Arc poéta ars poétikája

Mizser vagyok — mit érdekelne engem a Mizser maga? — játszhatnékel a kérdéssel (Költő vagyok — mit érdekelne / engem a költészet maga? József Attila: Ars poetica.) mint olvasója a mizseri költészetnek. Elidegenítés — magamnak magamtól való teljes elvonatkoztatására tett kísérlet — elvonatkoztatás, és a végén feloldás nélküli súlyos szavak, mondhatni, szakítástörténet, mondhatni, mélyönanalízis, boncolás, végleges kibontása és megmutatása a legmélyebb bugyroknak. Micsoda súlyos rendszer ez?

Közben kikacsintás, angolos humor és sportkommentátorokat megszégyenítő szóhasználat, filozófia, önemésztés, háború és béke, viharok és mély csendek, állandó úton levés érzésének vetítése, állandó otthontalanság és bizonytalanság tudatos megélésének sugárzása. Absztrakt, szürrealista film reneszánsz képi világgal, tudom, ilyet anakronizmus leírni, de mégis, ez van! A forma kötött, ám a szonett formájú amforákban hol édes bor van, hol ecet, hol méreg, hol vér, hol nyirkos csókja a halálnak; ismeretlen ízek ezek vagy mégis ismerősek? Valami érdesen és nem édesen ringató ritmus hullámzik végig, nem tudni már, a költő játszik-e a rímmel, vagy fordítva? Olykor azt sem tudom már, ki kit ír itt meg, mert ha csupán egy személyes és szemérmes önvallomásnak minősítenénk ezt a kötetet, akkor irdatlan butaságot követnénk el, ugyanis sokkal szerteágazóbb érzelmi és értelmi folyamatok lenyomata ez a könyv. A XX. század vége, az új évezred kezdete, ebben pedig benne minden csiszolópapírszerűen és állandóan lelket kaparó szomorúság, egy költő igazi és önmagát feltáró szomorúsága.

Lappangás, Labirintus, Sorhossz — e három ciklusba beleépített egységes versanyag igen súlyos érvényű, mondhatni, a végletekig kidekázott állapotjelentése egy férfikorba lépett s máris megcsalatott, megcsalatkoztatott, igen érzékeny receptorokkal a világot figyelő költészetnek. Kisfiús kiszólások, a rút, lelketlen, szocialista múlt törvényszerűen még ebbe a költői alakulásba is képes volt belefúrni néhány soha többé ki nem húzható tüskét. A szerelem virágzása és romlása micsoda hőfokon képes égetni kívül s belül, s mint ki riad vagy futna egy jó szóra, olyanná varázsolja a verset s általa költőt és olvasót.

A magából való kiírás módszerével próbál valamit lefejteni nehéz és lelkét még védtelenebbé tevő páncélzatából, a fanyar humorból és iróniából Mizser. Már őszinte és már azt is tudja, ezt az őszinteségét ki lehet, s mint a versek mutatják, ki is használták már. Hontalan és otthontalan, mint Bulgakov Hontalanja, találkozik a Mesterrel, és beledugja mutatóujját a sebbe, ettől még jobban kételkedik s még jobban hinni kezd. Paradoxonok ívén, rejtjelek és speciális érzelmi morzeábécével üzen, figyeli önmagát, reakcióit.

Mizser vagyok, mit érdekel engem a Mizser maga — aposztrofálva a József Attila-féle kérdést a költészetről: valami igen fényes felületű gyémántot próbál magának csiszolni a világból, hogy végre is azzal majd önmagát írja, karcolja fel az égre. Úgy ír, mintha minden pillanata az utolsó lenne, s mintha minden pillanata egy új élet indulását karózná ki a végtelenben. A versekbeli szóhasználat egy modern magyar nyelv. Nem a kétszáz szót használó, metrón egymásra ugató üresfejű tinédzserek világa ez, hanem ezernyi rejtjelezéssel megtoldott mükénéi labirintus, ahol egyszerre Minótaurosz és az őt legyőzni kívánó ifjú Thészeusz meg maga Aridané fonala ő egymaga.

Van ebben a költészetben valami egészséges provokatív felütés. Kontúrjai tiszták, a kontúrok közt azonban szándékosan elmosott alakok és színek vannak. Minden alakban egy kicsit maga a vers írója is benne, még láthatóan, de éppen csak felismerhetőn. Vágások sora, mint egy versklipekből összevágott film, zenék és csendek, vihar és nyugalmas éj egyformán hangsúlyos szerepben.

Kicsoda hát ez a költő? Milyen ez a kötet? Jó költő, jó kötet — de ez így szimpla kávé a miskolci állomás büféjében, s nem jellemzésként használható információ. Kibonthatatlan és megmagyarázhatatlan mélységek felett egy szál verssoron egyensúlyozik át Mizser, mutatja: nem fél, és el is hiszem neki. Ettől ilyen különleges! Másik oldalról nézve már a mélység látványától kisfiúvá váló, a sötétségtől, az egyedülléttől könnymaszatossá váló gyermeki tisztaság, majd egy másik versben máris megint kamaszos-káromkodós dühű megváltói posztok keresése. Mindez, mint egy örvény, belecsavarintva a szonettformába, a kiszóló, magát megtagadó remete hangján, hogy aztán végtelen lírai finomságokból katedrálist építve egyszerű szavakkal valljon magáról: ember vagyok, ismerjetek meg! Mizser vagyok, mit érdekel engem a Mizser maga?!

Szászi Zoltán