A végjáték cseh vágánya

A viszályok első „hivatalos” eredője az elnök 1990. január 23-ai felszólalása lett a Szövetségi Gyűlésben, amikor beterjesztette az akkor még szocialista ország új címer- és névjavaslatát. És ezzel máris nyakig benne voltunk az emelt hangú kötőjelvitában!

A prágai várban miként tapasztaltad: a szlovák fél hirtelen kerekedett rátartiságát Václav Havel a rá jellemző idealizmussal igyekezett kezelni?

A válaszkeresésnek mélyebb háttere van. Az elnök úr világlátását ugyanis a Charta’77 szellemiségét tükröző modern és européer gondolkodásmód járta át. A nyolcvankilenc előtti kommunista rezsim másként gondolkodó cseh értelmiségének ez a szűk csoportja elsősorban az emberi jogok kérdéskörével foglalkozott, és „csak” azok függvényében a nemzeti és kisebbségi kérdésekkel. Ez az ellenzéki kör azonban – a Csehszlovákiában uralkodó egykori viszonyokra jellemzően – nem létesíthetett az ország bármely részére kiterjedő hálózati kapcsolatokat. A csoport tagjai ezért aránylag keveset tudtak a Szlovákiát felszín alatt hevítő érdemi gondokról. Így 1989 novembere után is eléggé értetlenül fogadták a szlovákok elvárásrendszerét és követelményeit. Hiszen azok több tekintetben is eltértek a Charta’77 gondolatiságától, eredeti célkitűzéseitől. Ennek fényében talán az sem meglepő, hogy Václav Havel értette ugyan a szlovák fél igényeinek lényegét, de a modernizmus és az európaiság nyugati mintáinak ismeretében nagyon gyakran tanácstalanul állt az egyre akaratosabban felmerülő szlovák posztulátumokkal szemben. Ráadásul ő, akinek elnöki dolgozószobájában ott függött az egykori cseh királyság képe; aki tökéletesen ismerte a cseh történelmet és mentalitást, akinek kisujjában volt a csehországi közélet minden gondja, egyúttal annak a több vonatkozású deficitnek is tudatában volt, ami Szlovákiával kapcsolatban kialakult benne.

Hogyan dolgozta föl magában azt az incidenst, amikor 1990 márciusában, Pozsony főterén nyílt lincshangulatban rátört a fékevesztett nacionalista tömeg, és csak testőrsége hidegvérének köszönhetően tudott kiszabadulni egy éppen ott parkoló furgont is ráborítani akaró hőzöngők gyűrűjéből?! És miképp vélekedett Ludvík Vaculíknak a történtek nyomán írt manifesztumáról, amelyben a jeles cseh szerző Csehszlovákia mielőbbi kettéválását javasolta...

Gondolom, politikailag és emberileg egyaránt érthető, ha jó ideig hatással voltak rá a Pozsonyban történtek. De a volt chartások és tágabb baráti körének befolyása alól sem vonhatta ki magát. Eközben államfői megbízatásának első hónapjai sem bizonyultak könnyűknek. Például még a hatásköri törvény körüli huzavona, illetve a parázs kötőjelvita előtt, és nem csak az elnöki irodában váltott ki komoly megütközést, amikor Milan Kňažko hirtelen megjelent Prágában – kijelentvén, hogy ő lesz a Csehszlovák Köztársaság alelnöke! Azt híresztelte önmagáról, hogy az egyenjogú szlovák nemzetet jött képviselni az ország fővárosába. De miután látta, hogy a cseh körök elképedve figyelik ezt a minden korábbi alkotmányos tradíciót nélkülöző különutas nekibuzdulást, hamarosan eltűnt Prágából... Az ilyen vagy az ehhez hasonló, az ország új föderatív alapokon nyugvó kiépítésének józan elképzeléseitől távol eső ötletek egyrészt támogathatatlanok voltak, másrészt sokat ártottak a két országrész már amúgy is romló viszonyának.

Az elnöki irodában, illetve Václav Havel közeli munkatársainak körében mikor vált a közeljövő opcióinak egyikévé Csehszlovákia esetleges kettészakadása?

Úgy 1991 közepe táján. Akkorra – a Szlovákiából a különböző csatornákon érkező hírek, a szlovák rádió és televízió parlamenti közvetítéseiben hallottak és látottak alapján – a prágai várban jóformán állandó készültségi állapotban voltunk. Annak a hektikus időszaknak talán egyetlen pozitív mozzanata a szlovák kormányfő, Vladimír Mečiar első leváltása volt posztjáról. Az elnöki iroda joggal bizakodott abban, hogy a hazai politika kizökkentett vágányrendszere most visszaválthat a bársonyos forradalom közösen kitűzött céljainak megvalósításához. De nem ez következett, hanem a kifinomult stílusban, ám Szlovákia önjogúságát nem kevésbé határozottan szorgalmazó Ján Čarnogurský bő egyéves miniszterelnöki időköze.

Václav Havel hiteles politikusnak tartotta Vladimír Mečiart?

Az elnök úr tényként elfogadta, hogy Szlovákiában ő a hangadó. Viszont nem erőltette a vele való találkozásokat, amiből többször feszültség is kerekedett. A Szlovákiából olykor szinte napirenden érkező és az elnök urat érintő, rosszindulatú támadások azonban jelentősen megnehezítették, hogy az elnöki iroda dolgozói vagy személyesen Václav Havel államfői helyzetét igazoló rangon tárgyaljon Mečiarral. Havel ugyanis nem az örökös és ultimátumszerű szlovák követelmények dominanciájával bajlódó közös államot képzelte el, hanem egy korszerű, demokratikus, EU-barát Csehszlovákiában gondolkodott.

Az elnöki iroda hétköznapjaiban talán az is szóba jött, hogy a szlovák nacionalizmus már a Husák-érában tetten érhető volt?

Igen, az előző idők vitái sem maradtak említetlenül. A kommunista párt vezető köreiben különösen a Vasil Biľak vezette kelet-szlovákiai csoport követelőzéseiről szóltak a fámák. Érdekes, hogy azokból a perpatvarokból többnyire mégis a csehek jöttek ki jobban. Dokumentum bizonyítja például, hogy az ország első autópályáját Prágától egészen Kassáig kellett volna megépíteni úgy, hogy a munkálatokat a leendő sztráda két végpontján kezdjék és középütt találkozzanak. Ehelyett megépült a Prágát Pozsonnyal összekötő rész, innen Kassáig viszont máig sem kész a sztráda!

A rendszerváltás után létrejött cseh jobboldali pártok részére mennyire voltak elfogadhatók a szlovák törekvések?

Különbözőképpen. Például Petr Pithart és Jiří Dienstbier empatikus, jól tájékozott, objektív tárgyalásokra kész politikus volt. Ha a cseh elit azokban az időkben ilyen emberekből áll, lehetséges, hogy Csehszlovákia sorsa másként alakul. Mert az úgynevezett technokraták és a cseh nemzetiek viszont rendkívül előítéletesek voltak, ideértve a sajtó egy részét is. Václav Klaus és a hozzá igazodók tulajdonképpen nem is tudtak másban gondolkodni, mint hogy előbb-utóbb különválik az ország. A szlovákok javaslataira rendre csupán úgy tekintettek, hogy homok került az ország működésének gépezetébe...

A kilencvenes évek kezdetén Európában történteket tekintve fölmerült az az aggály is, hogy Csehszlovákia kettéválása a jugoszláv minta szerint akár nyílt konfliktusba torkollik?

Fölmerült, de nem Csehországban. Amerika és több más külföldi ország nyilván nem vette félvállról az ország kettészakadásának indulataiban rejlő veszélyeket. Kaptunk hát egy hivatalos levelet a Michigani Állami Egyetemtől, mely szerint a konfliktuskezelő csoportjuk készséggel eljönne Csehszlovákiába mediátorként közvetíteni a csehek és a szlovákok között. Ez az ajánlat a prágai várban és a cseh parlamentben azonban mosolygást váltott ki, mondván, a külföldiek ne beszéljenek bele a dolgainkba! Bennünk, kisebbségiekben azonban ott élt a veszélyérzet, hiszen Dél-Szlovákia jóval közelebb esett a háborús konfliktusba sodródott egykori Jugoszláviához, mint a békés nyugati világba ékelődött Prága...

Havel elnök személyes tanácsosaként mikor vetted észre, hogy a helyzet komolysága láttán ő is tudatosítja: Csehszlovákia, közös szövetségi államként, megmenthetetlen?

Meggyőződésem, hogy Václav Havel az utolsó lehetséges pillanatig, tehát az 1992-es júniusi parlamenti választásokig megpróbálta elejét venni a számára elfogadhatatlan országbontásnak, és tisztességgel ellátta államfői teendőit. A választásokat követő történések gyors egymásutánjában azonban mind ő, mind az elnöki iroda rádöbbent, hogy a két országrész között már nem törésvonalak, hanem az utódállamokat létrehozni kívánó politikusok makacs akaratából csak egyre mélyülő árkok vannak. Ezért hát neki sem maradt más lehetősége, mint idejében és méltósággal lemondani.

Ezt a végérvényes fordulópontot a szlovák parlamentben 1992. július 17-én megszavazott függetlenségi nyilatkozat jelentette?

Az már csak hivatalos indoka volt a lemondásának. Számára ugyanis a dolgok akkor váltak egyértelművé, amikor a két győztes pártvezető már június elején Brünnben, más-más alkupozíciót képviselve, az államszövetség „jövőjéről” tárgyalt. Václav Klausnak és Vladimír Mečiarnak ezt az ügydöntő találkozóját eleve úgy szervezték, hogy a köztársasági elnök még véletlenül se érjen/érhessen oda. A győztesek ezzel világosan jelezték, hogy őt nem kívánják tárgyalópartnernek; sőt, az egész további folyamatból egyszerűen ki akarják hagyni. Václav Havel így már nem is államfő, amikor július 23-án Pozsonyban a cseh–szlovák föderáció felszámolásáról születik újabb konkrét egyezség, augusztusban pedig újra Brünnben arról, hogy a két önálló utódállam létrejöttének dátuma 1993. január 1-je lesz.

Az ország agóniáját ’92 nyaráig a prágai elnöki iroda „páholyából” szemlélted. De miként látod ma: ha népszavazás nélkül is, de az idő végül igazolta az országbontást? Vagy érdemes nosztalgiát érezni a rendszerváltás utáni Csehszlovákia iránt?

Pusztán a szlovákiai magyarság szemszögéből vizsgálódva egyrészt Václav Havel jóindulatának pozitívumait kell szóba hozni, másrészt azonban azt is, hogy környezete nemegyszer csak rálegyintéssel, grimaszokkal kezelte a magyarokat érintő kisebbségi kérdéseket, a bántó nacionalizmust. Saját gondjainkon túllépve pedig kijelenthető, hogy az elmúlt huszonöt esztendőben a teljes közép-európai régió élete és viszonyai másként alakultak volna, ha egy jól működő és demokratikus államként fennmarad Cseh-Szlovákia. Lélekgyógyászként ellenben azt is tudom, hogy a népeknek és az országoknak a nemzetkarakteriológiai jegyek kiélésére, úgymond, az én házam az én váram érzetére is szükségük van. Úgy tűnik, enélkül nem tudnak továbblépni sorsuk alakításában, jövőjük irányításában.

Miklósi Péter