Anyám és a kalarábébogár

„Anyám egy cipőskatulyában kalarábébogarat tartott. Ez a bogár nagyobb volt a lexikonok bármelyik rovaránál, tulajdonképpen a skatulyában is csak hivatalosan volt, mintha ott lett volna bejelentett állandó lakhelye, valójában a konyhában élt, a sparhelt mögött, és ezt a sparheltet heves, durva mozdulatokkal és hatalmas, kalarábélevelek alkotta farkának szétterítésével fokozatosan a helyiség közepére nyomta. A bogár farka selejtes, fakó gyászszínekkel álcázott pávatoll legyezőre hasonlított, sehol egy kihívó fényes szem, úgyhogy az jutott eszembe, hogy ezzel aztán holtbiztos, hogy nem csábítana el egyetlen nőstényt sem, feltéve, ha fajtájának valaha valahol létezett egyáltalán nősténye is. De ez a feltevésem talán téves volt. Mért vontam kétségbe a kalarábénőstények létezését? Mért nem vettem figyelembe sajátos esztétikai érzéküket? És mért feledkeztem el arról a konkrét nőstényről, mely a mi házunk konkrét rovarlakóját megszülte? Bizonyos helyzetekben nem vagyok képes logikusan gondolkodni, nem csoda, ha kellemetlen meglepetések érnek.

A bogár fejtorát egy megtermett lila kalarábé alkotta. Ennyire hatalmas és egészséges kalarábé gyakorlatilag nem is akadt a kertben. Amikor ez a lény a legyezőszerűen szétterített temetői színezetű levélfarkával végigsétált a kerten a nyári melegben vagy akár esős hideg napokon, a macskák tisztelettudón kitértek útjából. Anyám mindenüvé követte. Gyakran együtt tűntek el a pincében, anyám a pincefal repedéseiből kapart ki neki keskeny lapáttal magot, melyet valaha a baromfi számára tárolt ott, a hűvösben, beáztatva, hogy jobban csússzon le a tyúknyakakon. A magot a lény barázdált lila ollóival törte meg, nem emlékszem, pontosan hány ollója is volt, tán négy vagy hat, mindegyik jó húsz centiméteres, apró, éles fogakkal borított szakaszban végződött. Mintha ezek a végek olyan rövid fogas fűrészek lettek volna, melyekkel a szomszédban lakó fiatalok a balzafát fűrészelték, ezt a repülő- és hajómodellek előállításához alkalmas könnyű anyagot.

Anyám jobban szerette a kalarábébogarat, mint engem. Éjjelente titokban az ágyamba rakta, majd az ajtó mögül figyelte, mi fog történni. Ez volt a mi rituálénk. Én gyűlöltem, de – különös – soha semmi érdemlegeset nem tettem eltörlése vagy legalább megváltoztatása végett. Eszembe se jutott volna megfosztani anyámat ettől az örömétől. Tudtam, hogy egyedül a kalarábébogár jelent számára örömöt, és a vele kapcsolatos tevékenységek, velem már rég torkig volt, férje pedig évekkel korábban elhagyta. Én nem voltam képes elszökni. Nemcsak azért, mert rémített a magány, hanem főként az ő boldogságáért. Szüksége volt a tudatra, hogy van valaki, aki fél az ő különös növényi védencétől. Hogy magának a kalarábébogárnak a sorsát is a szívemen viseltem volna, azt tagadom.

Miután anyám ezt a lényt a dunyhámra helyezte, mindig ugyanaz történt: arra ébredtem, hogy az arcomon volt. Amikor riadtan magam elé kaptam a kezem, sorozatosan belévájta gyorsan mozgó ollói fogas részét, göröngyös teste pedig nyálkás-zselészerű hullámzással egy áztatott, bűzlő kukoricacsuhé óriásszöcskévé változott, majd visszanyerte eredeti alakmását, hogy újfent elveszítse és szöcskeként jelenjen meg, s utána megint fordítva. Az ajtó mögül mindvégig csendes kuncogást hallottam, s ez megerősített abbéli meggyőződésemben, hogy e bizarr játékban kiválóan alakítom az áldozat szerepét.

Anyám azt mondta a szomszédasszonynak, aki egy ízben egy nagy skatulyával a hóna alatt látta őt a ház előtt, hogy beteg kiscsibét tart benne. Hogy a kotlós nem viselte rendesen a gondját. A szomszédasszony elhitte. Közben meg a skatulya üres volt, hiszen a kalarábébogár nem fért volna el benne, de anyám nem akart magyarázkodásba bocsátkozni arról, hogy a skatulya jelképként szolgál, a szeretett lény felidézésére. Másnap a szomszédasszony anyám gondjaira bízta az unokáját, a lenszőke hajú Palkót. Csakhogy mikor néhány nappal később Palkó eltűnt, s később az országúton, nem messze a mi utcánktól, találtak egy kisgyerek ujja ízét, amit valami éles, rovátkolt valami metszett le, gond támadt...”

– Hogy került ide ez a levél? – vontam szigorúan kérdőre anyámat. A konyhaablak előtt ült a kis sámlin. Megrántotta a vállát.

– Én hoztam – szólalt meg a postás.

A küszöbön állt, észre sem vettem, mert addig csak hallgatott az ajtófélfák között. Fél méterrel a postás sapkája fölött a falon egy fakereszt lógott, rajta egy halálra kínzott férfi, nem messze tőle egy tányér, melynek díszítése Neander völgye népének ügyes kezét dicsérte.

– Szabad lesz – mondtam, s átnyomakodtam a postás mellett az előszobába, ahol a fogason a zakóm várt. Kivettem a belső zsebéből a pénztárcámat, s a markomba szórtam belőle az aprót.

– Ez az öné, uram. De a levelet vegye szépen vissza, mert nem a mienk.

– Hogyhogy nem? A címzett stimmel – vonta össze szemöldökét a postás.

– Ráadásul – lengettem meg a borítékot – nézze csak meg jobban... Itt, ni! Ahol a feladót kell feltüntetni... ott nincs semmi. Névtelen!

– Névtelen, hát és! – A postás harsányan és gúnyosan felnevetett, széttárva karjait. – Még hogy névtelen! De hisz a névtelent is ki kell kézbesíteni! Inkább a címzést nézze meg, az pontosan fel van tüntetve!

– És ez az írás – dünnyögtem –, szóval, ez az írás nekem valahogy ismerős. Magának nem? – támadtam váratlanul az egyenruhás férfira, s az orra alá nyomtam a levelet.

– Mi? Mit akar ezzel mondani? – makogta, látszott, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.

– Na ugyan mit? – rikkantottam.

– Hogy tán ...én? – düllesztette a szemét. Aztán felocsúdott, és szigorúan kijelentette: – Ezt kikérem magamnak! Ezt másutt kellene elintéznünk.

– Nézze, uram, én csak... Vegye vissza, tényleg nem a mienk.

De a postás nyeregben érezte magát:

– Ismétlem újra, a címzett stimmel.

– És így? – lengettem meg előtte egy köteg bankjegyet.

– ĺgy már nem – mondta a postás, és felragyogott az arca.

Fogta a pénzt meg a levelet, az inge mögé csúsztatta, s elment. Akkor döbbentem rá, hogy hibát követtem el. Megtarthattam volna azt a levelet, az anyáról meg a kalarábébogárról szóló történetet lemásolhattam volna, s valamiféle álomnovellának kiadva lehengerelhettem volna vele az irodalmi világot. Csakhogy, másrészt, fölösleges sajnálkozni: írni nincs időm. Mindennap bejárok a munkahelyemre, hazaérkezésem után pedig minden időjárás esetén késő estig mind a kertben vagyunk.

Vladimír Balla (1967, író)

Csanda Gábor fordítása