Antoine Compagnon Pozsonyban

De nem ez volt ennek a csütörtök délutánnak az egyetlen paradoxona, melyen a modern irodalomelmélet nemzetközileg elismert francia képviselője úgy tartotta meg előadását a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének üléstermében, hogy hallgatósága egyenrangú partnernek tarthatta magát. Roland Barthes és Julia Kristeva tanítványa, a párizsi Sorbonne és a New York-i Columbia Egyetem professzora oly fesztelen közvetlenséggel beszélt az irodalom elméleti kérdéseiről, hogy mindenki természetes közügynek érezte az irodalmat. Mindenki alatt persze elsősorban a szakma értendő, a közönség jobbára bölcsészkaros egyetemistákból, tanárokból, az irodalom teoretikusaiból, filozófusokból tevődött össze, de érezhetően nem csak belőlük. Alig kezdődött el az előadás, úgy tűnt, egyszeriben mindenkiben motoszkálni kezdett az irodalom iránti csillapíthatatlan kíváncsiság, vagy mondjuk ki: a szeretet nyughatatlan férge, vagy ahogy maga Compagnon gyakorta nevezte, démona.

A démon szó a nap folyamán többféleképp variálódott, utóvégre a neves teoretikus pozsonyi villámlátogatásának is ez adta az apropóját: Le Démon de la théorie (1998, Seuil, Paris) című kötetét ugyanis a Kalligram Könyvkiadó a közelmúltban két nyelven, magyarul (Az elmélet démona, 2006) és szlovákul (Démon teórie, 2006) is megjelentette. Amely kiadói tettnek vélhetően nem csak az egyedülálló pozsonyi pillanatban látszott gyakorlati haszna – ez például az előadást hallgatók kezében látott, szó szerint rongyosra olvasott és agyonjegyzetelt példányokon volt mérhető, hanem a feltett kérdések milyenségében is. Sejtetve, hogy magyar és a szlovák irodalmi köztudatban egyelőre még kevéssé ismert és helyét kereső, „antimodernnek” tartott (valójában és pontosabban inkább folyamatosan visszakérdezőnek, önmagára is rákérdezőnek nevezhető) irodalomelméleti vizsgálódás minden bizonnyal rövidesen ihlető forrása lesz a magyar és a szlovák irodalomtudományi ismereteknek és a kutatásnak.

Az elmélet démona című kötet az irodalomelmélet hét (kijelölésében esetleges, vagyis bővíthető-szűkíthető, de meghatározónak tartható) „színhelyét” járja körül, mégpedig: az irodalom, a szerző, a világ, az olvasó, a stílus, a történet és az érték. Compagnon afféle ceremóniamesterként mindezeken a színhelyeken felsorakoztatja és egymásnak ereszti a közgondolkodás, az általánosan rögzült ismeretek tárát a legkülönbözőbb (modern) elméletek tételeivel. Ebből a virtuális csatából legtöbbször nem az ütköztetett felek valamelyike, hanem ő maga kerül ki győztesen, s közben az olvasó szórakozva tekintheti át vagy ismerheti meg az irodalom legáltalánosabb (történeti, kritikai, nyelvi, gyakorlati, alkalmazási) kérdéseit. A könyv olyan köztes (az elméletek és a „józan ész” közötti), új irodalmi színteret alakít ki, melyről sorra lepattannak az elméletnek az irodalomtól eltávolodott, sémává, feltétel és kétely nélküli módszertanná, technikává fogyatkozott hónaljhajtásai, de ahol ugyanígy feloldódnak a közgondolkodásban salakszerűen lerakódott előítéletek és hagyományozódó univerzális képletek.

Jól tette, aki az előadásra a biztos helyfoglalás végett a kezdeténél bő háromnegyed órával hamarabb érkezett, a professzor (a tolmáccsal együtt) már rég a helyén volt, és készséggel válaszolgatott a már jelenlevők kérdéseire, mintegy megelőlegezve és kibővítve az előadást és az azt követő vitát. A köztes állapotról esett a legtöbb szó, arról, melyet életműve s egyben életpályája is képvisel: az amerikai és a nyugat- meg kelet-európai irodalomelméleti iskolák határmezsgyéjén. Antoine Compagnon röviden vázolta eddigi köteteinek témáját és szerkezetét, s szólt széles körű fordítottságukról; Az elmélet démona című például a francia eredeti után elsőként oroszul jelent meg, s ma tizenegy nyelven olvasható.

Az előadás ennek a köztességnek a kifejtéséből állt, különös hangsúllyal Az elmélet démona című kötetre, melyet szerzője az irodalomelméletről vallott mai felfogása szerint nagy bravúrral aktualizált s módosított több vonatkozásban. Végül is nézeteinek egyik sarkkövét igazolva ezzel, mely szerint az irodalomelméletnek a kortárs irodalomból kell kiindulnia, a korábbi teóriák „hasznának” folyamatos figyelemmel tartása mellett. Hangsúlyozva az irodalom iránti elméleti és laikus vonzalom összeegyeztethetőségének fontosságát, hasznát. Magának az irodalomnak a hasznáról úgy nyilatkozott, mint az emberek – mármint az olvasó emberek – közötti mindenkori kapcsolatteremtés nagy lehetőségéről. Eszerint az irodalom (röviden és leegyszerűsítve) arra való, hogy megismerjük, ismerjük és szeressük egymást.