A varjak nem azok, aminek látszanak

Agrothriller

a telepen

Kiss Tibor Noé második regénye, az Aludnod kellene nem kínál könnyed szórakozást, nem vidám olvasmány. A helyszín szinte végig egy nehezen megközelíthető telep, ahol a rendszerváltást követően megszűnt az állami gazdaság; egyfelől az ott ragadt néhány család reménytelen helyzete, vegetálása, pótcselekvése és napi rutinja jelenti nyugtalanságunk forrását, másfelől a jövőkép és a kitörés lehetőségének hiánya fokozza szorongásunkat. Ehhez társul a minden részletében gondosan megjelenített enyészet: szikkadt föld, elhagyott épületek, betontörmelék, burjánzó gaz, sár vagy por, korrodált tárolók, tartályok és életek. Ezen a színtelen telepen kódorognak, mászkálnak, surrannak vagy éppen dülöngélnek az inszomniás lakók. A reménytelen szürkeség kíméletlenül vonja be az embereket és a környezetüket. A dark, szuicid hangulatra a nyomasztó csöndet megtörő, idegesítő neszek, zajok – a magasfeszültségű vezetékek zúgása, fémek csikorgása, kutyaugatás stb. – erősítenek rá. Az embereket állandóan szemmel tartó varjak jelenléte is tébolyba kerget: a szinte tapintható feszültség fokozatosan átkerül az olvasóra is.

A regény egyik nagy erénye, hogy a szerző ezekhez a mélyvilágban tengődő, magukra hagyott, a normális élet lehetőségétől megfosztott, kirekesztett emberekhez érezhetően nagy érzékenységgel és empátiával közelít. Az új társadalmi rend által megkövetelt társadalmi hasznosság felől nézve a szereplők zéró, láthatatlan, érdektelen, papírmasé alakok. Annak ellenére, hogy távolról egyformán érdektelennek, züllöttnek és üresnek látszanak ezek az figurák, Kiss Tibor Noénak mégis sikerült nagyon erős karaktereket teremtenie, akiknek igenis megérthetjük elcseszett, bedugult életük tragédiáját.

A telepen élők ugyanolyan foglyok, mint a szomszédos szenvedélybetegek intézetének lakói. A telepet megszerző, módosabb Pongrácz Antal semmivel sem tűnik szabadabbnak, mint az ugyancsak kirekesztett, szorongó, meleg ápoló az intézetben, Szebeni Miska. Az intézetieknek még nevük sincs, már az ösztöneik is megkoptak, az élet határán imbolyognak. Egy helyen az egyik szereplő, Pék Laci nézőpontjából látjuk őket: „Bizonytalan léptekkel, dülöngélő járással távolodtak, egészen addig, amíg eggyé nem olvadtak az erdővel. Mintha soha nem is lettek volna emberek, hanem csak szélben hajladozó, gyönge fák.” Teljesen fölösleges a sorompó a bekötőút végén, a telepről ugyanis – amint azt Szandra brutális halála is példázza – nincs menekvés.

A regény újraolvasásra ösztönöz, az első olvasás során jelentéktelennek tűnő, apró részletek később mind a helyükre kerülnek, a szöveg nagyon tudatos megkomponáltsága a második olvasás alkalmával mutatkozik meg igazán. A szöveg szikárságának és ritmusának is meghatározó szerepe van a korábban említett feszültségkeltésben. Az első regényhez, a 2010-es Inkognitóhoz képest kerekebb, homogénebb az Aludnod kellene.

Bár nem szokványos, mégis fontosnak gondolom, hogy a könyv mellé ajánljak két, Kiss Tibor Noéval készült interjút, az egyik a literán, a másik a hvg-n jelent meg. A mélyszegénységről, a kirekesztettségről, az álságos közbeszédről, a közönyről, a társadalmi szolidaritás hiányáról tett észrevételein eltöprenghet minden jóérzésű, gondolkodó ember.

Sánta Szilárd

A kiszolgáltatottság

diorámái

Kiss Tibor Noé új könyve lecsiszolt szövegtömbök különösen jó dramaturgiai és poétikai érzékkel elrendezett halmaza. Ezek a szinte azonos méretű és hangulatú, leíró és lírai karakterű szövegegységek alárendelődnek az érzékszervi tapasztalás megismerő mechanizmusainak: a színek (hiánya), a hangok, a szagok, a látvány, a tapintás uralja a szöveg tereit. Ezek a szövegtömbnyi terek szinte diorámáknak hatnak: ez a fényképezés előtti látványszínház azonban hagyományosan a különlegesre, egy-egy látványosságra vagy kiemelkedő történelmi eseményre fókuszáló megnyilvánulás volt, melynek lényegét alkotta, hogy kicsiben mintegy modellálja a bemutatandó jelenséget, látványt, eseményt, s a megjelenítést közelíti a valósághoz.

Csakhogy Kiss Tibor Noé szövegei a kiszolgáltatottság diorámái lesznek: gondosan elrendezett képek egy a köznapiból az elviselhetetlenül reménytelenbe tartó világból. Józan ésszel úgy sejlik, mintha a valóságból tartanánk a kontrollálatlanul szürreálisba, mint például Bodor Ádámnál, holott itt (az elbeszélés és ábrázolás nehézségeinek teljes tudatosítása mellett) a nosztalgikus múlt valóságillúziójából posványosodunk bele a csontvalóságba. Egy létező magyar valóságba, mely hihetetlenül életellenes és szürreálisan konkrét. „Néha el lehetett hinni, hogy az élet az, ami a telepen zajlik” – írja a szerző, és ebben a mondatban tökéletesen rögzül is az az önként vállalt, késleltetett, sorszerűnek ható drasztikum, mely a mélyszegénységbe sodort sors kilátástalanságát tükrözi.

A magára hagyott, kiszolgáltatott kisember menthetetlen: a társadalom lemondott róla, egyszerűen kivonult az életéből, a telep lekerül a térképről. („Csak egy valamit keresett hiába az atlaszban, a telepet.”) Egy olyan szociálpolitika erőterébe került emberek sorsa jelenik itt meg, mely többé nem vesz tudomást róluk: a hatalom számára érdektelen lett ez a réteg; s mivel az állami érzéketlenség által végletesen kisemmizett és kirabolt létezés teher, ezt a terepet átengedte az ösztönetikának és a természeti jognak. Még a remény vagy a változás mézesmadzagját sem hajlandó elhúzni az elesettek orra előtt. A túlkapások és a zavart korrekciók dinamikája lesz a regény egyik mozgatórugója: egy telep és egy intézet zárt közegének belső társadalma keresi és tanulja el egymástól a túlélés lehetséges modelljeit (pillanatnyi élvezetek hajszolása, egymás kigúnyolása, egymás sorsának megkeserítése), csakhogy ilyen modell nincs többé. Az illúziók világa ott van a tévében („olyan színeket láttak a képernyőn, amilyeneket a telepen soha”), a szexualitásban, a devianciában, a nyerészkedésben, de a tablettás bor is „istállószagú” lesz, a szexualitás is megkeseredett („az interneten minden könnyebb volt, nem kellett magáról vagy a munkájáról beszélnie, csak a szexről”) .

A test, akárcsak a telep egy-egy értékszámba menő eleme kisajátítható vagy eltakarítható (Tatár Pista például elégeti nagybeteg anyját, aki senkinek sem hiányzik), a test tárgyiasul – és ami ennél is borzalmasabb, lassan a lélek is erre az útra lép. Hogy ne kelljen tudomást venni a létezéséről. A nők, a gyerekek elmenekültek vagy kikoptak ebből a létmódból, melyet egyre inkább a férfivilág aszketikus kajánsága ural. A boldogságpillanatok a normativitás látszatát keltő (vagy ahhoz hasonló) létformákban mutatkoznak meg, de ilyenek mélyebb értelemben véve nincsenek, mert e körülmények között fenntarthatatlanok. Ahogy titkok sincsenek, legfeljebb a titok ismerete marad privát és raktározódik el egy majdani visszavágás mentális fegyverraktárában. Itt a mélyszegénységben megbúvó szépség vagy szolidaritás emberséges pillanatainak sem igazán jut hely: Móricz Zsigmondot alaposan kinőttük. A ragadozó életmód színtelen sötétjébe csöppenünk (a fontos dolgok éjszaka történnek, a nappal a látszaté, és az éjszakai történések feldolgozására alkalmas).

A megváltás esélyét jelképező ég sem lesz működő metafora: az eget folytonosan fekete varjak lepik el. Ők viszont úriemberek: a pocsolyában „megigazították a nyakkendőjüket, leporolták a frakkjukat”. A természet is kiárusítható: a fasort eladják, a helyén csak a szemét és a letarolt árokpart marad, de vannak apokaliptikussá fajuló örömök is: a medencének álcázott, nejlonfóliával kibélelt, a végén beomló gödörben történő, járványos megbetegedéssel járó „strandfürdőzés”, vagy a „tangóharmonika” hangját utánozva hullámzó alumíniumfalak zenéje a hangárok oldalán.

Kiss Tibor Noé remek jellemek sorát teremti meg: ezek a figurák, noha folyamatosan a dinamizmus illúzióját keltik, alapvetően statikusak maradnak. Eljutnak a kereszteződésig, de nem mernek új útra lépni. Ez a statikus jelleg a szövegtömbök hasonló szerkezetén keresztül is érezhető. Itt beállt valami, amiből nincs szabadulás, ezt az álmok paradox elszürkülésében is látjuk. Vagy ha van menekvés, az olyasmi, amiről a regény egyik különösen jól megformált karaktere, a Féllábú fantáziál. „Nem ölhet meg mindenkit, különben senki sem találna rájuk. Napokig feküdnének az intézetben, vérbe fagyva. Húsz halott. A Féllábú álmában elmosolyodott. Jó szándék vezérelt, mindenkinek a legjobbat akartam. Aláírás Harangozó Pál. Ezt a feliratot tűzné az iroda ajtajára.” És tényleg, elszörnyedve konstatáljuk: alighanem valóban mindenkinek a legjobbat akarja, lakjon bár a telepen vagy az intézet falai közé zárva.

Csehy Zoltán

A vegetálás melankóliája

Ha az ellenállásnak lehet melankóliája, akkor a mozdulatlanságnak is. Kiss Tibor Noé második regénye, az Aludnod kellene egy mozdulatlan világot ír le, egy alföldi telep életét – vagy inkább vegetálását. Ahol évek óta nem történik, nem mozdul semmi és senki, az egyébként is szerencsétlen szereplők tovább erodálódnak, gyakran szürreálisan tragikus körülmények között. A telep lakói egyfajta lebutított, megszomorított posztproletár-paraszti közeg panoptikumát tárják elénk. Karaktereiket mintha egymásból klónozták volna, nevük is ezt sugallja (Gulyás Feri, Pék Laci, Szokola Bandi, Tatár Pista, Szebeni Miska). Mintha az Üvegtigris mellékszereplőit kényszerítették volna bele egy Tarr Béla-filmbe. Nincs senki, aki nagyon kitűnik, senki, aki nagyon más. Aki volt, elment, vagy ide sem jött. „Aki ide jön, azt vagy küldik, vagy hozzák.”

A kiúttalan telepi létet jól megválasztott elbeszélői technika tárja elénk. Kimért közléseket tartalmazó mondatok, mintha csak a telepen száradó kórók monoton zizegését hallgatnánk. Az egyik kislány elaludt a mezőn, és összeszabdalta a kombájn. A másik lány határban oszló holttestét a féllábú ember fordítja meg a mankójával, de szemeit a varjak már kicsipkedték. De van, aki kötélen végzi egy istállóban, vizelettel kevert vére az alatta levő bádogtálba csepeg. És olyan is akad, aki máglyán elégeti saját anyját, a maradványokat pedig hazaviszi ledarálni. Közben előkerül egy térdprotézis. Nincs humor, nincs nevetés. Mintha a szerző szándékosan egy torzabb képet akart volna festeni erről az egész világról. Olyan valóság ugyanis nem létezik, amelyben nincs egy milligrammnyi komikum vagy nevetés. Az Aludnod kellene fikciónak túl valóságos, valóságábrázolásnak túl művi-sötét.

A regény fejezetei, fejezetrészei gyakorlatilag tetszőleges sorrendben olvashatók. A szerző (vagy a szerkesztő) nem vállalkozik akkora narrációs vargabetűkre, mint Kiss első regényében, az Inkognitóban, amelyben a könyv eleje a történet vége, és a szöveg lassan, fejezettöredékekkel vezet el bennünket az elejéhez. Az Aludnod kellene esetében ez nem is indokolt, mivel nincs honnan és hova, csak a statikus van létezik, amely egyetlen folytatást kínál, a statikus megszűnést. Nekem nem is valami furfangos szerkesztési bravúr hiányzik az Aludnod kellenéből, hanem egy szubjektív hang, illetve nézőpont, amely a magyar szerzők által az elmúlt évtizedekben viszonylag alaposan feltérképezett mélyvilág bemutatásához valami többletet nyújtana.

Veres István

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. Magvető Kiadó, Budapest, 2014. 142 o.