A történelem tükrében

Legrégibb történelemkönyvem a KT, a Kis Tükör, de talán nem is ez volt a pontos címe. Az érzékeny papírra nyomtatott könyv nagyon rossz állapotban van már, nemcsak azért, mert nagyon sokan olvasták, hanem mert az eleje és a vége is hiányzik. Első uralkodóinkról szól alábbi verses kérdés-felelete:

„Kérdés. Hány Királyunk uralkodott a XI. században?

F. Kilentz Királyok, illy renddel:

Szent István és Péter, kegyetlen Abával,

András, első Béla, Salamon Geizával,

Ezután Szent László, a Könyves Kálmánnal,

Ki kegyetlenül bánt jó Atyafijával.”

Mindezek Csicsay Alajos Híres és hírhedt személyek a magyar történelemben című történelmi olvasókönyve lapozgatása, olvasgatása, tanulmányozása közben jutottak eszembe.

De fájdalommal eszembe jutott az is, hogy mennyire szükségesek lehettek volna ezek a könyvek — beleértve a szerző immáron már harmadik kiadást megért Királyok, fejedelmek, kormányzók című kötetét is — abban az időben, amikor a magyar történelemről csak suttogva lehetett beszélni. Aki meg nem akar népének múltjáról, történelméről sem hallani, sem tanulni, annak csak szegény lehet a lelkivilága.

Az elmúlt rendszer iskolapolitikája csakis a neki megfelelő fejezeteket ragadta ki a történelemből. Királyokról és magyar uralkodókról csakis úgy esett szó, mint átkos elnyomókról, akik főként a szlovák népet nyomták el. Bezzeg Dózsa Györgyről mint népi hősről, parasztkirályról, a jobbágyság jogaiért küzdő forradalmárról lehetett hallani bőven!

No de kanyarodjunk vissza Csicsay Alajos könyvéhez, amelynek a Szent István megkoronázásáról szóló fejezetében olvasom, hogy István a koronát II. Szilveszter pápától kapta, I. Ottó császár közbenjárására. A koronaajándékozó valóban II. Szilveszter volt, a császár azonban nem I., hanem III. Ottó. Tovább lapozgatva a könyvben felkeltette figyelmemet az Esze Tamással foglalkozó rész: „Két hajdúcsapat úgy összekülönbözött egymással, hogy durva verekedésbe keveredtek, s amikor Esze Tamás közéjük ment lecsitítani őket, halálra sebezték.” A halálesettel kapcsolatban megjegyzem, hogy ez Nyitrán történt, a pünkösdi mise utáni vasárnapon, amikor a hajdúk templomból kijövet összekülönböztek egymással. Ezt a viaskodást látván lőttek a várbeliek a zavargók közé, mégpedig két „csatakígyóval”, azaz Esze Tamást ágyúgolyó találta el. A történteket Bottyán generális gyilkosságnak minősítette, s felszólította Bercsényit Esze gyilkosainak kézre kerítésére. Mindezt kiegészítésül szántam, a Bottyán generálisról szóló rész egyik mellékmondata („Sikeresen harcolt a Dunántúlon, a Csallóközben, a Vág mentén, és a trencséni csatát is ő nyerte meg.”) azonban téves, mert a trencséni csatát nem Rákócziék nyerték meg. Az én Kis Tükröm megfogalmazásában: „...Trentsin táján igen megverettettek Generális Heister és Pálffi János Vezérek által 1708-ban.”

Sajnos, ebben maga Rákóczi is súlyosan megsebesült: gyászos hátrálása közben Pandúr nevű paripája egy akadály átugrása közben megbotlott és felbukott, a fejedelmet az mentette meg, hogy esés közben ösztönösen oldalra vetette magát, így nem került a nyakaszegett ló alá. Bottyán seregei nem is vettek részt a csatában, útban voltak Trencsén felé, amikor Bottyán értesült a gyászos vereségről, a sebesült fejedelmet és kíséretét pedig Nyitraszerdahelyen érte utol. A trencséni csapás után a szabadságharc sorsa válságba került: az addig ingadozók árulókká lettek, akiket a hosszú hadviselés kifárasztott, azon kezdtek gondolkodni, miként vonják ki magukat a terhek alól. A legszomorúbb, hogy sok főtiszt elárulta a szabadságharc eszméjét, és behódolt a császáriaknak.

Csicsay Alajos könyvét olvasva eszünkbe juthat az is, hogy a magyar nép — István királytól napjainkig — többet ártott magának, mint ellenségei és az idegen betolakodók. Történelmünk tükrébe pillantva azt látjuk, hogy a nemzeti egységről és az összefogásról szóló nagy terveink meghiúsítói is mi magunk vagyunk.

Motesiky Árpád