Ami a barátságnál is fontosabb

„A nacionalizmus olyan, mint a rák vagy a vulkán. Sokáig lappang, fortyog, s egyszer csak a felszínre tör.” Somogyi Tibor felvételeNémi aggodalommal várjuk a vasárnapi voksolást, elsősorban arra figyelve, hogy miként szerepel majd Jörg Haider Szabadságpártja. Ön milyen eredményt tart valószínűnek?

Nagyon nehéz megjósolni a végeredményt, mert nálunk sem lehet teljesen megbízni a közvélemény-kutatók előrejelzéseiben. Ugyanis még Ausztriában is akadnak olyanok, akik nem az igazat mondják, amikor megkérdezik őket, kire fognak voksolni. Mindezek ellenére biztos vagyok benne, hogy a Szabadságpártnak sokkal kisebb lesz a befolyása, mint legutóbb, amikor huszonhét százalékos támogatottságával a második legerősebb politikai erő lett Ausztriában. Most örülhetnek, ha tizenöt-tizenhét százalékig eljutnak, hiszen elveszítették a legjobb képviselőiket.

Akkor elképzelhető, hogy kimaradnak a kormánykoalícióból?

Sokesélyes ez a választás. Létrejöhet szocialista–zöld koalíció, de az elmúlt hetekben feljött a Wolfgang Schüssel vezette ÖVP is. Ezért néppárti–szocialista szövetség vagy kisebbségi kormány létrejötte sem kizárt. Miként azt sem teljesen, hogy marad kormányon a Néppárt és a Szabadságpárt maradéka, habár szerintem ennek a legkisebb az esélye.

Alakulhat-e olyan kabinet Bécsben, amely a ratifikációs folyamatban megnehezítené az új tagországok felvételét az Európai Unióba?

Semmiképpen, hiszen a néppártiak, a szocialisták és a zöldek egyértelműen támogatják az unió bővítését. A Szabadságpárt egy része pedig mindössze Csehország belépésének a támogatását köti bizonyos feltételek teljesítéséhez, ezek pedig tudvalevően a temelíni atomerőmű leállítása és a Beneš-dekrétumok semmissé nyilvánítása.

A dekrétumok a szlovákiai magyarokat is súlyosan érintették, hiszen valójában rossz szellemük vezetett a mérhetetlen szenvedésekkel járó csehországi deportálásokhoz, majd a kitelepítésekhez. Miként lehet valamiképp kárpótolni, megkövetni a meghurcoltakat?

Brüsszelben jó irányt mutattak, amikor morális és politikai gesztusra ösztönözték Csehországot, közvetve talán Szlovákiát is. Jó példa erre Richard von Weizsäcker volt német államfő, aki 1985 májusában óriási beszédet mondott, amelyben megkövette a nácik barbárságai miatt elpusztult, meghurcolt zsidóságot és más nemzetek kárvallottjait. A csehszlovákiai bársonyos forradalom után Václav Havel köztársasági elnök is tett ilyen gesztust a szudétanémetek felé, de a cseh politikusok letorkolták őt, holott ő nagyon jó irányba lépett. Egyébként hadd mondjam el, hogy Ausztria a második világháború után nem volt túlságosan barátságos a szülőföldjükről elűzött szudétanémetekkel szemben, ezért a legtöbben végül Bajorországban telepedtek le. Következésképpen a szudétanémet kérdés sosem volt ügy nálunk. Valójában az osztrák közvéleményt és néhány politikust elsősorban Miloš Zeman volt cseh kormányfő meggondolatlan, provokatív kijelentései hergelték fel. Ma már megnyugodni látszanak a kedélyek, mégis az a meggyőződésem, hogy a végleges megbékélés érdekében a Brüsszel által szorgalmazott politikai és morális gesztus, vagyis legalább a bocsánatkérés nem maradhat el.

Pozsonyban sem?

Igen, szlovák–magyar vonatkozásban sem. Ugyanakkor alaposan mérlegelni kell, hogy a múlt kétségtelen sérelmeit érdemes-e élesen fölvetni. Vagy célravezetőbbek a kis lépések. Ne feledjük ugyanis, hogy szerte Európában, így Ausztriában is kiemelkedően kedvező visszhangja van a Magyar Koalíció Pártja kormányzati szerepének. Ennek is köszönhetően sokat javult Szlovákia imázsa, és nagy tekintély övezi az itteni magyar pártot is. Százszor meg kell gondolni, hogy ezt a kedvező politikai helyzetet érdemes-e indulatos lépésekkel terhelni. Mindennek mérlegelése elsősorban a szlovák és a szlovákiai magyar politikai elit feladata és felelőssége. A kölcsönös sérelmek felhánytorgatása sehova sem vezet, ugyanakkor a tényleges megbékélés érdekében a múltat be kell vallani.

Térségünkben erősödnek az európai gondolkodásmód, de a nemzeti radikalizmus hívei is. Feléledhet-e tájainkon újra a nacionalizmus?

A nacionalizmus olyan, mint a rák vagy a vulkán. Sokáig lappang, netán fortyog, s egyszer csak, olykor teljesen váratlanul a felszínre tör, halálos veszedelmet okoz. A hatvanas évektől foglalkoztam például Jugoszláviával. Sosem gondoltam volna, hogy mennyi tragédiát okoz a nemzeti gyűlölködés, a sokféle lefojtott indulat, habár aztán az első között figyelmeztettem a fegyveres konfliktus és a népirtás tragikus veszélyeire. Egy neves angol történész írta, hogy évekkel ezelőtt Kréta szigetén járt, ahol kedves görög kísérte őt, óvta szinte még az erős napsütéstől is. Egy napon elhagyatott falvakon mentek keresztül, s a brit férfi megkérdezte a kísérőjétől, hogy hova lettek a lakosok. Mire a látszólag nagyon szelíd férfi tekintetében indulat és gyűlölet gyúlt, s szinte örömmel újságolta: itt törökök laktak, mindegyiküket megöltük. Ide vezethet a gyűlölködés, amely galamblelkű embereket is megmételyezhet. Ilyen veszély sokáig létezett a magyar– szlovák vagy a magyar–román kapcsolatokban is. Nagyon remélem, hogy ma már háttérbe szorul és idővel e térségben sem okoz súlyos gondokat a nacionalizmus.

Mivel lehet segíteni ezt a folyamatot?

Elsősorban a kormányok tehetnek sokat. A szlovák vagy a román kabinet például azzal, hogy megadja a nemzeti kisebbségeknek mindazokat a jogokat, amelyek a mai civilizált Európában megilleti őket. S nagy a felelőssége a mindenkori magyar kormánynak is, amelynek kötelessége a határon túli nemzetrész támogatása, de a Kárpát-medencében élő magyar kisebbség ügyét sosem teheti belpolitikai megfontolások, pártcélok játékszerévé. Enyhülhetnek a térség gondjai az európai integrációval is, amely fokozatosan csökkenti a határok jelentőségét. Vagyis derűlátó vagyok, hiszen végül Dél-Tirol ügyét is sikerült békésen megoldani. Remélhetően így lesz ez a kis nemzetek és sokféle nemzeti kisebbség lakta Közép-Európában is.

Elképzelhető, hogy a visegrádi négyek között olyan együttműködés és kapcsolat alakul ki, amilyen ma a Benelux államokat jellemzi?

Igen, habár a Benelux országok között a múltban sem voltak olyan történelmi tragédiák és viszályok, mint amilyenek a visegrádiak esetében bizony megtörténtek. A szoros együttműködés alapvető érdeke minden visegrádi országnak az érdeke. Remélem, lesznek minden érintett államban olyan bölcs politikusok, akik ezt a víziót önző érdekből nem váltják fel hamis politikai aprópénzre.

Ön éveken át nívós vitaműsorokat vezetett az osztrák közszolgálati tévében. Mit szól ahhoz, hogy milyen nyögvenyelősen alakul a magyar és a szlovák közszolgálati média értékrendje?

Nem sokkal a magyarországi rendszerváltás után Hankiss Elemér meghívott a Magyar Televízió Kuratóriumába. Elmentem néhányszor a tanácskozásokra, aztán nem láttam értelmét az egésznek. A közszolgálati tévé sem élhet szabadság és függetlenség nélkül. A posztszocialista országokban eddig brutálisan bántak a közszolgálati médiával, a kormánypártiak alig adtak szót az ellenzéknek, de meg is lakoltak érte, mert először ezek a tévék veszítették el a hitelüket és nézőiket, aztán a kormányok a választásokat. Magyarországon és Szlovákiában is nehezen alakul ki az a politikai kultúra és elegancia, amely éltető levegőhöz, bizonyos függetlenséghez juttatná a tévéseket. Persze, a jobb körülmények kivívása állandó harcot jelent. Fontos az is, hogy az újságírónak mindig legyen lehetősége máshova szerződni. Ilyen szempontból is lényeges a kereskedelmi magántévék szerepe, ha nem paktálnak le a kormánygarnitúrával vagy az ordító ízléstelenséggel.

Ön tiszteletet parancsoló vitalitással szerepel továbbra is elsősorban a közép-európai közéletben. Milyen emberi, újságírói hitvallás a hajtómotorja?

Friedrich Dürrenmatt-tal, a neves svájci drámaíróval szólva azt tartom, hogy az írástudó ne a politikusokkal, még csak nem is mindig a barátaival legyen jóban, hanem a lelkiismeretével. Én 1957. február 4-én jöttem ki Magyarországról Bécsbe, ahol azóta németül, angolul és magyarul publikálok. Én annak idején kiálltam Kurt Waldheim mellett, mert nem volt háborús bűnös, még náci sem, s hallatlan ostobaságnak tartottam akkor és a nemrégi, a Szabadságpárt kormányra jutása miatti szankciókat. Sok barátomat veszítettem el, de a véleményem kimondását fontosnak tartottam. Még nyolcvankilenc előtt sok magyar legyeskedett körülöttem Bécsben, többen közülük azért, hogy jelentgessenek a budapesti titkosrendőrségnek és a KGB-nek. Ma meg nagy mellveregetős magyarok. Én viszont megmaradtam olyan publicistának, aki minden körülmények között a saját véleményét mondja ki. Igaz, szerencsém is volt, hiszen huszonkét évig a Financial Times bécsi munkatársa voltam, s a főnökeimet csak a cikkeim szakmai színvonala érdekelte, nem az, hogy ki vagy mi vagyok, honnan jövök. ĺgy aztán gond nélkül követhettem a lelkiismeretemet. Akkor is, azóta is.