Amerikai álom és valóság

Marvin professzor a philadelphiai Universty of Pennsylvania mellett működő neves Annenberg Iskola média-kommunikációs szakának munkatársa. Jelenlegi kutatásai a nemzeti jelképekre, valamint a hazafiság megnyilvánulásaira irányulnak. Ezek szerinte teljes mértékben meghatározzák az egyes szociális csoportok lehetőségeit. Elsősorban azt vizsgálja, hogyan képesek a nemzeti szimbólumok uralkodni az emberek fölött, miképp jutnak hatalomra és hogyan válnak kegyvesztetté. Radikális módszereit jellemzi, hogy a 90-es évek elején egy egyetemi előadása bevezetéseként elégette az amerikai zászlót. Bár csak vitát akart kirobbantani a jelképek erejéről, neve szinte valamennyi amerikai újság címlapján feltűnt; a pennsylvaniai parlament közleményben ítélte el tettét, az állam kormányzója pedig azzal fenyegetőzött, hogy leállítja az egyetem évi 300 milliós dotációjának folyósítását.

Marvin professzor megúszta az ügyet, és ma már tudja, hogy az amerikai zászló szent és sérthetetlen. Hogy mit képvisel a jelképekkel amúgy is „túletetett” társadalom számára a reklámokban, a médiában, sőt az ipari dizájn területén is mindenütt fellelhető lobogó, azt az Emberáldozat és nemzet – A totem rítusa és az amerikai zászló című, 1999-ben kiadott könyvében fogalmazza meg.

A zászló, és ami mögötte van

Könyvéből kiderül, hogy az utcákon és hivatalokban kiaggatott zászló annyira a mindennapok része lett, hogy az amerikaiak a világ legtermészetesebb dolgának tekintik. A 2001. szeptember 11-én bekövetkezett események óta azonban már-már mágikus hatalommal bír. „Ha az előadóteremben történetesen az Alkotmányt égetem el, mely államiságunk tényleges alapköve, a kutya sem vakkant meg” – nyilatkozta néhány éve Marvin. Hogy ezt megmagyarázza, olyan elmélettel állt elő, mely a modern társadalom jelenségeit a természeti népcsoport – azaz a törzsközösségi társadalom szintjén élő kommunitás – törvényeivel hozza összefüggésbe. Ezek a primitívnek is nevezett közösségek nem tesznek különbséget a természeti vallásban megnyilvánuló hitük és kultúrájuk között. Ennek kapcsán jegyzi meg: valahol mindannyian megrekedtünk a primitivitás szintjén, hiszen életben maradásunk alapvető követelményeinek kielégítésére irányuló igyekezetünk az ezredévek során mit sem változott. Hogy kapaszkodót találjunk a percről percre változó, egyre kegyetlenebbé váló világban, a törzs totem körüli táncához hasonló rítusokat találunk ki magunknak. Milyen célt követünk ezzel? A törzs táncában csak az vehet részt, aki maga is teljes értékű tagja a törzsnek. Az amerikai társadalom primitív, laikus vallása szerint csak a jó hazafi – tehát a totemet tisztelő egyén – számít a törzs tagjának. Egy másik figyelemre méltó párhuzam az ősközösségi és a magát modernnek nevező társadalom között az, milyen mágikus módszerekkel próbálja mindkettő elhárítani magától a veszélyt. A felvilágosodás korát hozza fel példaként, amikor a nyugati gondolkodást döntő mértékben meghatározó katolicizmust elfogadhatóbb magyarázatot kínáló tudományos világnézettel próbálták pótolni. Valójában csak az elnevezés változott – az alapvető impulzusok, melyek a törzs túlélését lehetővé teszik, változatlanok maradtak. Ilyen például a törzs egységének megőrzése, ami közvetlenül befolyásolja túlélését, az egyén törzzsel szembeni kötelezettségei – és a halál vállalásának jelentősége.

Mindez az ezredévek során csak annyiban változott, hogy más formát és nagyobb méreteket öltött – írja Marvin. Ahhoz, hogy a törzs fennmaradjon, időről időre fel kell áldoznia néhány tagját. A természeti vallások népe mindig azt tiszteli legjobban, aki élet és halál fölött dönt. A modern kori nemzettudat – vagy inkább nacionalizmus – feladata az, hogy meggyőzze a törzs tagjait: ezt a tisztséget a nemzet vette át. Nincs ugyanis olyan emberi közösség a világon, mely el tudná kerülni az emberáldozatot. Nagyon fontos azonban, hogy ennek szükségessége kellőképp meg legyen indokolva, s „jóvá legyen hagyva” a társadalom részéről. Hogy a döntés tudatosan vagy a tudat alatt születik-e meg, ez esetben mellékes. Bibliai hasonlattal élve, a zsidó-keresztény Isten az által gondoskodott a „törzs” túléléséről, hogy tudatosan feláldozta fiát. A keresztény hagyományokra épülő amerikai társadalomban az Atyát az ország elnöke testesíti meg, aki a törzs túlélése érdekében parancsot adhat emberáldozat bemutatására, halálba küldheti a nép fiait.

Az emberáldozat nem érvényes!

Tudatosítani kell, hogy a World Trade Center ellen elkövetett merénylet volt az a momentum, mely a törzs integritását alapjaiban megrázta. Mivel a törzs sok tagja odaveszett, az esemény jelentősége misztikussá terebélyesedett. Eleinte úgy tűnt, hogy a törzs valamenynyi tagját érinti, ami az emberáldozat bemutatása során kulcsfontosságú mozzanat, ám három éven belül kiderült, hogy Amerika elfeledte a tragédiát, s csupán azokban hagyott nyomot, akiknek hozzátartozóját betemették a romok. Sokuk ma úgy érzi, Bush elnök eszközként használta fel tragédiájukat az Irak elleni háború kirobbantására. A legnagyobb probléma az, hogy az esemény nem volt képes az elemi ösztönök szintjéig hatolva egyesíteni a törzset; ráadásul az áldozatok nem önkéntes mártírok voltak, „csupán” a nem megfelelő időben a nem megfelelő helyen tartózkodó civilek. Ebben a megvilágításban az emberáldozat bemutatása tehát nem töltötte be küldetését, érvénytelen volt. A társadalom megtisztulása – vagyis kijózanodása – nem következhetett be, ezért újabb áldozatra volt szükség. Ekkor lépnek színre a mentési munkálatokban részt vevő tűzoltók és rendőrök, akik „önként” vállalták a halált. A média dolga volt aztán, hogy megmutassa, semmitől sem riadnak vissza, ha „törzsük” egységének megőrzéséről van szó; így született meg a társadalom hőseinek egy újabb – a romokon zászlót lengető – csoportja.

A lobogó e helyütt ismét fontos szerephez jut. Történelmi párhuzammal élve, a második világháború „hivatalos ikonja” az amerikai történelemkönyvekben az Iwo Jimre kitűzött amerikai, az orosz történelemkönyvekben pedig a Reichstag fölött lengő szovjet zászló. Szeptember 11-e számos ilyen ikont teremtett; ezek egyike a toronyház romjain kitűzött zászló alatt tisztelgő tűzoltók képe. A zászló – mely ez esetben az egyesítő erővel bíró törzsi totem szerepét veszi át – azáltal nyer hatalmat ember és eszme fölött egyaránt, hogy vérrel lett megszentelve. Ez feljogosítja arra, hogy élet és halál fölött döntsön, azaz hogy döntsenek a nevében. Hogy ez a mágikus tulajdonsága megmaradjon, az emberáldozatnak generációról generációra kell szállnia. A szeptember 11-i emberáldozat azonban a törzs egyesítése szempontjából sikertelennek minősített kísérletként vonult be a történelembe; „elmaradt” ugyanis a méltó befejezés. Nem sikerült elfogni az Amerikai Egyesült Államok első számú közellenségét, a terroristák vezérét, Oszama bin Ladent, aki az egyetlen elfogadható kiengesztelő áldozat szerepét betölthette volna. A sikertelen rítust pedig csak egy újabbal lehet helyrehozni.

Az áldozathozatal szempontjából teljes mértékben helyesnek tekinthető cselekedet következett tehát: Afganisztán, majd Irak lerohanása. Ám ezek sem hozták meg a kellő hatást, hiszen a társadalmat – vagy a törzset – inkább megosztották, mint egyesítették. Minden bizonnyal stratégiai célok is vezérelték Bush elnököt, amikor parancsot adott az invázió megkezdésére; ám tudatalattiját ennél sokkal erősebben befolyásolták azok a tényezők, melyek minden ön- és biztonságérzetében sértett amerikait hatalmukba kerítettek. Az az ösztönös rettenet, melyet a sikertelen áldozatfelmutatás szült. Mikor kiderült, hogy a világ legnagyobb katonai hatalommal rendelkező nemzete nem sérthetetlen, és a világ legerősebb embere által bemutatott áldozat is lehet sikertelen, a társadalom szinte eltévedt, pásztorát veszített nyáj módjára kezdett viselkedni.

Történeti okok és következmények

Érdemes itt kitérni az USA 20. századi történelmére; ebbe egyebek között az is belefér, hogy a nemzet utolsó sikeres, tehát elfogadott emberáldozatát a második világháború során mutatta be. A törzs ekkor még egységes volt, és kivétel nélkül mindenki a háború mellett foglalt állást; Frank Capra például az „álomgyárban”, Hollywoodban forgathatta háborús propagandafilmjeit, és sorkatonák, önkéntesek egyaránt lelkesen vitték vásárra a bőrüket. Majd Vietnam következett, mely óriási vereség volt egy olyan nemzet számára, mely legyőzhetetlennek tartotta magát – a később ebből adódó frusztrációról nem is beszélve, melyet a mai napig nem tudott kiheverni. A vietnami háború terhét a társadalom szegényebb és gazdagabb rétege közösen viselte; ez nem csupán a szigorított adózásban nyilvánult meg, hanem abban is, hogy szegények és gazdag úrfiak egyaránt hullottak a távol-keleti harcmezőkön. A tömegmegmozdulások hatására az USA-ban azonban eltörölték a hadkötelesség intézményét, ma már jól fizetett profik viszik vásárra a bőrüket. Ez nagyban csökkenti a bemutatott emberáldozat értékét, a közteherviselés elosztásáról nem is beszélve. Bush elnök – dacára annak, hogy az ország költséges háborút visel – csökkentette az adóterheket, aminek elsősorban a társadalom leggazdagabb rétege a kedvezményezettje. Ha a szegények háborúba küldik fiaikat, a gazdagoknak legalább nagyobb adót kellene fizetniük – mondja a hadviselés íratlan törvénye. Ahhoz, hogy az emberáldozat sikeres legyen, a törzs valamennyi tagjának éreznie kell, hogy ehhez egyenlő mértékben járultak hozzá; ellenkező esetben csalódást vált ki. Bush pontosan ezt a szempontot tévesztette szem elől.

Néhány héttel ezelőtt még reális esélye volt annak, hogy efölötti csalódottságukat egy másik, nemkülönben fontos rítus, az elnökválasztás során fejezik ki. Az előkészületeket, például a republikánus párt jelölési kongresszusán Zell Miller szájából elhangzottakat figyelve szinte biztosnak tűnt, hogy a csalódott amerikaiak megválnak „törzsfőnöküktől”. Többen már-már a fejét követelték, az egész elnökválasztási kampány az áldozati bárány keresésének a jegyében zajlott. A liberálisoknak szinte fizikai fájdalmat okoz Bush jelenléte, a konzervatívok viszont Kerry fejét látták volna szívesebben porba hullni. Nem lett volna teljesen logikátlan, ha a „jól táplált”, mindennel elhalmozott Bush tölti be az áldozat szerepét, ám nem így történt. Ennek egyik oka az, hogy az elnök mindenhez túl könnyen, az apja kapcsolatai révén jutott hozzá. Nem hős, nem méltó tehát arra, hogy az áldozat szerepét betöltse. Vele szemben viszont ott állt Kerry, aki végigverekedte Vietnamot (a jelölési kongresszuson például azzal állt ki a tömeg elé, hogy „John Kerry szolgálatra jelentkezik!”), s így sokkal alkalmasabb arra, hogy feláldozzák. ĺgy is történt, bár ebben közrejátszott egy sokkal fontosabb mozzanat is, mely a szenátor sorsát már korábban megpecsételte. Ez nem más, mint a tabu megsértése. Az áldozat – és a gyilkosság – ugyanis a törzs számára szent és sérthetetlen misztérium; felhívni a figyelmet arra, hogy a nemzet maga küldi a halálba fiait – tabu. Ha valaki a szájára veszi, meg kell lakolnia érte. Ez Kerry története, aki azáltal, hogy Irakkal kapcsolatban kellemetlen dolgokat vágott az amerikai társadalom arcába, önként vállalta a mártírságot.

Tanulság?

ĺme, a világ legfejlettebb demokráciája – más szemszögből nézve.

Carl Gustav Jung nyomdokain haladva mindenképp érdekes volna párhuzamot vonni az amerikai társadalom és a lélekbúvár által archaikusnak nevezett népek kollektív tudattalanja között; minden bizonnyal fény derülne arra, miért ragaszkodik a magát szabadnak, hazáját pedig a korlátlan lehetőségek országának nevező nemzet szimbólumaihoz, rítusaihoz. Biztosan eljutnánk a hitehagyottsághoz, illetve a veszélyérzet fokozódásából fakadó fennmaradási reflexhez, melyet a szeptember 11-i események még inkább felerősítettek, s mely könnyen önpusztításba csaphat át.

Aztán – szintén Jung gondolatmenetét követve – eljutnánk a diktátorok lélektanához is. H. R. Knickerbocker, a New York-i International Cosmopolitan című lap munkatársa 1939-ben interjút készített az akkor már világhírű pszichológussal. A második világháború hajnalán arról faggatta Jungot, hogy ha Hitlert, Mussolinit és Sztálint összezárnák egy cellába, és csak egy ember napi szükségletét kielégítő kenyeret meg vizet adnának be nekik, melyikük maradna életben. A professzor Hitlert hozta ki győztesnek – mégpedig azért, mert ő, míg a másik két, fizikailag sokkal erősebb diktátor egymásnak esne, csendben megvárná, míg elvéreznek. A Harmadik Birodalom megálmodója ugyanis nem ember, hanem egy nép, nemzet kollektív tudatalattijának a fizikai letükröződése, „tárgyiasulása” – magyarázta Jung, majd elnézést kért, és felvette a csörgő telefont. A riporter hallotta, hogy egy kétségbeesett páciens arról faggatja az orvost, mit tegyen, hogy a forgószél el ne sodorja szobája közepéből. „Feküdjön le a padlóra, és megmenekül” – tanácsolta neki a doktor. Felfogható ez üzenetként is, amit a bölcs orvos most Amerikának és szövetségeseinek, illetve a muzulmán világnak küld, amikor a világ biztonságosabbá tételéért vívott harc a demokrácia alapjait rengeti meg.