Amikor ingyen lesz a gördeszka

MOLNÁR MIRIAM

Amikor Said Sayrafiezadeh kisfiú volt, gördeszkára vágyott. A sportboltban, ahol a 11 dolláros gördeszkákat árulták, az anyja kézen fogta őt, és a boltból kifelé menet azt mondta neki, hogy majd ha a kommunista forradalom győz, neki is lesz gördeszkája, mert akkor minden ingyen lesz. Addig sajnos az ilyen luxuscikkekre nem költhetnek.

Said Brooklynban, majd Pittsburghban nőtt fel. Apja, Mahmoud iráni születésű matematikatanár volt, aki diákként jött az USA-ba, majd miután megismerte Marthát, Said leendő anyját, családot alapított. Első gyermekük születése után a házaspár egy parkban sétálva az amerikai kommunista párt aktivistáitól vett egy The Militant (A Militáns) című újságot (mely a párt orgánuma volt). Ezt követően Mahmoud és Martha egy életre elkötelezték magukat a szocialista és kommunista eszmének. Az apa olyannyira, hogy harmadik gyermeke, Said születése után kilenc hónappal elköltözik a családtól, hogy minden erejével a forradalomnak – és számtalan szeretőjének – élhessen. Mivel tartásdíjat nem fizetett, egy idő elteltével Martha az apjuk után küldi két idősebb gyermekét.

Said anyjával nagy szegénységben, a The Militant több száz példányával, állandó költözködések közepette élt rosszabbnál rosszabb körülmények között. Anyja titkárnőként tartotta fenn csonka családját, esténként pártgyűlésekre járt és ingyen dolgozott az éppen lakhelyükhöz közel eső pártcsoportban. Said sokat volt egyedül, tévét nem nézhetett (anyja magával vitte az áramzsinórt), barátai nemigen akadtak. Az elvtársi szolidaritás nevében anyja gyakran ajánlott szállást vidékről érkező elvtársaknak, majd amikor az egyik ilyen vendég elvtárs molesztálta fiát, a párt képviselői azzal nyugtatták, hogy a kapitalizmusban mindenkinek vannak problémái.

1981-ben anyja befizette a tizenéves Saidot egy kubai kirándulásra. Said nem értette, az elvtársaknak miért tetszenek a koszos helyiségek, vagy hogy a rossz körülmények között dolgozó gyári munkásokat mért kell isteníteni. Mikor a delegáció végre visszaérkezik a miami repülőtérre, Said nagyon örül, hogy a reptéri illemhelyen van vécépapír és hogy a kubai körülményekhez képest patyolattiszta reptér légkondicionált.

A magányban felnövő Said csak ritkán látta apját és két idősebb testvérét. Néha látogatóba ment hozzájuk, néha nyári kommunista táborokban voltak együtt, de kapcsolatuk sosem vált szorossá. Said anyja Mahmoudról távollétében is pozitív képet akart kialakítani, így a fiú egészen addig istenítette apját, amíg fiatal felnőttként rá nem jött, hogy az apja nem az a szent, a szegények és a dolgozó nép jogaiért küzdő ember, akinek vallja magát. Igaz, hogy egyszer indult az iráni elnökválasztáson, de családjával sosem törődött.

Az anya, miután az életét a pártnak szentelte, Said tizenhatodik születésnapja előtt végül kilép az elvtársak közül, és mint testvére, aki sikeres író, az írásnak szenteli esténkénti szabad idejét. De az írás nem ment nagyon jól. Said egy napon kénytelen elmegyógyintézetbe vinni édesanyját, aki akkor már napok óta nem bírt felkelni az ágyból és aki a kórházban zokogásban tört ki, mert a pszichoterapeutája elköltözni készült. Anyja idegösszeomlása váratlanul éri Saidot, majdnem olyan váratlanul, mint amikor a lány, akivel járt, és aki semmit sem tudott a szocialista vagy kommunista eszmékről, faggatni kezdte, és ő nem volt képes világos magyarázatot adni annak ellenére, hogy magát ez eszmék követőjének tartotta.

Said Sayrafiezadeh ma sikeres író, aki örömmel dolgozott a kapitalista életmód és értékek megtestesítőjének is mondható híres amerikai háziasszonyok nagyasszonya, Martha Steward cégében. Önéletrajzi könyve tele van érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, anekdotákkal. Kár, hogy néhány szálat nem követ – például azt, hogyan érintette őt az a szexuális molesztálási epizód, vagy hogy miért és mióta jár anyja pszichoterapeutához, és hogy az ideg-összeroppanása összefügg-e a pártból való kilépésével avagy az idealista eszmék elveszítésével.

Közép-európai szemmel nehéz elhinni, hogy az USA-ban voltak olyanok, akik önként szenvedtek a kommunizmus eszméjéért, és hogy vannak olyanok, akik emiatt teljesen feleslegesen traumatikus gyerekkort éltek meg – szegénységben, arra várva, mikor jön a mindent megoldó, felszabadító forradalom. Amikor a szőlőbojkott idején a kis Said egyre csak kérdezgette anyját, hogy mikor jön már végre el a forradalom, hogy szőlőt ehessen, mint a többi gyerek, anyja végre beadta a derekát, és kijelentette, hogy majd ha Said 18 éves lesz. A szocialista forradalom azonban az Egyesült Államokban ma is épp olyan messze van, mint amilyennek a kis Saidnak akkor az ő 18 éves születésnapja tűnt.

(Said Sayrafiezadeh: When Skateboards Will Be Free. Dial Press Book, New York, 2009, 288 oldal)