A zsidó vagyont a rendszerváltás után az arizátok „kapták vissza”

„Ezt a művészi fokozni tudást! Először elvenni a pénzt, az ékszert, de száz pengőt és a karikagyűrűt meghagyni, abban a nyugodt tudatban, hogy lesz még idő elszedni azt is; kizárni az embert a kamarából, az ipartestületből, kirúgni az állásából, de egyelőre meghagyni a lakásában, elvégre ott sem maradhat már sokáig; bezáratni a zsidó üzleteket, de elrendelni, hogy a kereskedők még két héten át félig leeresztett redőny mellett kötelesek a keresztény vevőközönség rendelkezésére állni: félhomályban állni a saját boltjukban; takaréklángon tartani a reményt; elkobozni a kerékpárt, a rádiót, de előírni, hogy csakis kifogástalan állapotban veszik át, tehát még izguljunk is, beszolgáltathatjuk-e egyáltalán: megfosztani minket az élelmiszerjegyeinktől, azzal az ígérettel, hogy másikat nyomtatnak, és... aztán elviszik az embert az otthonából a város legocsmányabb részébe, de néhány bútordarabot még magával vihet, még pislákolhat a remény, hogy ott kihúzhatja a háború végéig... Muszáj apróra összetörni az embert ahhoz, hogy ezt elviselje.”

Ember Mária Hajtűkanyar című könyvében Ottó bácsi sóhajt fel így. Jobban nem is lehet jellemezni a zsidók jogfosztásának abszurd tragikumát, mint az ő szavaival.

A napokban lesz 75 éve, hogy a szlovákiai zsidókat megfosztották minden joguktól és vagyonuktól. A második világháború előtt az ország lakosságának 4,11 százalékát alkották, vagyonuk azonban a nemzetgazdaság 40 százalékát tette ki. Többnyire a jómódú középosztályhoz tartoztak, bankárok, kereskedők, vendéglősök voltak. Ezt fordították ellenük, amikor a nemzet testén élősködő parazitaként jellemezték őket. A kormánypropaganda hatására a negyvenes évek elején már a lakosság is a zsidókat látta a gondja és a nyomora mögött. Szlovákiát 1941 elején felkészülten érte az arizálás lehetősége, senkinek nem volt lelkifurdalása, amikor zsidóvagyonra tette a kezét.

Törvényes szabadrablás

A Nemzeti Emlékezet Intézete 2008-ban hozta nyilvánosságra azok névjegyzékét, akik a második világháború idején zsidó vagyont arizáltak. Az adatokból egyértelműen kiderül, hogy a Hlinka-gárdában már 1941-ben bevett gyakorlat volt, ami a szlovákiai közéletben azóta sem idegen jelenség: a kegyenceket a másoktól elvett javakkal jutalmazták.

Az első arizációs rendeletek 1940ben születtek: ezek a zsidó tulajdonú termőföldek, erdők és rétek felvásárlására vonatkoztak, és arra, hogy a zsidó vállalatok többségi tulajdonrészét keresztény kézbe kell juttatni – jóval áron alul. A folyamat a Hlinka-gárda radikális szárnyának előretörésével felgyorsult, és 1940 szeptemberében elrendelték a zsidó vagyonok összeírását. Máig ez a lista szolgál alapul, amikor a történészek azt állítják, hogy a legnagyobb vállalatok német kisajátítása után még mindig 4,4 milliárd korona (mai árfolyamon kb. 1 milliárd euró) értékű vagyon volt zsidó kézben. 1940 októberében lefoglalták a zsidók tulajdonában levő készpénzt, legfeljebb 3000, később már csak 500 korona maradhatott náluk. Minden értéktárgyat a bankokban kellett letétbe helyezniük, hogy az állam áttekintést nyerjen a vagyonukról. Minden munkaadót arra köteleztek, hogy jelentse be, hány zsidót foglalkoztat, a helyükre pedig árja munkaerőt keressen. A zsidó alkalmazott nem kereshetett többet 1500 koronánál. A zsidó tulajdonú bérházakba árja gondnokokat ültettek, akik a zsidóktól elkobzott pénzből kapták a fizetésüket, és tetszés szerint választhattak maguknak lakást a házban. 1941. szeptember 9-én fogadta el a szlovák törvényhozás a nürnbergi törvények alapján az ún. Zsidókódexet, amely minden addigi rendeletet megerősített, és a korabeli Európa legkegyetlenebb zsidóellenes jogszabálya volt.

Gárdista tolvajegyetem

Az Üzlet a korzón című Oscar-díjas filmben a főszereplő Tóno Brtko (Jozef Króner) szánalomból arizálja az idős Lautmanné rőfösboltját, titkolva, hogy az üzlet ráfizetéses. A legtöbben persze nem emberbaráti indítékból arizáltak. Az ismert szlovák író, Ľudo Ondrejov például a Steiner család pozsonyi antikváriumára vetett szemet. Kezdetben ugyan azt hangoztatta, ő értelmiségi és nem antiszemita, de amikor elkezdődtek a deportálások, nyilatkozatot írt arról, hogy a boltban nincs szüksége zsidókra, amivel a halálos ítéletüket is aláírta.

A korabeli városi korzókon a boltok, vendéglők, trafikok kilencven százaléka zsidó tulajdonban volt. Ezek jelentős részét egyszerűen megszüntették, a jövedelmező vállalatokon pedig az arizátorok osztoztak. Arizátor nem lehetett bárkiből: feltétel volt az árja származás, a német vagy a szlovák nemzetiség, és nem ártott, ha az érdeklődőnek voltak kapcsolatai a politikai és gazdasági apparátusban. Elsőbbséget élveztek a Hlinka-gárdisták és a német kisebbségi Deutsche Partei, valamint a Rodobrana tagjai. Ivan Kamenec történész szerint a legjövedelmezőbb vállalkozásokért köztük is olyan küzdelem dúlt, hogy nem ritkán zsidók bújtatásával, nemzetellenes tevékenységgel vádolták egymást. A legjobban persze azok kerestek, akik az egész folyamatot irányították, hiszen a korrupció akkor is virágzott.

Az arizálás fokozatosan zajlott, a zsidó vállalatokba először ideiglenes gondnokokat ültettek, akik az előző tulajdonostól tanulták meg az üzlet csínját-bínját. A törvény szerint négy hónapon belül kellett befizetniük a zsidó tulajdonos zárolt számlájára a vagyon likvidációs értékét, de ezt egyik arizátor sem tette meg. A Központi Gazdasági Hivatal Augustín Morávek vezetésével tanfolyamokat is szervezett az arizátoroknak – a nép ezeket csak tolvajegyetemeknek nevezte. Itt kellett volna elsajátítaniuk a gazdálkodás alapjait, de az ebül szerzett vagyont a legtöbben elherdálták, vagy a hozzá nem értés miatt csődbe vitték.

Az arizálás 1942-ben is folytatódott: a zsidók deportálása után hátramaradt ingatlanokat árverésre bocsátották, de a lakásokból, boltokból először a Hlinka-gárdisták és azok rokonai vitték el, ami megtetszett nekik. Az üresen maradt ingatlanokat nagyon olcsón adták – szinte minden nagyobb szlovákiai városban vannak bérháztulajdonosok, akik akkor alapozták meg a vagyonukat, és 1989 után az így megszerzett ingatlanokat „kapták vissza” az államtól.

Tiso húga is arizált

A zsidó vagyonból az állam vezetőinek és rokonaiknak is jutott. A pap elnök Jozef Tiso húga, Jozefína a férjével, Alexander Dobiášsal, a Hlinka-gárda pénztárosával a pozsonyi Duna utcában arizált egy vegyesboltot. Az élelmiszert, fűszereket és déligyümölcsöt kínáló üzlet az udvardi származású Reisz Sándor tulajdona volt. A kereskedő az 1940-es népszámlálási adatok szerint feleségével, Vilmával és Oszkár nevű fiával élt Pozsonyban, és két vegyesboltja volt a Duna utcában. Ezek egyikére vetettek szemet Dobiášék, és a kapcsolataiknak köszönhetően meg is szerezték. Nem ez volt az egyetlen rabolt vagyonuk: Galgóc mellett Schwitzer Simon nagybirtokos 120 hektárnyi birtokát szerezték meg potom áron, majd adták bérbe.

Jozefína Tisová Dobiášová inkább gyakorlatias asszony volt, mint meggyőződéses fasiszta, elsősorban a saját vagyona gyarapítását tartotta szem előtt. Jozef bátyját azonban mindenekfölött szerette, 1940-ben feljelentést is tett két ismeretlen személy ellen, akik a nyelvüket öltötték Tiso és Hitler képére az egyik kirakatban. A tetteseket szerencsére a pontos személyleírás ellenére sem sikerült kinyomozni. Jozefína akkor is töretlen rajongással védelmezte a bátyját, amikor azt a nácikkal való szövetséggel és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekkel vádolták. 

 A család a háború végnapjaiban együtt szökött ki Ausztriába, ahol az amerikaiak letartóztatták és Csehszlovákiába szállították őket. Egy ideig Dobiáš is börtönben ült, de őt Jozefínának sikerült kiszabadítania. A bátyjával nem járt sikerrel, noha 80 ezer szlovák koronát költött védőügyvédekre. Maga vallotta be, hogy a pénz az arizált zsidó vagyonból származott, vagyis tulajdonképpen Tiso ügyvédeit is a kisemmizett Reiszék és Scheitzerék fizették. Reiszék a háború után visszakapták a boltjukat, a kommunista hatalomátvételt követően azonban nyomuk veszett. Az 1989-es rendszerváltás után Dobiášék utódai restituálták a két vegyesboltot, és ma is az ő tulajdonukban van.

A társadalom a második világháború után nagyon hamar szemet hunyt afölött, ki hogyan szerezte a vagyonát, sőt, újra alkalmazta a már bevált módszert, amikor a deportált magyarok és németek ingatlanjainak elosztása került sorra. Eduard Žitňanský történész szerint az arizáció volt a magántulajdonhoz való jog megsértésének első példája, és a későbbi jogfosztások, majd az államosítás mintája: „A többségi nemzet vagy uralkodó osztály így tanulta és szokta meg, hogy a kényelmetleneket elég ellenségnek nevezni, és következmények nélkül mindent el lehet venni tőlük. Szlovákiában e tekintetben olyan sok családnak van szégyellnivalója, hogy a téma nyílt kibeszélése szinte elképzelhetetlen.”

A bitorlók „kapták vissza” a vagyont

1940-ben és 1941-ben több mint 12 ezer zsidó vállalatot szüntettek meg Szlovákiában, ezek együttes éves forgalma meghaladta a 2,5 milliárd koronát. Az arizált üzemek, kereskedések, vendéglátóhelyek száma 2 ezerre tehető, éves forgalmuk 1,5 milliárd korona volt. A bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt területeken arizált zsidó vagyonról máig nincsenek pontos kimutatások, a szlovák történészek ezeket nem vizsgálták, a magyarok pedig nem tették közzé. Bár a propaganda azt szajkózta, hogy „a becsületes szlovák kereskedők” megszabadultak a konkurenciától, a valóság az volt, hogy az állam több mint tízezer adózót veszített a zsidókkal. Az új tulajdonosok nem tudtak nyereséget termelni, többségük rövid időn belül csődbe ment.

Persze nem minden arizátor volt egyforma: akadtak köztük olyanok, akik tisztességes árat fizettek a vállalkozásért, hogy a pénzből elmenekülhessen a zsidó család, vagy abban állapodtak meg az eredeti tulajdonosokkal, hogy a háború végeztével mindent visszaadnak nekik. Utóbbira csak a legritkább esetben került sor, a zsidók kilencven százaléka ugyanis meghalt a koncentrációs táborokban és a túlélők közül is nagyon kevesen tértek haza. Akik mégis, azok gyakran azzal szembesültek, hogy a házukban pöff eszkedő új gazdák meg sem akarják ismerni őket.

„Először az utcán köpködtek ránk, aztán nagy kegyesen megengedték, hogy az apánk vendéglőjében a szolgáik legyünk, majd kidobtak az utcára. Amikor 1945 őszén hazajöttem, az asszony, aki azelőtt anyámhoz járt lisztet, zsírt kérni, azt mondta nem ismer” – mesélte egy nyitrai zsidó asszony. A nevét azért nem vállalja, mert az egykori arizátor gyermekei ma is magas posztokon ülnek, s mint mondta, ezt a pár évet, ami még hátravan, szeretné nyugodtan leélni.  – „Auschwiztban az egész családomat elveszítettem, engem már vagyonnal nem tudnak kárpótolni. Ha rögtön visszaadták volna, hogy új életet kezdhessek, tudtam volna örülni neki, de Novomeský és Husák kijelentette, hogy a kapitalistáknak akkor se jár semmi, ha zsidók voltak. A rendszerváltást követően pedig megint hiába próbálkoztam, az arizátorok ügyesebbek voltak, és restituálták azt, ami jog szerint sosem volt az övék. A tetőgerendán még ott van a nagyapám neve, a küszöbön a dátum, mikor építette a házat, a hatóságok mégis nekik adtak igazat. Nem sokat változott itt a világ, csak a módszerek lettek kifinomultabbak!”  Tény, és ebben a történészek is egyetértenek, hogy az arizátorok névsorának és az elbitorolt javak listájának a közzététele ma már sem a felelősségre vonást, sem az elégtételt nem szolgálja. De az adatokat nézve óhatatlanul el kell gondolkozunk sorsokon, tételeken és ezek tragikus összefüggésein. Például azon, hogy a fasiszta szlovák állam a gazdaság fejlesztésére kívánta használni a zsidóktól elvett javakat, de ehelyett csak azt tudta kimutatni, hogy több mint tízezer rendszeres adófizetőt elveszített. Az arizációból az állami kasszába befolyt pénzt szinte az utolsó fillérig felemésztette a gettók építése, a deportálás költsége, majd a Németországnak kifizetendő, fejenként 500 birodalmi márkára rúgó „áttelepítési díj”. Végeredményben a zsidók a megalázásukat, kínzásukat és halálukat is maguk finanszírozták – a kör bezárult.