Ártatlanok? Fasiszták? – emlékezés kételyek között

Az emléktáblán szereplő magyarokat – köztük az akkori szlovákiai magyar politikai élet több vezetőjét – a szovjet hatóságok 1945 júniusában vették őrizetbe. A letartóztatási parancsban az szerepelt, hogy a nevezettek a „fasiszta Magyar Párt központi bizottságának” tagjai – mindannyiukat a Szovjetunióba deportálták marhavagonokban, kihallgatták, kínozták őket. Ketten közülük már a börtönben meghaltak, a többiek Gulagokba kerültek, ahonnan csak négyen jutottak ki élve. A tábla mottója egy idézet, mely egy üzenetből származik, amit az elhurcoltak a vagonból dobtak ki még Magyaroszágon, és mely így hangzik: „Vasárnap júl. 29-én elnökkel együtt 11-en ismeretlen, esetleg külföldi helyre utazunk. Ha belföldre kerülnénk, értesítést küldünk. Forduljatok érdekemben dr. Zaťko révén dr. Daxner Igorhoz, aki nagyon tisztel, becsül és szeret. Ártatlanok vagyunk, sosem voltunk fasiszták.” Ám fedi az utolsó mondat a valóságot?

Az emléktábla állításának egyik kezdeményezője, Molnár Imre történész, Esterházy-kutató, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója szerint az elhurcoltak egy részének nem hogy a fasizmushoz, de még a Szlovenszkói Magyar Párthoz sem volt nagyon köze. „Találomra szedtek össze embereket a városból, mindenféle prekoncepció nélkül. Köztük volt a Magyar Párt székházának portása, vagy egy bognármester Szüllő Sándor, aki még csak párttag sem volt” – magyarázza. A deportáltak között ugyanakkor ott volt Esterházy mellett Neumann Tibor, a pártelnök jobbkeze, de Csáky Mihály gróf, a Csemadok elődje, az SZMKE vezetője, és Jabloniczky János ügyvéd is. Utóbbi kettőről pedig tudni lehet, hogy a párton belül Esterházy ellenzékének számítottak, épp németbarátságuk miatt. Csáky a nemzetiszocialista elveket érvényesíteni akaró, párton belüli csoportosulás vezetője volt – ő váltotta volna Esterházyt a párt élén egy politikai fordulat esetén –, Jabloniczky pedig valószínűsíthetően egy szlovákiai magyar nyilas párt alapítása mögött állhatott, ám ez a terv végül kudarcba fulladt.

Molnár Imre és Simon Attila történész, a kor kutatói szerint ugyanakkor óvatosan kell bánni a szavakkal velük kapcsolatban. Kategorikusan ugyanis nem lehet kijelenteni róluk, hogy fasiszták vagy nyilasok lettek volna – elsősorban a hiteles források hiánya miatt. 

Emlékezés kételyek között

Simon Attila és Molnár Imre történészek szerint is jó dolog, hogy emléktáblát kaptak a gulagokba elhurcolt pozsonyi magyarok, hiszen eddig nem emlékeztek meg róluk. A szlovákiai magyarok történelmi személyiségeiről ugyanakkor sokkal többet kellene beszélni, és sokkal behatóbban kell vizsgálni történelmi szerepüket.

„A rendszerváltásig nem létezett olyan intézmény, melynek az lett volna a feladata, hogy foglalkozzon a szlovákiai magyarok történetével. Mivel az állam ezt nem vállalta fel, gyakorlatilag a rendszerváltás után sem, ezért ennek a témának, történelmünknek a felkutatása 1989 után szinte a nulláról indult el. Az elmúlt két és fél évtizedben sok mindent pótoltunk ebből, de pont a személyiségek területe az, ahol még mindig nagy a lemaradás” – magyarázza Simon Attila. Szerinte nagy probléma, hogy a szlovák történészek, és Budapest is hajlamos homogén masszaként tekinteni a szlovákiai magyarokra, miközben a közösség akkori politikai élete ugyanolyan differenciált volt, mint most. „Ahogyan ma nem lehet Bugár Bélát Berényi Józseffel, úgy akkor sem lehetett összekeverni egyes személyiségeket, mert egész máshogy viselkedtek, gondolkodtak”– mondja a történész.

Nem példaképek

Csáky Mihályról és Jabloniczky Jánosról Simon úgy vélekedik, helyük van az emléktáblán, mivel jogtalanul, konkrét alap nélkül hurcolták el őket, és nem adtak nekik lehetőséget a védekezésre. „Távollétükben népbírósági per indult ellenük, ám ezt 1946-ban felfüggesztették, mert nem találtak ellenük terhelő bizonyítékot” – magyarázza. Mindazonáltal hangsúlyozza, ez korántsem teszi őket szalonképessé. „Számomra az, hogy valaki 1944-ben németbarát, épp elég ahhoz, hogy ne legyen szalonképes. Semmiképpen sem állítanám őket példának, és ha feltenném őket egy táblára, jelezném a szerepüket” – mondta az Új Szónak.

Leszögezi azonban, nagyon kevés a hiteles forrás róluk, hiszen a kutatások nem irányultak feléjük. „Leginkább német hírszerzési forrásokra támaszkodhatunk, ezek mondják azt, hogy ezek az emberek németbarátok voltak. Az azonban kevés terhelő bizonyíték, hogy németbarátok voltak, ebből elég sok volt a korabeli világban” – mondja.

A két politikus pártban betöltött szerepéről Simon azt mondja, valóban ahhoz a szárnyhoz tartoztak, akik mást képviseltek, mint a párt első embere, Esterházy János, aki elutasította a németbarát vonalat. „Esterházy megkérdőjelezhetetlen tekintély volt a pártban, ahol mindent ő tartott a kezében. Jabloniczky és Csáky is azok közé tartozott, akiknek ez nyilvánvalóan nem tetszett. S ha ők előzni akarták Esterházyt, nem tehették máshonnan, mint jobboldalról. Esterházy mögött ugyanis ott állt a korabeli Budapest, a konzervatív, Horthy-féle irányzat, és amíg ők hatalmon voltak, mindig kiálltak mellette. Belülről csak jobbról lehetett előzni őt, Jabloniczky és Csáky ezért próbáltak barátságosabbnak mutatkozni a Tiso-féle és a német rezsimhez. Valójában azonban nagyon keveset tudunk róluk. Esterházy a kezében tartotta a korabeli felvidéki közéletet, az akkor megjelenő lapok is személyes ellenőrzése alatt álltak. Ha Csákynak és Jabloniczkynek voltak a náci eszmékkel rokonságot mutató nézeteik, azokat ezekben a lapokban nem publikálhatták” – teszi hozzá.

Fasiszták, vagy nem?

Simon Jabloniczky kapcsán említést tesz vélhető nyilas kapcsolatairól. Elmondása szerint 1939-ben, mikor nem sikerült belülről megváltoztatni a pártot, volt kísérlet arra, hogy néhányan szlovenszkói magyar nemzetiszocialista pártot hozzanak létre, ám ez kudarcba fulladt. „Azok az emberek, akik kísérletet tettek a pártalapításra, nevenincsek, ám feltételezhető, hogy Jabloniczky állt mögöttük. Az egyik szlovák forrás ugyanis azt mondja róla, hogy ő juttatta el a támogatást kérő levelüket Budapestre a nyilasokhoz, akik akkor még nem voltak hatalmon” – mondja a történész.

Csáky Mihály fontos politikus volt a pártban, földbirtokos, az akkori két pozsonyi magyar iskola egyikének mecénása, emellett pedig a Csemadok elődje, a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület (SZMKE) elnöke. Esterházy ellenzékének számított, ám Molnár Imre szerint nagy ellentét nem lehetett közte és a pártelnök között, mivel sosem zárták ki a pártból. A történész szerint Csáky politikai pályafutásának próbaideje akkor volt, mikor 1944-ben Esterházyt Budapesten letartóztatták a nyilasok, és a pártjából nyilas pártot akartak kreálni. Csákyt szerinte Esterházy-ellenessége miatt nézték ki utódának a párt élén, ám Molnár szerint a politikus ezt visszautasította, és nem vállalta el a tisztséget. Szerinte, ha annyira dominált volna nála a németbarátság, vagy nyilas érzelmű lett volna, elfogadta volna a tisztséget – ám kiállta a próbát. Az, hogy végül Esterházy visszaveszi az irányítást, és nem lett nyilas párt a Szlovenszkói Magyar Pártból Molnár szerint, az Csáky Mihálynak is köszönhető.

Simon Attila hasonlóan nyilatkozott. Szerinte Csáky sem akart mindenáron elnök lenni, másrészt a pártelnöki váltást szorgalmazó budapesti nyilas kormányzat számára ő sem volt ideális jelölt, mivel felmerült, hogy a felesége zsidó származású.

Kire emlékezzünk?

Mindkét történész egyetért abban, hogy az emléktábla a gulagokra elhurcoltakra emlékezik, és nem hőst, vagy példaképet akar faragni ezekből az emberekből – beleértve Jabloniczkyt és Csákyt is. Simon arra a felvetésre, hogy a két vitatott politikus mégis felkerült az emléktáblára, megjegyzi, a történelmi személyiségekről konzultálni kell, tisztázni kell a szerepüket, tudatosítani kell, kik voltak ők – ahogy a közösségre sem nézhetünk homogén masszaként, csak differenciáltan.

S hogy kire, és milyen módon emlékezzünk? „Meg kell találni azokat a személyiségeket a múltból, akik mintákat adtak a közösségeknek” – mondja Simon Attila. Szerinte lokálisan kellene gondolkodni, hiszen mindenütt megvannak azok a helyi személyiségek, példaképek, akikre emlékezni lehetne, legyen szó politikusokról, sportszervezőkről, írókról, művészekről, akikről elfeledkezünk.

A hazai történelemoktatásban egyelőre hiába keresnénk ezeket a törekvéseket. A szlovákiai magyar diákok ugyanis Simon elmondása szerint még mindig nem olyan tankönyvekből tanulnak, amelyeket kifejezetten nekik írnak olyanok, akik szakértői a szlovákiai magyarok történelmének. A történész azonban – aki a Selye János Egyetem történelemtanszékének vezetője, azt mondja, az egyetemi oktatásban már két szemeszterben oktatják a szlovákiai magyarok történelmét, meglehetősen részletesen. „Azok a diákok, akik kikerülnek az egyetemről, már értik ennek a jelentőségét, és tankönyv nélkül is oktatni fogják mindezt” – teszi hozzá.

Molnár Imre szerint az „emlékezetpontok” azért fontosak, hogy tudatosítsuk, hogy örökösei vagyunk a múltunknak, és a múlt a mi életünk részét is képezi. „Nem mondhatjuk, hogy semmi közünk Csáky Mihályhoz vagy Jabloniczkyhez azért, mert a történetírásban talán negatívabb a szerepük. Ők is emberek voltak, megvoltak a maguk dilemmái, amivel meg kellett küzdeniük” – mondja a történész. Történelemtudat nélkül nincs identitás, nem tudjuk, hol a helyünk, mi a feladatunk a világban, teszi hozzá. Véleménye szerint számba kéne venni a szlovákiai magyarság önálló történelmének személyiségeit, és fel kellene tárni az őket körülvevő közösség teljes múltját. Úgy gondolja, elsősorban azokra az emberekre, az értelmiségre kellene összpontosítani, akik felvállalták a közösségért való felelősséget – pártállástól, világnézettől függetlenül. S fel kell tárni azon körülményeket is, melyek a történelmi személyiségek döntéseit, cselekedeteit befolyásolták. „El tudnék képzelni egy felvidéki magyar „fehér könyvet”, mely azokat a személyiségeket veszi sorra, akik vállalták a történelem által rájuk szabott kihívásokat, és minderre a tőlük telhető legjobb válaszokat próbálták adni” – zárta a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója.