A zene varázslat, az életelemem

„Nézzen meg akármilyen utolsó kocsmát. Ott is előbb-utóbb megjelenik a zene. Igaz, hogy nem túl fennkölt formában, de ott van. Hát akkor?” – szemlélteti Reményi Károly a zene fontosságát. Múlt és jövő mérföldköveit járva bontakozott ki 37 év munkássága, az Esztergom Városi Szimfonikus Zenekar életrajza.

Mióta vezeti a város zenekarát?

1965-ben végeztem a Zeneakadémia énektanárképző-karvezető szakán, s akkor helyeztek Esztergomba a zeneiskolába. Karmesteri ambícióim voltak, de jórészt tanítottam. Előfordult, hogy néhányan összegyűltünk zenélni családoknál, lakásokban, udvarokban az akkori zeneiskolásokkal, akik közül néhányan – Wölfinger Mária, Baranyai Irén, Rosta Béla – még ma is zenekari tagok. Egy kis kamarazenekar alakult ki, majd három év múlva, 1968-tól támogatást kaptunk az akkori tanácstól. Ugyanebben az épületben voltunk, a fák és a Kis-Duna csendjében. Ez fontos, mert gyakorlásainkkal nem zavarunk senkit, s mert a zenéléshez nagyon is hozzátarozik a természet.

Hogyan értékelné a zenekar majd negyven évének sikereit?

Minden évben tíz koncertet adunk, aminek létjogosultságát önmagában sikernek tekintem. Létjogosultságról beszélek, ami annyit jelent, hogy nagy létszámú közönségünk van, ami a környéket tekintve csak Esztergomban létezik. Szoktam tréfálkozni, hogy már az első hangverseny olyan sikerű volt, hogy a közönség minden tagja gratulált. Igen ám, csak hogy akkor többen voltunk zenészek, mint a közönség. Azóta szerencsére megfordult az arány. Már nem gratulál minden zenekedvelő, de a taps és a szinte teltházas előadások jelzik, igény van a komolyzenére, s így ránk is szükség van.

A karácsonyi hangversenyen a közönség soraiban rengeteg volt a fiatal. Ez a korosztály is látogatja a hangversenyeket?

Nem tapasztaltam, hogy emelkedne az ifjabb nézők száma. Karácsonykor a Szent István Gimnázium kóristái is felléptek velünk, inkább ennek volt köszönhető a fiatalabb nemzedék magasabb létszáma. Sokszor elmarasztaljuk a mai gyermekeket, de nem velük van a baj, hanem velünk, felnőttekkel. Kevés az olyan felnőtt, aki a szépre, erkölcsre nevelné őket. Ha Hitler tanítja őket, fasiszták lesznek, ha Kodály, akkor rendes emberek. Már az Akadémián megtanultam, hogy nem azt kell adni a közönségnek, amit szeretne, hanem amit szeretnie kellene. A gyermekeknek is irányt kellene mutatni, kezüket fogni, túl a kötelező iskolai órákon. A Szent István Gimnáziumnak most nagyon jó énekkara van, ehhez azonban kell egy olyan ember, mint Durzák Anna, aki lelkesíti őket, megtanítja nekik a zene élvezetét. Vagy a Bottyán János Szakközépiskola kara, ahol 60-70 fiú énekel. Gondoljon bele, fiúk, kamaszok, ráadásul nem humán beállítottságúak. S mégis elmennek, és énekelnek. Tavaly eljöttek az egyik koncertre, nem egy gyerek heavy-metal szerelésben. Volt, aki azt mondta, hogy „na, én ide ugyan soha többet...”, de olyan is, akiben megmozdult valami, akihez utat talált magának a zene szépsége.

Miért fontos a zene?

Ez az életem, lételemem egész létezésem során. Ha azt kérdezné, munka-e, azt válaszolnám, hogy nem munka, hanem élvezet. Ha az ember izzad és küzd, majd győzedelmeskedik, az maga a gyönyörűség. Még egy mezei próba is élmény, amit nem hall senki. Nem munka, hogy reggel fél héttől szolfézst tanítok, mert az órákon a kis ember fejlődik, változik, a zene elméletén keresztül világosodik meg előtte a konkrét zenélés gyakorlata. Szépséges folyamat, végigkísérve, újból és újból átélve lelkesedéssel tölt el. Ez az öröm megsokszorozódik, amikor növendékeim játéka sikert arat a közönség előtt.

Van-e utánpótlása a zenekarnak?

Szerencsés megoldás, hogy a zeneiskola és a zenekar egy épületben működik. Jó értelemben véve egymásra vagyunk utalva. A hangszerek biztosítottak, s lehetőségünk van a bimbózó tehetségeket felkarolni. Az idén három gimnazista épült be a zenekarba. Elhivatott hegedűsök, mert igen nagy áldozatot követel tőlük az iskola mellett a heti 4 óra zenekari próba, két szolfézs és két hangszeres óra, valamint az otthoni gyakorlások. Kényszeríteni senkit sem lehet, de mindig akad olyan gyerek, aki képes ezeket az áldozatokat meghozni.

Még tart a 2004/2005-ös évad. Milyen darabokat adtak, adnak elő?

Ebben az idényben is havonta egy hangversenyt adunk. A 23 tagú zenekar mellett gyakran fellépnek olyan zenészek, akik az Operaházban, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekaránál, vagy a filharmonikusoknál profi zenészek. Oboista, kürtös vagy harsonás vendég zenészeket hívunk, ha olyan a darab. Több kuriózummal tudunk szolgálni, mint a Zeneakadémia. A szokásos hegedű, vagy zongoraversenyek mellett gyakran játszunk oboaversenyt, trombitaversenyt, vagy például januárban játszottunk kettősversenyt oboára és trombitára. A zenekar dicséretére válik, hogy ezek a művészek, akik mesterek a maguk hangszerein, szívesen, szinte menetrendszerűen jönnek hozzánk zenélni, s nem a kevéske pénz kedvéért ülnek le közénk, amatőrök közé játszani.

A darabok kiválasztásánál mindig törekszünk valami újat, különlegeset bemutatni, hogy ne csak mindig Haydn és Mozart legyen. A szokásos karácsonyi zeneművek mellett Purcell-művet adtunk elő – teltházas közönségsikerrel.

Mik a zenekar távolabbi tervei?

ĺgy folytatjuk tovább, ilyen sikeres hangversenyekkel. Szeretnénk további érdekességeket bemutatni az esztergomi közönségnek. Ha New Yorkban lépnénk fel, akkor sem lennénk jobb vagy nagyobb zenészek. Nemrégiben a Balaton partján, a tóra néző teraszon ebédeltünk a zenekarral. Jó hangulatban, egyetértésben. Kérdeztem is tőlük: „Gyerekek, ha most a Riviérán ülnénk, és utálnánk egymást, jobb lenne?”