Agria – III./3.

CSANDA GÁBOR

Megjelent az Agria őszi, III./3-as (harmadik évfolyam, harmadik szám) kiadása: a negyedéves egri irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat vaskos könyvként is megállná helyét; 272 oldalán több mint hatvan szerző munkáit közli. Számos rovata közt a leggyakrabban visszatérők az ARTériák és a Műhely – az első verseket tartalmaz, a második tanulmányokat.

A nagyobb összeállítások közt találjuk a Partiumi palackposta címűt, mely Gittai Istvánék partiumi költőtársaságának verseit adja közre. Ettől függetlenül a folyóirat szinte tüntet a közölt versek sokaságával, verssel indul, verset közöl utolsó oldalán is. A Kiss Benedeket köszöntő szöveghez (Vasy Géza), noha bőven idéz az életműből, a költő-műfordító több verse is tartozik, ezek közül néhány A bor dicsérete című blokkban is szerepel – tán külön hangsúlyozni sem szükséges: az összeállítást kizárólag versek teszik ki. Gittai István itt is utolérhetetlen; Bordal-szerű dal című verse így indul: „Mint padláson éjjel a menyét, / módszeresen munkál a remény / legbelül, valahol.”

Hogy Hodossy Gyula versében a rendőr gumibottal „tellegetett”, az legföljebb a gyanútlan egri csillagokat lepheti meg, tájainkon már tudni, hogy e poétalélek mostanság minden szövegébe Csallóköz-gyanús szókat hint. Opusai legjobbikában (a folyóirat négyet közöl tőle) a katalogizáló családi idill képe ragadhatja meg az olvasót: „ha a széken nem ül a szeretett kedves, / mit ér az abrosz és a szép virág” (A szép keret szerelem).

Kelemen Erzsébet tanulmánya (Vizuális metaoratórium) a Vendégszövegek (n) című Papp Tibor-kötet záró darabját elemzi, oratóriumként határozva meg a (Pátkai, Pilinszky és a Pincér című) művet – Bodor Béla horrorkomédiának tartja.

Zimányi Árpád tanulmánya (Nyelv, nyelvhasználat, nyelvváltozás) egyes tipikusan legújabb kori nyelvhasználati jelenségeket vizsgál – a szavak jelentésének, használati körének változásaira példákat is hoz.

Az ismeretterjesztő szakirodalom hívei bizonyára nagy kedvüket lelik Mák Ferenc terjedelmes, a bemutatott szerzőktől gazdagon idéző szövegét: Szlavóniai és baranyai utazók a XVIII. és a XIX. században.

Ignácz Rózsa sem kerül túl gyakran az olvasó látókörébe – az ellentétes megítélés alá eső életmű esszészerű összegzését a lapban Váradi-Kusztos Györgyi nyújtja.

A több recenzió és kritika közül említsük meg Verók Attiláét; ő a Varázslatos mesék Napkeletről című kiadványt ismerteti (Soós Tamás fordítása alapján a meséket újramondta Tóth László; Lilium Aurum, 2009); kiválónak tartja, de (kisgyermekek gyakorló apjaként) megjegyzi, hogy a meseszöveg helyenkénti „egzotikus” erőszakcselekményei és „kendőzött” erotikája okán inkább tinédzsereknek „vagy még inkább a felnőtt korosztálynak” ajánlható.

Ugyanitt, a Könyvjelző című részben Kusper Judit mutatja be a Palkó Tibor–L. Simon László szerzőpáros Háromlábú lovat etető lány című kötetét, grafika és líra (a recenzens szerint: szöveg) együttesét, képek és szövegek párbeszédét rekonstruálva.

A Dialógus című rovat beszélgetését ajánlom még; ebben Szakolczay Lajos kérdezi Petrás Máriát. A csángóföldi művész (keramikus, a Muzsikás Együttes énekese) nemcsak pályájáról vall, hanem arról a világról is, melybe beleszületett: „Nekem van egy húgom, aki vegyes házasságban élt, és mind a két lánya tud magyarul. Viszont egy másik fiútestvéremnek trunki, vagyis tiszta-tiszta magyar a felesége, s ennek ellenére a három gyerek közül egyik sem tud magyarul.”