Aki megízlelte a szellem szabadságának gyönyörét

Legtöbbször egyoldalú, a túlfűtött érzelmektől ihletett ellenségkép megrajzolásáig jutottak el a történetírók. Erre az egyháztörténetben is találunk példát.

Az egyik egyháztörténeti – a rendszerváltás utáni tizedik évben megjelent (!) – olvasókönyvben a következő párbeszédre bukkanhatunk Elkeseredett harc a Szentháromság-tagadók ellen címszó alatt:

„– Ti tudjátok, hogy milyen halálos veszedelem fenyeget minket. Ez ellen az átkos eretnekség ellen csak úgy védekezhetünk, ha felvesszük Istennek minden fegyverét. Azért ma az apostol szavával intelek: »Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel; vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát!« (Ef 6,14.16)

A lelkesítő szavakra kitüzesedett szemek és kipirult arcok volt a válasz. Méliusz két könyvet vett elő, és felmutatta:

– ĺme, itt van az erős pajzs, amin ki fog csorbulni ellenségünk nyila. Az egyik a II. Helvét Hitvallás, amit a nagy Bullinger írt, a másik a Heidelbergi Káté, Olevianus és Ursinus hittudósok műve. Elfogadjátok? Aláírjátok?

– Elfogadjuk, aláírjuk – hangzott az egyhangú válasz.”

Ki is volt ennek az átkos eretnekségnek a fővezére, akinek „falkája kitátotta ránk zsákmányra éhes száját”?

Dávid Ferenc ő, a magyar reformáció 16. századi történetének jelentős és kétségkívül legérdekesebb alakja. Apja Hertel Dávid, szász foltozó varga, anyja magyar kisnemesnek a lánya volt. Családi körülményei folytán kezdetben az erdélyi szászokhoz, majd mindinkább a magyarokhoz tartozónak érezte magát. Kolozsváron a ferenceseknél, majd Gyulafehérváron a káptalani iskolában tanult, ahol katolikus pappá lett. Itt került kapcsolatba a reformációval, az erdélyi lutherista szászok közvetítésével. Felvette a Franciscus Davidis nevet. Hamarosan kijutott Wittenbergbe is. Négy évig tartózkodott az egyetemi városban. 1556-ban, amikor az erdélyi szászok nemzetiségi alapon szervezkedve Hebler Mátyást választották püspökké, Dávid a lutherista magyarok püspöke lett. Horváth János úgy véli, hogy ide vezet vissza az a felfogás, hogy a kálvinizmus „magyar vallás”, ugyanis a helvét és lutheri irányra való szétválás egyszersmind nemzetiségi elkülönülést is jelentett. Az erdélyi magyar kálvinisták központja Kolozsvár, a lutherieké Nagyszeben lett.

A Dávid Ferencről íródott portrék, tanulmányok és vélemények sok tekintetben megoszlanak. Felszínes méltatói kizárólag a szombatosság megalapítását tulajdonítják neki. A debreceni központú református prédikátorok és hívek nagy tábora ellenséget látott benne, attól tartottak, hogy az Erdélyben meginduló új irányzat, a Dávid Ferenc nevével fémjelzett Szentháromság-tagadók a maguk pártjára állítják a református híveket. Méliusz Juhász Péter szorgalmazására a zsinat törvényt alkotott az egyház kormányzására és belső rendjére is. Ez volt az első Egyházi Törvénytár, amely később mintájául szolgált az egyházi törvényeknek. Méliuszéknak nem sikerült az erdélyi fejedelmet a maguk oldalára állítani: ekkor már János Zsigmond az unitárizmus híve volt. Dávid Ferenc János Zsigmond fejedelem és Izabella királyné háziorvosával, Giorgo Blandratával (Blandrata Györgyként is emlegetik a történetírók) való találkozása során ismerkedett meg a protestáns eretnekeknek az írásaival, akik racionális megfontolások alapján kétségbe vonták a Szentháromság hagyományos dogmáját. Azt hangsúlyozták, hogy ennek nincsenek bibliai alapjai. Blandrata barátja volt Servet Mihálynak is, akit Kálvin Genfben szörnyű módon kivégeztetett. Blandrata révén jutott Dávid kezébe Servet Restitutio Christianisi c. szentháromság-tagadó műve. Később már Dávid is tanulmányokat írt a szentháromság ellen. Mivel Méliuszék és a debreceni reformátusok konzervatívabb része mereven ragaszkodott az uralkodó osztállyal egyetértő egyházhoz, Dávid szakított a reformátusokkal is.

Dávid és Méliusz több nyilvános vitán vett részt. Ezek közül különösen nevezetes a gyulafehérvári vita 1568-ból. A fejedelem megpróbálta rávenni Méliuszt, hogy csatlakozzon az unitárizmushoz. Méliusz ezt kereken elutasította. A szervezkedő unitárius egyház a fejedelem támogatásával Dávid Ferencet az unitárius egyház püspökévé választotta.

Egy évvel később Nagyváradon egy másik nevezetes disputát tartottak. Dávid ekkor érte el sikerei tetőpontját. Tanítása Erdélyen túl is elterjedt, számos híve és egyháza volt Délvidéken és a Dunántúlon is. Művei külföldön is elterjedtek. Ez idő tájt jelenik meg a Debreceni disputa, mely Méliuszék alulmaradását ábrázolja. Erről a nevezetes vitáról egy XVI. században megjelent hitvitázó drámában is olvashatunk, Disputatio Debreciensis, comoédia válaszutina illustrata (A debreceni hitvita egy Válaszúton) címmel. A Válaszút helységnév Kolozsvár és Dés közt. Ez a polemikus hangú vígjáték Sztárai Mihály művének travesztációja.

Helmuth von Glasenapp „A dogma átalakításának élharcosai” fejezetcím alatt tárgyalja az unitáriusokat Az öt világvallás c. tanulmánykötetében. „Az isten egységének hangsúlyozását, az egyházi háromságtan elleni harcot tették rendszerük középpontjává a híres sienai Sozzini jogászcsaládból származó Laelius Socinus és unokaöccse, Faustus. Mivel ezeket a szociniánusokat vagy unitáriusokat Itáliában üldözték, Svájcba, Erdélybe és Lengyelországba menekültek. Lengyel földön keletkezett 1605-ben a Rakówi katekizmus, amely tanításaikat összefoglalta. Tehát az unitáriusok a legszigorúbb szabályok szerinti monoteisták. Továbbá a hittudós megállapítja, hogy az egyházak többsége hármas egységű Istenben hisz, a liberális protestánsok az Istent az egyedüli túlvilági lénynek tartják; sok modern protestánsnál a halál utáni életben való hit egészen elhalványul, másoknál viszont még megtalálhatók a régi elképzelések a lélek szunnyadásáról és holtából való későbbi feltámadásáról, a legtöbben a lélek halhatatlanságát tanítják – a halál után közvetlenül bekövetkező mennyországi jutalommal vagy a pokolra taszíttatással.

Dávid Ferenc a szellemi szabadság szentségének és sérthetetlenségének az elvét hirdette. Elvetett mindennemű hittudományi tekintélyt, a belső élményt többre becsülte a dogmáknál. Isten országát, a béke és az igazság világát itt, e földön kívánta megvalósítani. Új világkorszakra vágyakozott, az akkor fennálló rend gyökeres megváltoztatására. Emiatt nagyon sok ellensége, bírálója volt. Őt igazának tökéletes megfogalmazása izgatta, nem pedig az ellene lázadók indulatai. Csupán elvi szempontból támadott. A reformáció eredeti célkitűzését hirdette: „emberi találmányoktól” mentes, a Biblia szaván és az apostolok hitén alapuló tiszta kereszténységet akart. Dávid Ferenc látta, tudta, hogy az ige végtelenül egyszerű, mint a végső dolgok általában – fölfedezte a jézusi tanítás leglényegesebb jegyét: egyszerűségét és – éppen ezért – egyetemességét. Ezt az egyszerűséget hangsúlyozta lépten-nyomon, a kinyilatkoztatás egyszerűségéhez ragaszkodott a teológia bonyolultságával, emberi szétoldódásával és hamisításaival szemben. Nem sok gondot fordított az egyházi szervezet építésére, egyet tartott fontosnak: az átélt igazság tökéletes megfogalmazását. Nyíltan szembehelyezkedett a történelmi kereszténység egész hittudományával, s ez döntötte el sorsát.

A magyar unitárius egyház alapítóját tiszteli Dávid Ferencben – bár ő aligha gondolt új felekezet létrehozására. Műveinek legnagyobb részét a szentháromság-tagadók védelmében írta. Egyik ilyen ismert műve Az Váradi disputationak igazán való előszámlálása. Külön tárgyalja az egy Istent és a három istenséget. Méliusz Péternek és Caroli Péternek káromló írásuk ellen... címmel adta ki egy másik merész vitairatát. Ebben azt bizonyítja, hogy a pápa a szentháromságot az Ószövetség és a pogány filozófia alapján állította össze. Szembeszáll a gyermekek megkeresztelésével is, mert az nincs benne a Bibliában. Csipkelődő stílusban mutat rá az egyházi dogmákban lévő ellentmondásokra.

Számos prédikációt és fejtegetést is kiadott nyomtatásban. Verseket is írt, több könyve előtt disztichonokat olvashatunk. Tanításainak első összefoglalása a Rövid magyarázat, amelyben egy új világ, az új Kánaán megteremtését jósolja.

Az 1579. évben tartott utolsó szabad unitárius zsinat tételei mutatják Dávid Ferenc végső állásfoglalását. Néhány közülük: „Az isteni tudomány és igazság keresése a lelkipásztorok kötelessége. Mi is Isten segedelméből a háromságot megtámadtuk, s hogy ez Isten igéjével nem egyezik, kimutattuk... Isten ismeretével egybekötjük az erkölcsök kegyességét és Isten parancsai iránti engedelmességet... Állítjuk, hogy a kegyesség cselekedeteiben szilárdan meg kell állanunk, mert az az igazi hit, mely a szeretet műveiben nyilvánul.” Ebből is látszik, Dávid Ferenc a türelem és a szeretet hitét teremtette meg. „Aki levetkezik minden emberi indulatot, az nem siratja e század nyomorait” – állapította meg.

János Zsigmond halálával, a katolikus Báthori István fejedelemmé választásával Dávid Ferencet és társait üldözni kezdték. Következetesebb hívei szombatosokká lettek. Báthori az „innovátorok” ellen újonnan hozatott törvénye alapján Dávidot börtönbe záratta. A vele szemben lefolytatott perben az elvei mellett végsőkig kitartó beteg püspököt megfosztották tisztétől. A dévai vár börtöne végső állomása, itt éri a halál, ismeretlen sírba helyezik. Ez lett a sorsa a régi Erdély egyik legtisztább gondolkodójának, aki sokat tanult a nagy reformátoroktól, de nem vált alázatos követőjükké. Inkább hitt Jézusnak, mint „magyarázóinak”. Dávid Ferenc teljesen szembehelyezkedett a történelmi kereszténységgel és visszatért a Biblia eredeti igéjéhez. Úgy vélte, a reformáció ezt az ellentétet nem oldotta fel, csupán enyhítette. A vallást nem a dogmák, nem a misztikus babonák alapján fogta fel. A racionális igazságkeresés jellemezte egész életét. Ebbe is bukott bele. A keresztény hit megtisztításában odáig ment, hogy eljutott a vallási dogmák tagadásáig. Féja Géza szerint a jézusi tanítás nem ismer dogmákat és merev életszabályokat, de annál inkább ismeri a vallásos élményt, a megismerést, a logoszt, melyet legtalálóbban talán tudásnak nevezhetünk, s melyet kinek-kinek befelé merülés útján kell megszereznie.

Dávid Ferenc megízlelte a szellem alkotó szabadságának a gyönyörét. Istenélményét az emberi szellem mesterművének szánta, s e remekművön folyton újabb és újabb alakítanivalót talált – fejlődése útjának sohasem lett vége.

A teljes szellemi szabadságért harcolt a magyar reformáció legkövetkezetesebb, legbátrabb képviselőjeként. Nem sokkal tragédiája előtt Socinót házába fogadta, s a vendég nemcsak kémkedett ellene, hanem előkészítette bukását is. Dávid ekkor már súlyos betegen feküdt, s midőn betegágya mellett veje leleplezte az álbarátot, mindössze ennyit szólt Socinóhoz: „Én ezeket már régen sejtettem, kérlek, távozz hajlékomból, ne kiabálj, végezd be, amit elkezdettél.” A század gazdag hitvitázó irodalmában megcsendül az ember minden hangneme, ám fenséget egyedül Dávid Ferenc megnyilatkozásaiban találunk.

Az unitáriusok és szombatosok szellemi atyja, a „hit mártírja” 425 éve, 1579. november 15-én adta át lelkét az Úrnak.