„Amit tettem, halálom óráján sem bántam meg...”

A Jeszenák család neve a 16. században jelenik meg az évkönyvek lapjain, midőn Jeszenák (Jeszeniczky) Balázs nemesi oklevelet kapott Báthori István erdélyi fejedelemtől. A családi vagyon megalapozójának az a Jeszenák Pál (1684–1762) tekinthető, aki az 1715-ös, 1723-as és 1729-es országgyűlések közjogi vitáiban „különösen és fáradhatatlanul működött”, s akinek a dinasztia iránti lojalitása egyértelmű és töretlen. Mária Terézia atyja, III. Károly királyi tanácsosi címmel tüntette ki, s jelentős Pozsony megyei javakkal jutalmazta. Testvére, Jeszenák I. János a bátyja által kezdett úton haladva tekintélyes összeggel támogatta Pozsony vármegye evangélikus egyházának nevelésügyét, templomainak építését, ingatlanjainak gyarapítását. Pál fia, II. Pál apja érdemeire való tekintettel bárói címet kapott II. József császártól (1781). III. János, a pozsonyi evangélikus egyházkerület felügyelője pedig 1808-ban könyveit és térképgyűjteményét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta.

Az 1800. január 22-én Pozsonyban született IV. János tanulmányait szülővárosában folytatta. Jóllehet elsősorban a gazdasági kérdések érdekelték (ezt az orientációt erősítették meg benne nyugat-európai utazásai), mégis a kor legdivatosabb stúdiumát, a jogit abszolválta. Utazásaiból hazatérve került közelebb a magyar reformkor meghatározó egyéniségéhez, Széchenyi István grófhoz. Közéleti szereplése Nyitra vármegye közgyűlésén, a megyei ellenzék táborában kezdődött, de Széchenyi naplójának tanúsága szerint ott találjuk az 1825 óta rendszeressé váló pozsonyi diétákon is. Az 1839–40-es és az 1843–44-es országgyűlésen a formálódó főrendi ellenzék tagjaként vesz részt. Vahot Imre szerint Jeszenák János az országgyűlési vitákban „a fitogtatást mindig kerülve, szerényen, de elveihez híven, tiszta felfogású és szabatos rövidségű beszédeivel” szerepelt. Az 1844-ben bontakozó Védegylet-mozgalom támogatása mellett nem feledkezett meg szűkebb pátriája gondjairól sem: önzetlenül segítette életben tartani a család által 1750-ben alapított „alumneum minus”-t, vagy ahogy akkor nevezték, a Jeszenakiumot (tíz tanuló ingyenes ellátását biztosító bentlakásos intézet). 1841-től a Dunáninneni Ág. Hitv. Egyházkerület felügyelői tisztét is betöltötte; e minőségében az evangélikus nevelésügy színvonalának emelésére fordított figyelmet (például a tanárok fizetésének biztosításával). 1830-ban vette feleségül Forgách Lujza grófnőt (1810–1891); házasságukban öt gyermek született. Három majdan elég tragikus sorsú fiú, s két lány.

A nagy év, 1848 Jeszenák Jánost is tettekre szólította. A független magyar kormány Nyitra megye főispánjává nevezte ki. Az 1848. júniusi párizsi felkelés leverését követően felcsapó ellenforradalmi hullám Magyarországon is a fegyveres beavatkozás, a katonai diktatúrára való áttérés eshetőségével fenyegetett. Az udvar, ejtve a „kötélhúzás” eddig gyakorolt módszerét, egyelőre a „segédcsapatok” (horvátok, szlovákok) igénybevételével próbálkozott. Jelačić szeptember 11-én már Buda ellen indult; 19-én a morva földön szervezett szlovák légió tört be az országba. Az utóbbi fejleményt Jeszenák szeptember 20-án jelentette Batthyány miniszterelnöknek. Ezért 23-án Nyitra megyében „teljhatalmú kormánybiztosnak” nevezték ki Jeszenákot, és a harcok finanszírozására húszezer forintot utaltak át hivatalának. A Ľudevit Štúr által vezetett felkelés rövidesen elakadt. Szeptember 29-én, éppen a pákozdi ütközet napján, a nyitrai nemzetőröknek sikerült a légió maradványait kiszorítani az országból.

E mozgalmas napokban Jeszenák főispánnak egyéb katonai akcióból is sikerült kivennie részét. Október 13-án, a magyarbarátnak éppen nem mondható várőrség ellensúlyozására nemzetőröket telepített Lipótvár erődítményébe. Válaszként a vár aulikus parancsnoka (Ordódy Károly) és őrsége Pozsonyba húzódott vissza. ĺgy Lipótvár egyelőre magyar kézen maradt.

Az ellenforradalom második támadásának részeként, a cs. kir. fősereg invázióját megelőzve, Simunich altábornagy ugyancsak morva földről tört be Trencsén megyébe (október 23.). Az OHB Jeszenákot bízta meg az agresszió viszszavetésével. November 5-én Kossuth Lajos a védelem összehangolása, hatásosabbá tétele céljából kormánybiztosokat nevezett ki a nyugati megyékbe. Nekik kellett kapcsolatot létesíteni és tartani a műszaki munkálatokat irányító mérnökökkel, Görgei Artúr tábornokkal (II. feldunai hadtest), Csány László kormánybiztossal. Nyitrában természetesen Jeszenák Jánosra esett a választás. Egy hét múlva az OHB az országot hét katonai körzetre („megyére”) osztotta. Az egyiknek Nyitra lett a központja. Az erre vonatkozó értesítéssel együtt kapta meg Jeszenák az OHB utasítását, miszerint Nyitrában és Trencsénben azonnal el kell rendelni a népfelkelést. December 18-án bővült a megbízatás: az új fegyveres testület, a mozgó (mobilis) nemzetőrség szervezésének lesz a megbízottja megyéjében.

1848. december 2-án Olmützben megtörtént a nevezetes uralkodóváltás: V. Ferdinánd trónját az ifjú Ferenc József foglalta el. Négy nap múlva Schlik altábornagy Galíciából, 14-én pedig a novemberben még kiszorított Simunich lépte át a határt. December 16-án megindult a fősereg is: Windischgrätz herceg vezetésével megkezdődött az immár reguláris, azaz minden kétséget kizáróan császári felhatalmazással rendelkező csapatokkal az ellenforradalom második támadása. A császári-királyi hadak előnyomulása, a honvédsereg téli visszavonulása következtében Jeszenák János kénytelen volt elhagyni megyéjét, Komárom várában keresett menedéket.

1849. március 4-i keltezéssel a főispán-kormánybiztos megítéléséről ez olvasható Kossuthnál, az OHB elnökénél: „szent ügyünk melletti eddigi ernyedetlen buzgalma azon meggyőződésre vezette a kormányt, mikép épen most fogja megfeszíteni hazafiságának minden erejét”. Erre alapozva a kormánybiztosi hatáskörét tovább bővítették: illetékességét Nyitra és Trencsén mellett Pozsony megyére is kiterjesztették.

A tavaszi hadjárat során, 1849 májusában sikerült visszahódítani Nyitra megye egy részét is. Május 13-án Kossuth kormányzóelnök már arra utasította a főispánt, hogy a felszabaduló területeken pótlólag hajtsa végre az újoncozást. 1849 júniusában szomorú feladat hárult Jeszenákra. Szemere Bertalan miniszterelnök értesíti, hogy az új császári fővezér, Haynau Mednyánszky László őrnagyot és Gruber Fülöp századost (mindketten Lipótvárnál estek fogságba) „...a hadi szokás és kapituláció ellenére” Pozsonyban felakasztatta (1849. június 5.). „A kormány nem ismer nagyobb kötelességet, mint... biztosítani azon férfiak családjának jövőjét, kik életöket... áldozták fel a haza szabadságáért és függetlenségéért”. Hogy ezt előkészíthessék, jelentést kér Jeszenáktól a két honvédtiszt családjáról, hozzátartozóiról.

Köztudomású, hogy 1849. május 21-én Ferenc József császár és I. Miklós cár Varsóban megállapodott az orosz beavatkozás kérdésében. Június 15-ét követően folyamatosan érkeztek az országba a Paszkevics tábornagy vezette cári hadak. Kezdetét vette az ellenforradalom harmadik támadása. Az ellenség megjelenése előtt Jeszenák a felperzselt föld taktikáját ajánlja: „...mindenféle marha és egyéb állat, fuvarszerszám, takarmány és élelmiszer bármily módon az ellenség útjából eltakarítandó”. A hosszú hónapok óta tartó háborúskodásba belefáradt lakosság körében az ilyen felhívások 1849 nyarán már nem nagyon találtak meghallgatásra. És a két nagyhatalom ármádiájának szorításában a honvédseregnek végül engednie kellett: 1849. augusztus 13-án Világosnál letette a fegyvert.

Jeszenák János főispán a fegyverletétellel egyidejűleg az oroszoknál jelentkezett Nagyváradon. Pedig akadt jó szándékú figyelmeztető (Gervay Nándor főhadnagy), aki a menekülést ajánlotta neki. Jeszenák válasza a sorsát is eldöntötte: „Nem bírok megválni hazám földjétől, bármi történjék is velem”.

Pest az 1780-as években közel tizennyolcezer négyszögöles telket engedett át az uralkodónak, II. Józsefnek egy új épület felépítése céljából. Ez az Újépület (Neugebäude), vagy ha úgy tetszik: Pest Golgotája. Amíg az objektum készült, invalidusok, azaz megrokkant katonák jövendő menedékházaként szerepelt, s csak elkészülte után lett belőle kaszárnya. A szabadságharc végére fenntartói politikai foglyok börtönévé lényegítették át. Néhány ismertebb név, akinek itt állt a „keresztfája” vagy teljesedett be sorsa „por és golyó” által: Batthyány Lajos miniszterelnök; Perényi Zsigmond, a főrendiház elnöke; Szacsvay Imre, az országgyűlés jegyzője; Csány László miniszter; Rudnyánszky József besztercebányai római katolikus püspök; Balassa János orvosprofesszor; P. Giron, a bécsi légió őrnagya; M. Woroniecki lengyel, K. Abancourt itáliai születésű kapitány stb.

Az Újépületben is működött hadbíróság, s folytak a perek, szinte futószalagon. Itt ítélkeztek Jeszenák János felett is. A vád felségsértés (Hochverrat), az ítélet ebből következően csakis a legsúlyosabb lehetett: teljes vagyonelkobzás mellett kötél általi halál. Az ítéletet 1849. október 10-én hajtották végre.

Székács József pesti evangélikus lelkésznek köszönhetően van némi ismeretünk Jeszenák báró utolsó óráiról. „Én nem magamat sajnálom, mondta az ítélet ismeretében lelki vigasztalójának, hanem önöket. Én szabad leszek, ha kivégeznek, önökre halálig tartó, a hazára pedig örökös rabság vár”. Október 10-én hajnalban Székács utolsó imára jelent meg a bárónál. Ezt az alkalmat használta fel Jeszenák János, hogy végső üzenetét a lelkészre bízza: „Mondja meg azoknak, akiket illet, hogy én azt, amit tettem, halálom óráján sem bántam meg. Egyet sem tagadtam meg azon elvek közül, melyekért nemzetem annyi áldozattal és vérontással küzdött.” És az utolsó percek, szintén Székács lelkész megörökítésében: „A bitófához érvén a vasat levették róla, majd az ítélet felolvasása után a bárót átadták a hóhérnak. A lépcső legalsó fokán így szólott: Csak azt akarom mondani, Isten áldja meg a magyar hazát! A lépcső legfelső fokán pedig ezt mondta: Megbocsátok ellenségeimnek! Néhány másodperc múlva kiszenvedett”.

Jeszenák János báró mártírhaláláról több rabtársa is megemlékezett. Barsi-Neumann József emlékirata szerint a volt nyitrai főispán halála után a porkoláb minden rabnak egy-egy 1848-as, magyar veretű ezüst húszast adott át, „emlékül a báró végrendelkezése értelmében”. „Ha későbben ezt is el nem kobozták volna – folytatódik a bicskei plébános visszaemlékezése – azon ürügy alatt, hogy arany- vagy ezüstpénzt nem szabad fogolynál hagyni, nehogy valakit megvesztegethessen, talán ma is megvolna... A húszast elvették, de emlékét nem vehették el.” A báró holttestét egyelőre a pesti református templom sírboltjában helyezték el. A sírkamra „lakójára” csupán a család márványcímere utalhatott.

1860 végére enyhült az önkényuralom szigora, kezdetét vehette az alkotmányos élet részleges helyreállítása. Paradox módon mindehhez bizonyos külpolitikai/katonai fiaskó is kellett, amit Itáliában szenvedett el a birodalom (Solferino, 1859.). A szorult helyzetbe került uralkodó kilátásba helyezte az országgyűlés összehívását (1849-et követően első ízben), engedélyezte a megyei élet újjászervezését. Nyitra megyében az 1860. november 22-én tartott előértekezleten határozták el az 1848-as megyebizottság újjáélesztését és kiegészítését. Az egykori grémium még élő tagjai december 29-én állították helyre az „1848-ki bizottmány” jogkörét. Mielőtt a bizottság munkához látott, a megyei atyafiak kötelességüknek érezték, hogy megemlékezzenek „e megyének üdvözölt utolsó főispánja, báró Jeszenák Jánosról, a szabadság azon mártírjáról, kinek lelkes özvegye s családja jelenlétével a bizottmányi ülést szerencsélteté, s kinek arczképe az özvegy Grófnő jószívűségéből a megye termét jelenleg díszíti”. Pozsony megye bizottsági gyűlése 1860. december 5-én három, e megyéhez kötődő mártírra emlékezett: a megyeszékhely szülöttére, Jeszenák báróra; Rázga Pál evangélikus lelkészre és Petőcz György alispánra.

Az első kiegyezési kísérlet 1861-ben nem járt sikerrel; újabb hat évet kellett várni, hogy megszülethessen az ismert közjogi kompromisszum. A kiegyezés politikai amnesztiával is járt, így tisztázni lehetett a szabadságharc mártírjainak helyzetét. 1867-ben az új belügyminiszter, Wenckheim Béla báró engedélyezte, hogy Jeszenák János holttestét Pestről Pozsonyba szállítsák, s immár végső nyughelyére, az evangélikus temetőben lévő családi sírboltba helyezzék. (Az elkobzott birtokot az özvegy már 1859 októberében visszakapta.) A vértanú emlékének szentelt szertartást a pozsonyi evangélikus egyház rendezésében 1867. december 2-án tartották, síremlékének felavatására pedig halálának évfordulóján, 1869. október 10-én került sor. Gyászbeszédet Geduly Lajos szuperintendens tartott, de megemlékezett a megdicsőültről egykori lelki vigasztalója, Székács József (1860-tól pesti püspök) is: „Húsz év előtt sirattuk báró Jeszenák Jánost mint halandót, ma dicsőítjük mint halhatatlant.”. A carrarai márványból készült főlap mellé a vértanú mellszobra került; a síremléken pedig Gyulai Pál verse olvasható: „Szerette hazáját / Szívvel, szóval, tettel; / Védte szabadságát / Híven, becsülettel. // Áldozott, szenvedett, / Jutalmát nem kérte, / S nem küzdhetve többé, / Vérpadon halt érte.”

Epilógus

Jeszenák János leánya, Gizella 1860-ban kötött házasságot Esterházy István gróffal (1822–1899), volt honvéd kapitánnyal, majdani országgyűlési képviselővel, Pozsony megye főispánjával (1875–1889). Fiuk, gróf Esterházy János vette át és vezette a Forgách grófok nyitraújlaki (Veľké Zálužie) birtokát. 1901. március 14-én Nyitraújlakon született Esterházy János gróf, a Magyar Párt elnöke (1939–1945). A Tiso-féle parlamentben közismerten egyedül ő nem szavazta meg az úgynevezett zsidó törvényt. Tettét feltételezhetően soha nem bánta meg. 1957-ben hunyt el az illavai börtönben...