Ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk

MIKLÓSI PÉTER

Miért járunk a temetőkbe? Hiszen akit keresünk, annak csak a sírja, esetleg az urnája van ott. És hogy akihez megyünk, van-e valahol – mindenütt vagy sehol –, világnézet kérdése. El kell fogadnunk, hogy a temető az élő s az emlékké változott találkahelye. Így talán ott lehet a legösszefogottabban rágondolni, mert kevésbé zavaró a világ zaja. Ezért a maga módján akár jobban is szeretem a holtak emlékének napjait, mint a karácsonyt. Mert az ősz derekán ez a két nap meghittebb és bensőségesebb. Még nem akadt reklámguru, aki az elhunytainkra való emlékezést óriásplakátokká lényegítette volna, s egyelőre attól sem kell tartanom, hogy már a szeptemberi szüretidőben úton-útfélen tolakodó hangú, zörgő csontvázak pattannak elém figyelmeztetőleg: Ember, ne feledd – porból lettél, porrá leszel! Ahogy tülekedő tévéreklámok sem hirdetik erőszakosan: Ma érdemes meghalni! Ha 24 órán belül elhalálozik, 50 százalékos kedvezményt kap! Bár a kőfaragók portáján akcióban sírköveket kínálni, azt láttam már. Mert azért a halál és minden, ami összefügg vele meg utána, illetve ami kell és ami illik, szintén biznisz. Olyannyira, hogy nem igényli a lerázhatatlan reklámot. Szerencsére. Valószínűleg ezért tud a mindenszentek és a halottak napja átéltebbé, közvetlenebbé válni sok más családi ünnepünknél. S azért is, mert elmélkedni késztet az élet mulandóságáról. Arról, amit Weöres Sándor így konstatál: „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, / a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át / a száraz ég alá (...)”. A riporter pedig minderről Komáromban L. Juhász Ilonával, a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Intézetének tudományos munkatársával társalog.

Ön a mindennapi munkájában miképpen tapasztalja: tűnődünk még a halálon? Vagy kapkodó, rohanó világunkban az életnek ez az őszinte mozzanata szintén kiveszőben van?

Ebben az érzékeny dilemmában csak a saját lelkületemből tudok kiindulni, hiszen más családok belső életében nem veszek, nem vehetek részt. Hacsak nem magánbeszélgetések keretében jön szóba olykor ez a téma. Viszont a néprajzi gyűjtéseim adatközlőivel folytatott beszélgetések alapján úgy látom, hogy a halál gondolatköre, az elhalálozás elkerülhetetlensége napjainkban is gyakran foglalkoztatja az embereket. Például az idősebbek – egy nagyon régi tradíció szerint – mostanában is gyakran előre elkészítik a halotti ruhájukat, vannak, akik már a síremléküket is megcsináltatják, esetleg maguk választotta fényképet is beledolgoztatnak önmagukról. Ez is jelzi, hogy a halotti kultusz mind a napi gondolatok világában, mind az emlékekben része minden kultúrának, még ha különböző formáiban is tükrözi a földi létet. Akár azt is mondhatnánk: az életet.

A temetőjárási szokások dolgában, kutatókénti terepjárásai közben, mit tapasztal? Mi, élők őszinte szívvel látogatjuk hozzátartozóink sírját, vagy inkább azért, mert illik?

Az utóbbi időben, főként az 1989-es rendszerváltást követő években tagadhatatlanul erősödött a temetőlátogatások gyakorisága, népszerűsége. Nyilván azért is, mert november elseje hivatalosan ünnep lett. Manapság az emberek jóval mobilisabbak, mint régen, így a távolabbra eső vidékekre is könnyebben hazalátogathatnak elhunyt szeretteik, rokonaik sírjához. De karácsonykor, szilveszterkor, húsvétkor vagy éppenséggel a hétköznapokon is sokan járnak ki a temetőkbe. Ha valaki ősztől tavaszig a korai sötétedéssel érkező estéken elhalad a sírkertek mellett, láthatja, hogy számtalan helyen égnek mécsesek. Sőt! Az immár nálunk is fölkapott halloween apropóján kerámiából vagy fémből készült töklámpásokat is odahelyeznek a sírokra; húsvétkor pedig nemcsak gyertyákat gyújtanak a temetőkben, hanem az ünnephez kötődő tojás- és nyuszidíszítést is alkalmazzák. De visszatérve a mindenszentek és a halottak napjára: nagyon sokan gyújtanak otthon is gyertyát, és kiteszik az ablakba. A vallásosabb katolikusok az úgynevezett szent sarokban gyújtanak egy-egy mécsest. Több olyan katolikus felekezetű adatközlővel találkoztam, akik az asztal alá is letesznek egy mécsest, hogy az a pokolba jutottaknak világítson. És akiknek a lakóhelyükön még nem nyugszik hozzátartozójuk, ők a helyi temetőben a központi kereszthez szoktak égő gyertyát tenni.

A második világháború óta sokat változtak régiónk temetkezési szokásai, a temetőkultúránk?

A korszellem, a társadalmi változások a különböző szokásokban szinte szükségszerűen visszatükröződnek. Ezért a rendszerváltás előtt, a szocializmus évtizedeiben az egyházi temetéseket a polgári búcsúztatások divatjával igyekeztek helyettesíteni. Annak idején meg is alakult az országos szintű és központilag irányított Polgári Ügyek Testülete, amelyeket a közigazgatás alacsonyabb nívóján egészen az egyes települések szintjéig szorgalmaztak. Akkoriban nagyon sokan, belső meggyőződésüket is legyőzve, alkalmazkodtak a szóban forgó idők szelleméhez, és az elhunytaiknak polgári, tehát egyházi szertartás nélküli temetést rendeltek. Mára viszont újra a régi hagyományokhoz kötődő egyházi temetések vannak többségben. A sírkövek anyaga és formája, illetve a sírok elrendezése tekintetében pedig – hála a különféle katalógusoknak, az internetnek és más médiumoknak – szintén tágra nyílt számunkra a világ. Tájainkon is sokan próbálják leutánozni a síremlékek külföldi mintáit.

Ómódinak tűnök, ha ebben esetleg kivetnivalót találok?

Nézze, tulajdonképpen köztudott, hogy a síremlék nemcsak az elhunytnak szól, hanem a külvilágnak is: nem pusztán a halottam emlékét szeretném megőrizni, de anyagiakba öntve a ragaszkodásomat is kifejezni. Ez sokak számára presztízskérdéssé válik, ami azután versengéssé alakulhat. Ez tény. Ahogy az is, hogy bizonyosan akadnak olyanok, akik azért járnak ki sűrűbben a temetőbe, mert most ez a szokás, így a szomszédok között vagy az utcában ne érje szó a ház elejét...

A régebben bevált szokásokhoz viszonyítva vannak-e különbségek például a részvétnyilvánítás vagy a halotti torok dolgában? S egyáltalában hogyan viszonyulunk mondjuk egy-egy ismerősünk halálhíréhez, hiszen manapság már nem lévén gyásztávirat, amögé sem lehet bújni!

Gyászkeretes sürgöny valóban nem létezik, és a posta útján érkező hagyományos gyászjelentések, illetve a viszontküldött, részvétet nyilvánító kártyák szintén egyre ritkábbak. Mai világunkban a telefon a legtermészetesebb, leggyakoribb közvetítő eszköz egy-egy friss haláleset kapcsán. A halotti torokat manapság faluhelyen is egyre kevesebben tartják az ott épült bérházak otthonaiban, a családi házakban; a gyászolók szűkebb köre inkább egy közeli étteremben szokott a temetés után pár órára összejönni. Általában az szintén megfigyelhető, hogy ha valaki már hosszabb ideje beteg volt, akkor a hozzátartozói lassacskán megbarátkoznak, megbékélnek a közelgő haláleset tényével, lélekben jobban felkészülnek rá. De egy hirtelen halálesettel nehezebb szembesülni, az sokkal inkább megrázza a hozzátartozókat, a rokonságot. Ilyen esetben a temetésre is láthatóan többen mennek el. Ami pedig a személyes kondoleálás továbbra is élő természetes hagyományát illeti, bevált szokás, hogy a gyászszertartás előtt vagy jobbára annak befejeztével történik. Ahol viszont, főként a katolikusok körében, máig él a virrasztás tradíciója, ott annak folyamán is lehet személyesen részvétet nyilvánítani.

Avval, hogy az egykori hagyományok a mai műszaki szupercsodák világában fokozatosan kikopnak az életünkből, az elmúlás tényén is könnyebben átsiklunk?

Minden haláleset mindig megrázó valóság. Ugyanakkor ha nem is egyszerűbben, de mintha valóban rövidebb időn belül tudnánk feldolgozni a megváltoztathatatlant. Valószínűleg azért is, mert az emberek nagy része manapság nem otthon látja meghalni a hozzátartozóját, aki a kórházi betegágyról, esetleg egy-egy tragikus baleset helyszínéről kerül a temetés napjára a ravatalozóba. Régebben a házaknál ravatalozták föl a halottat, így már a gyerekek is kapcsolatba kerültek a halál fogalmával. Tudták, mi az, hogy meghalni. Ehhez korai gyermekkoruktól hiedelmek is fűződtek. Például azt mondták nekik: fogd meg a halott lábujját, akkor nem fogsz félni tőle. Az ilyen és az ehhez hasonló hagyományok, az egymást követő generációkra szálló szokások azóta sok vonatkozásban megváltoztak.

Az antik kultúrából örököltük a világ felosztását Isten és a Sátán között. Megmutatkozik ez az elhunytakkal szembeni viszonyulásunkon, a temetőkben tanúsított magatartásunkban is?

Elsősorban az emberek beszédében. Például arra utalnak, hogy az elhalálozott jó ember volt, bizonyosan a mennyek országába jut, és most már jó neki, hiszen ott van az angyalok között. Ha viszont egy nagyon gonosz egyénről van szó, akkor az a vélekedés járja, hogy remélhetőleg a pokolba került. De a közbeszédben inkább a pozitív emlékezés a jellemző, a halottról jót vagy semmit szellemében.

És egy néprajzos? Mi szerint keresi az adatközlőit?

A terepen végzett gyűjtéseim közben főként arra törekszem, hogy valamennyi korosztályt megkérdezve minél többekkel beszéljek. Egy adott település hiedelemvilágáról vagy temetkezési szokásairól csakis így körvonalazódhat átfogóan hiteles kép, hiszen már eleve az izgalmas kérdés, hogy a különféle hiedelmek mennyire élnek a különböző nemzedékekben. Például az a hit, hogy várandós nő nem mehet temetésre, mert akkor a gyerek halva vagy valami komoly rendellenességgel születik. Vagy az, hogy a boszorkánynak tartott személy azért tud csak kínlódva, rengeteg szenvedés árán meghalni, mert nincs, akinek átadná a tudományát. Egészen addig, amíg a halálos ágyán nem adnak a kezébe söprűt... De a szemmel verés, a rontás praktikáinak hiedelmei úgyszintén továbbélnek. Meglepően sokan hisznek az ilyesmikben. És például a Selye Egyetem folklór óráin a hallgatók, tehát a mai fiatalok szintén sok érdekes, máig élő hiedelemről számolnak be.

Akár az is igaz lehet: sokan azért tisztítják a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak a helyükön, ne járjanak vissza kísérteni?

Történetesen ezt nem hallottam még, bár ettől élhet ez a felfogás. Ami viszont széleskörűen elfogadott elv, hogy a temetőből semmit sem szabad hazavinni, mert a halott akkor kísérteni fog. Ezért amikor a család elkészítteti a végleges sírjelet, a korábbi fakeresztet behelyezik a sírba, vagy a síremlék mögé fektetik. Az a hiedelem is gyakori, hogy amennyiben elfelejtették a koporsóba beletenni a nagypapa szemüvegét, kedvenc pipáját, akkor éjszakai zörgések közepette hazajár kísérteni. Ilyen esetben a hozzátartozók feledékenységének tárgyát kiviszik a temetőbe s beássák a sírba, vagy egy másik halott koporsójában átküldik neki a túlvilágra.

Az egyre szaporodó útmenti haláljelekről vajon mi a véleménye?

Van, akinek hozzátartozik a gyászához, hogy emlékjellel is meghatározza azt a helyet, ahol szerettének testét elhagyta annak lelke. Egyébként ez távolról sem újszerű szokás. Már a középkorban is emlékjeleket állítottak ott, ahol valakit agyonvertek, esetleg a lovak taposták agyon. Ha éppenséggel királyi családból származott az illető, akár kápolnát emeltek azon a helyen. Mostanában a forgalom sűrűsödő felgyorsulásával szaporodnak ezek az útmenti haláljelek.

A temetők, a halállal kapcsolatos szokások meg hiedelmek kutatója hogyan dolgozza föl a halál tényét, ha netán saját halottait gyászolja?

A munkám ilyen szempontból nem segített, nem tette könnyebbé a halál elfogadását. Nem voltam vele szemben megértőbb. És félni is félek tőle, bár tudom, hogy a halál hozzátartozik az élethez. Még ha a mindennapokban csupán nehezen vagy egyáltalában nem tudjuk elfogadni az elfogadhatatlant. Ezért is kapaszkodunk a temetőkben halottaink sírjait látogatva az emlékekbe.