédben hívja fel társait a harcra: „Ökör-testvéreim, tehén-nővéreim! Tisztelt állatok, akik a sors kiszámíthatatlan akaratából a zsarnoki ember rabszolgái vagytok és a mostaninál jobb sorsot érdemeltek! Réges-régen, olyan régen, hogy állati emlékezetünk nem is tudja felfogni, a nyomorúság dézsájából iszunk és még nem ürítettünk fenékig... Oh, ökörtestvéreim, tehén-nővéreim! Sokáig voltunk zöldfülű ifjak. De most már más idők járnak. Felnőttünk és okosabbak lettünk. Elérkezett az idő, hogy lerázzuk undorító rabságunkat és megbosszuljuk őseinket, akiket munkával kínoztak, rossz koszttal és éheztetéssel kergettek kétségbeesésbe, akik igába fogva, ostorcsapások alatt hullottak el, akiket vágóhídra hajtottak és darabokra szaggattak kínzóik. Nemcsak mi, szarvasmarhák indulunk meg az emberek ellen, velünk tartanak a lovak, a kecskék, a juhok és a disznók is. Minden itteni teremtmény, akiket az ember dolgoztat, fellázad a közös zsarnok ellen. Adjuk fel ellentéteinket, viszályainkat és minden pillanatban emlékezzünk arra, hogy közös az ellenség!...” A beszéd hatására, a bika és egy csődör vezénylete alatt megtámadják a falubeli embereket és – győznek. A győzelem első haszonélvezői a disznók, akik azonnal legázolják a virágoskerteket. Hamarosan kiderül, hogy az állatok nem tudnak mit kezdeni győzelmükke. Lázadásuk magától omlik össze és önként térnek vissza az emberek rabságába.

A történet ugyancsak közelít Orwell Állatfarmjához, noha az angol írónak még Kosztomarov létezéséről sem lehetett fogalma, nemhogy erről a regényéről. Ha Orwell érdeklődött is az orosz szellemi élet iránt, Kosztomarov a XX. század harmincas-negyvenes éveiben olyan mélyen felejtésre volt ítélve, hogy a Szovjetunió összeomlása után is nehezen megy emlékének feltámasztása. A hasonlóság bizonyításaként hadd idézzem az Állatfarmból példaként a fehér kandisznó, az öreg Őrnagy beszédének néhány passzusát, Szíjgyártó László fordítása szerint: „Nézzünk szembe vele: a mi életünk nyomorúságos, fáradtságos és rövid. Megszületünk, éppen csak annyit kapunk enni, hogy ki ne leheljük páránkat, de aki képes rá, azt ereje végső fogytáig dolgozni kényszerítik; s abban a pillanatban, amikor már nem tudják hasznunkat venni, förtelmes kegyetlenséggel lemészárolnak bennünket... Csak az Embertől kell megszabadulnunk, és a miénk lesz, amit a munkánk hoz. Egyik napról a másikra szabadok és gazdagok lehetünk. Mit kell hát tennünk? Nos, éjjel-nappal, testünkkel-lelkünkkel az emberi faj megdöntésén kell dolgoznunk...”

Az indíték mind Kosztomarov, mind Orwell esetében azonos: keserű kiábrándulással vették tudomásul, hogy az egyenlőségre épülő emberi társadalomra vonatkozó ideológiák nemcsak öncsalásra épülnek és belátható időn belül megvalósíthatatlanok, hanem azt is, hogy legszebb álmaikat csalták meg. Kosztomarov sokáig hitt abban, hogy az ukránok számára a szláv népek testvériségét hirdető politika és ideológia hozza meg a felszabadulást, a nemzeti újjászületést. A szlavofil ideológia azonban – és erre éppen az orosz történelem alapos tanulmányozása közben kellett rádöbbennie – függetlenül az alapítók szándékától, az orosz cárizmus nagyhatalmi imperializmusának egyik eszköze lett. És nemhogy szabadulást jelentett volna a ukránoknak, hanem az egyre agresszívebb oroszosítást. A szlavofil ideológia utópia volt csupán és ugyanúgy torz zsarnoksághoz vezetett, mint Orwell tudatában a szocializmus nemes eszméjének sztálini megvalósítása. Kosztomarov állatai a szláv nacioanlizmustól megcsalatott ukránok is lehettek volna. Véletlen Az állatok lázadása és az Állatfarm tematikai hasonlósága. Nem véletlen azonban az a keserűség, amely az utópiák híveit a valóságra döbbenés után hatalmába kerítette. És ha Kosztomarov elfelejtett regényére figyelünk, éppen Orwell művészetének erejére figyelmeztetünk. Kosztomarov – mint később Orwell – kora vezető értelmiségei között található. Az állandó keresők és a szüntelen kételkedők között éltek. Kosztomarov megjárta a börtön és a száműzetés poklait, Orwell végigharcolva a spanyol polgárháborút, nem kevésszer tette kockára az életét. „Bizonyos fokú szenvedés talán kiirthatatlan az emberi életből, az ember választási lehetőségei talán mindig a gonosz és a gonosz közti választások, talán még a szocializmus célja sem az, hogy tökéletessé tegye, hanem csak az, hogy egy kicsit javítsa a világot” – írta 1944-ben Orwell és írhatta volna néhány évtizeddel korábban akár Kosztomarov is, miután szembesült a szlavofil ideák kiábrándító valóságával.