Aki sírásóból lett régészeti ásatások vezetője

De ez az elv érvényesül mind a mai napig, állítják azok, akik 1989 után érkeztek Hollandiába, és úgy döntöttek, hogy ebben az országban próbálják álmaikat valóra váltani. A viszonylag nagyszámú hollandiai magyarság diaszpórában él, de közel fél évszázada igényt tart legrangosabb találkozójára, a Tanulmányi Napokra. A hollandiai Mikes Kelemen Kör által szervezett rendezvényt 1959-ben hívta életre az emigráns magyarok szellemi igénye, mert „kint” élve is meg akarták őrizni a magukkal hozott szellemi értékeket. Illetve a Nyugat-Európában szerzett tudással kívánták azt gyarapítani. A hazatérés lehetetlen volt számukra, hiszen új hazájuktól a régit vasfüggöny zárta el. Ezért a fiatal emigráns nemzedék a szellemi hazában tartotta meg magyarságát, a gyakorlatban valósítva meg az Illyés Gyula-i „haza a magasban” eszméjét. A szülőhazától való elzártság tettekre ösztönözte ezeket az igényes fiatalokat: többségük a holland, francia, német és angol egyetemek végzőse lett, mára több komoly cím és kitüntetés viselője. Ezek a művelt emberek érezték igényét annak, hogy a szárszói konferenciák mintájára évente egyszer összejöjjenek valahol Hollandiában, és egy többnapos találkozón eszmét cseréljenek egy-egy, számukra fontos kérdést illetően.

A Tanulmányi Napokra a hetvenes évek elejétől magyarországi vendégelőadókat is meghívtak: írókat, irodalomtudósokat és – kutatókat, művészeket és újságírókat. Ahogyan Tóth Miklós az idei rendezvény megnyitóján elmondta: azokat hívják és várják, akik „megfelelnek az egyetlen mércének, az emberi tisztességnek.” Felsorolni képtelenség, a magyar nyelvterületről ki mindenki volt már vendége a Mikes Napoknak – Szlovákiából pl. Tőzsér Árpád és Grendel Lajos az irodalom, Hushegyi Gábor a művészettörténet, e cikk szerzője pedig a szlovákiai magyar sajtó képviseletében. Tény, hogy valamennyi meghívott megtiszteltetésnek veheti a részvételt. Hiszen a szervezők a gondolatbeli lécet mindig nagyon magasra helyezték, és átbújni alatta nem volt ildomos. A színvonalat pedig olyan „nagy öregek” szabták meg, mint pl. a Londonban élő Czigány Lóránt, illetve a Párizsban élő Karátson Endre irodalomtörténészek, illetve az összehasonlító művészetelmélet professzora, Kibédi Varga Áron – akit egyébként októberben Pozsonyban is üdvözölhetünk – és sokan mások. E három tollforgató nagyszerű, élő kultúrtörténeti esszéjét az idei Tanulmányi Napok során is élvezhettük.

A 89-es közép-európai rendszerváltás kataklizmatikus változást hozott sok nyugati magyar szervezet életében. Úgy érezték, elveszett létjogosultságuk, tagjaik körében identitászavar állt be, és ez néhány esetben az emigráns szervezet megszűnéséhez vezetett – vázolja a 15 évvel ezelőtti helyzetet Farkas Flórián, a Mikes Kör jelenlegi fiatal elnöke. Mint mondja, akkor válaszút elé került ez a szervezet is, és ma már látszik, közgyűlése a kilencvenes évek elején helyesen döntött. Kimondták ugyanis, hogy a Mikes Kör megmarad, és Hollandiában működik a továbbiakban is. S mivel a diaszpórában élők esetében – tegyük hozzá: talán nem csak ott – minden az egyéneken múlik, a Mikesben megtörtént a sikeres nemzedékváltás, s ezzel együtt a szemléletváltás is: a továbbélést a helyzettel való lépéstartás váltotta fel. A Tanulmányi Napok témaválasztása is mutatja, hogy ma már nem kizárólag a magyar irodalomra összpontosítanak. Sokkal inkább a mai kor kihívásainak akarnak megfelelni. ĺgy volt két éve a Napok témája Közép-Európa, tavaly az Új Atlantisz, kitekintés a jövőbe és onnan vissza a mába. Az idei előadások pedig a kultúrák térhódítása köré épültek fel. Az emberiség ugyanis, akár tudatosítja, akár nem, a harmadik évezred küszöbét egy igen jelentős hatalmi, gazdasági és kulturális átrendeződés közepette lépte át. S ennek súlypontja fokozatosan Ázsiára helyeződik. Az önmagát fejlettnek tartó világ, vagyis Nyugat-Európa kénytelen belátni, hogy a kínai és az indiai civilizáció partnerévé, mi több, versenytársává vált. Hiszen a több ezer éves filozófiával és vallással rendelkező ázsiai népeknek az európaiakénál sokkal erősebb a kulturális értéktudatuk. Még ha az olyan, számunkra gyakran meg- és felfoghatatlan formában jelenik is meg, mint pl. a 33 millió hindu istenség vagy a kínai konfucianizmus, amely többek között az ősök tiszteletére és a halál elfogadására tanít.

Az 1956-ban Magyarországról emigrált fiatalok között minden bizonnyal akadt nem egy kalandvágyó is, aki az óceánon túl próbált szerencsét. Közéjük tartozik a nyolcvanas éveiben járó, mégis csodálatos életkedvvel és energiával bíró Lengyel Alfonz, aki egy kínai-amerikai kutatóintézet igazgatója – Sino-American Field School of Archeology –, s aki a régészettel és a művészettörténettel jegyezte el magát egy életre. „1944-ben a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémiáról egyenesen Bácskába vezényeltek bennünket – mondja Lengyel Alfonz. – Útközben megsebesültem, egy határ közeli faluban ápoltak, itt találtak rám az amerikaiak. Átadtak az oroszoknak, akik egy transzporttal azonnal elindítottak Szibériába. Menet közben kilöktek a vonatból, így megmenekültem.”

Egy kicsit a szerencse fiának mondhatja magát, nem?

Nem tudom, lehetséges. 1948-ban ugyanis befejeztem a jogot és főelőadó lettem a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban. A múzeumok, levéltárak és tudományos intézetek tartoztak hozzám. S mivel falumúzeumokat is szerveztem, azzal vádoltak meg, hogy a grófok vagyonát igyekszem megóvni visszatérésükig. Letartóztattak, klerikálisnak, horthystának kiáltottak ki, és 6 évre bebörtönöztek. 1956. szeptember 1-én szabadultam, és csatlakoztam a fiatal forradalmárokhoz. Október 23-a után barátaim figyelmeztettek, hogy életveszélyben vagyok, hiszen ludovikás tiszt voltam, Mindszentyvel dolgoztam a minisztériumban, csak börtönre számíthatok. Ilyet már megéltem, semmi kedven nem volt visszamenni a börtönbe. Közel 36 évesen nekivágtam hát a nagyvilágnak. Ennek első állomása a bécsi gyűjtőtábor volt, majd az amerikai nagykövetség. A magyarokat az Egyesült Államokban New Jerseybe vitték. Itt analfabétának nyilvánítottak, mert nem tudtam kitölteni az angol nyelvű kérdőívet. Akkor megfogadtam, hogy bebizonyítom: nemhogy analfabéta nem vagyok, hanem egyetemi végzettséget szerzek ebben az országban. Ehhez állami segítséget kértem, de mivel már túlléptem a 36 éves korhatárt, nem kaptam meg az ösztöndíjat.

Ennyi idős korában egy felnőtt férfi mihez kezdhetett az ötvenes évek Amerikájában?

Én sírásó lettem, mert azt a munkát jól megfizették. A munka mellett tanulhattam is, és két év alatt a kaliforniai állami egyetemen megszereztem a diplomát – master degreet. De itt nem volt régészet, holott engem igazán az érdekelt. Elhatároztam hát, hogy a párizsi Sorbonne-on tanulom ki ezt a szakmát. A pénzem épp a hajójegyre volt elegendő, de a barátok befogadtak.

És a jósszerencséje ismét megsegítette, ugye?

A szerencse a bátrak mellé áll, és én mindig vakmerő voltam. Párizsban pl. azzal rukkoltam elő, hogy a külföldiek kaphatnának ösztöndíjat kutatásaikhoz. A szenátusban egyik ismerősöm felvetette az ötletet, az illetékes testület jóváhagyta, s így az én tanulmányaim 4 évre biztosítottak voltak. Közben kutattam, és 1964-ben a Sorbonne-on 43 évesen kitüntetéssel – summa cum laude – ledoktoráltam. Én voltam az első amerikai, akinek ez sikerült.

Hová indult az első ásatásra?

Jugoszláviát választottam úti célul, mert tudtam, hogy Sirmiumban – mai nevén Srebska Mitrovica, Szávaszentbenedek, Belgrád küzelében – kell keresni Nagy Konstantin palotáját és a kora keresztény templomot. Itt volt ugyanis az első keresztény zsinat, bár ennek a dokumentumait a jugoszláv kormány elkobozta, mert nem felelt meg az általa felállított ortodox ideológiának. Azért valamit csak sikerült találnunk. Ezután több egyetemen tanítottam Párizsban, Heidelbergben és az Egyesült Államokban. Pl. Detroitban az én javaslatomra kaptak a művészettörténészek jogi képzést is, itt vezették be a műemlékvédelmet mint új tantárgyat, ugyancsak az én ajánlásom nyomán. Nyaranta, mint az UNESCO előkészítő csoportjának a vezetője, a tuniszi Karthágóba vittem az egyetemistákat az ásatásokhoz. A 80-as évek elején jutott el hozzám a kérés, hogy Kínában is szeretnék elkezdeni a régész- és muzeológusképzést. A kulturális forradalom alatt ugyanis bezárták az összes múzeumot, leállították a régészeti kutatásokat, és a szakembereket szélnek eresztették. Engem a kínai parlament egyik hölgytagja, dr. Xie Xide fizikus keresett fel azzal a kéréssel, hogy az általa vezetett sanghaji Eudan egyetemen alapítsam meg a régészeti kutatóintézetet. Ezt a felsőoktatási intézményt Kína Harvardjaként tartják számon, így szívesen tettem eleget a kérésnek. Lehetőséget kaptam arra, hogy a miniszterelnöki hivatalban adjam elő tervemet, ugyanis ide tartozott a turizmus, az ásatások, a műemlékvédelem és a múzeumok.

Önnek megint szerencséje volt, hogy okos pártfogókra talált, akik felismerték munkája jelentőségét, de hasznát is.

ĺgy is mondhatjuk, de úgy is, hogy én voltam jól felkészült a vitára, elképzeléseim és terveim megindoklására. Ezért jártam sikerrel. Megkaptuk a pénzt a történészek átképzésére, és elkezdhettünk a terepen is dolgozni. Ez volt az igazi siker, mert külföldieket nem engedtek a kínaiak történelmi emlékeik közelébe. Állítólag sok nagyon értékes régészeti leletet és muzeális tárgyat elvittek az országból, ezért rendkívüli módon őrzik a megmaradtakat. Ez érthető, hiszen felbecsülhetetlen értékű dolgaik vannak a földben, de a föld felszínén is. Egy iskola építésekor pl. egy Kr. e. 50-ből származó, Han-dinasztia korabeli sírt találtunk. A 2,5 m mélyen lévő szoba falán az első égi térképre leltünk, csodálatosan jó állapotban volt a remekmű. Most többek között ennek tartósításán dolgozunk. Mi találtuk meg az első kínai császár kincseskamráját is. Kínai szokás szerint a halott királyt követnie kellett minden katonájának, vagyis az uralkodó halálát követően őket is megölték, hogy urukat tovább védjék. Konfucius, a nagy kínai filozófus ezt butaságnak nevezte, és azt javasolta, hogy az élőket helyettesítsék agyagkatonákkal. ĺgy jött létre a világhírű agyaghadsereg, előbb ember nagyságú figurákból, majd gazdasági meggondolásból egyre kisebbekből. Mi 300 ilyen, 70–80 cm-es katonát találtunk Kr. e. 145-ből. Óriási palotába temették a kínai császárokat, feleségükkel, ágyasaikkal együtt. De tisztviselőik, egész udvartartásuk helyet kapott ebben a 8 km hosszú temetkezési templomban. S mivel ezt az egész komplexumot az általam vezetett csapat tárta fel, a 15 éves sikeres munka elismeréseképpen emléktáblát kaptam a Jing Di múzeum belső falán. Ázsiában három magyarnak van ilyen emléktáblája: Kőrösi Csoma Sándornak Darjeelingben, Sir Stein Aurélnak Kabulban és nekem, Lengyel Alfonznak Kínában. Erre talán joggal lehetek büszke. Nem kevésbé arra, hogy a kínaiak bizalmukba fogadtak, és 6 évnyi tanítás után kiengedtek a terepre, féltve őrzött kincseik közé is. ĺgy 1993 óta kínai régészcsoportokat tanítok a leletfeltárásra, leletmentésre. Ebben nagy segítségemre van kínai feleségem, aki hallgatóm, majd aszszisztensem volt, s akit 63 éves koromban vettem el. Azóta is boldog házasságban és teljes szakmai összhangban élünk. Erre legalább olyan büszke vagyok, mint szakmai sikereimre.

Mit is tehetne hozzá az elhangzottakhoz a szerző? Talán csak annyit: hosszú, sikerekben gazdag életet kívánunk. És azt az óhajt, hogy szívesen meghajolnánk a Lengyel Alfonz által említett nagy magyarok emléktáblájának bármelyike előtt.