A tizedik születésnapját ünneplő Kalligram Kiadóról, elfogultan

Kész csoda, kezdhetném, kész csoda, hogy a Kalligram megérte ezt az évfordulót. Csodák azonban nincsenek, Deus nem lépett közbe egyszer sem, hanem a tőle megszokott nyájas jóindulattal, svájci típusú semlegességgel figyelte megszállottsággal határos buzgalmunkat és vergődésünket a zsúfolásig telített könyv- és folyóiratpiacon. Csupán azt súgta meg, még az elején, hogy dolgozni kell, aztán majd meglátjuk… Persze, szerencsénk is volt. Ám a szerencsének is udvarolni kell, szívósan, ravaszul, kitartóan, rendíthetetlenül, összeszorított ököllel, könyörögve, rimánkodva, máskor megint fenyegetődzve, mert a mafla vagy szótlan gyereket nem pártfogolja.

Legelsőként azt kellett eldöntenünk, kit akarunk megszólítani és hogyan. Kezdetben úgy gondoltuk, az igényes olvasót – magyarul. Ez szép, nemes cél, és kerek, mint a telihold. De hamar kiderült, hogy egy tucat magyar kiadó is ugyanezen munkálkodik, miközben az igényes olvasók száma nem nő, hanem inkább fogy. Ráadásul mi itt csücsültünk Pozsonyban, amelyet a feltámadó magyar nemzeti romantika előszeretettel nevez (észak)nyugati végvárnak, figyelmen kívül hagyva siralmas állagát: rogyadozó bástyáit és falai mögött gyanútlanul horkoló gazdáit, akik szívesebben révednek a múltba, mert annak semmilyen felelősséggel nem tartoznak. A múlt szép, a jelen csúnya, a jövő kiszámíthatatlan. A szlovákiai magyart meg amúgy is mindig a szelek sodorták, hol erre, hol amarra.

A Kalligram vezetői, szerkesztői, munkatársai mélyen átérzik napjaink nemzeti romantikusainak bánatát, a kóbor igricekét, táncoló dervisekét meg a pártfogóikét is – de a magyar múlt és jelen értékeit más, nem romantikus függvényrendszerben keresik. A magyar múlt nagy és kisebb és még kisebb hagyományaira olyan realista optikán át igyekszünk nézni, amelybe helytörténeti, néprajzi, demográfiai vagy szociológiai szempontok és érdeklődés is beleférnek Márai Sándor II. világháború alatt írott Röpirata, Mészöly Miklós esszéi és regényei és sok más jelenkori szépirodalmi és irodalomtörténeti mű mellett. A Kalligram, amennyire ez a túlhevített és polarizált magyar szellemi életben egyáltalán lehetséges volt, igyekezett elkerülni a szlovákiai és magyarországi politikai élet zavaros vizeit. Nem voltunk és nem leszünk egyetlen párt, mozgalom, irodalmi vagy művészeti irányzat, alkalmi érdekcsoport szócsöve sem. Kiadói programunkban a Koncsol László által gondozott Csallóközi Kiskönyvtár helytörténeti dolgozatainak vagy Erdélyi Zsuzsanna könyveinek ugyanolyan kiemelten fontos hely jut, mint a Szegedy-Maszák Mihály gondozta kismonográfia-sorozatnak, a Musil-életműnek, Gombrowicz Naplójának vagy a kortárs magyar szépirodalom (s ezen belül a szlovákiai irodalom) néhány, a Kalligram szellemiségéhez közel álló alkotója munkájának. Nem zárkózunk el, és a jövőben sem fogunk elzárkózni értékes művek kiadásától pusztán azért, mert szerzőjük konzervatív, vagy liberális, vagy baloldali értékeket vall magáénak. Mert mi is konzervatívak vagyunk, meg liberálisok vagyunk, meg baloldaliak vagyunk. Akit ez a politikai-világnézeti eklektika fölháborít, hát csak haragudjon ránk, mi majd kibírjuk valahogy. A kiadott könyvek számát, minőségét, egyes könyvsorozataink szakmai sikerét látva úgy tűnhet, hogy a Kalligram tíz éve… –, nos, hogy ez egy sikertörténet. Pedig nem, inkább csak félig-meddig. Sőt: inkább félig, mint meddig. A piaci siker messze nincs arányban a kiadó szakmai elismertségével. Sőt: ami a kiadványaink hatalmas többségét illeti, inkább piaci sikertelenségről illene beszélnem. Ennek a kiadóra nézve az a legsúlyosabb következménye, hogy folyamatos egzisztenciális bizonytalanságban élünk, az esetleges holnapi megszűnés állandó és nyomasztó árnyékában. Bár a Kalligram már hosszú ideje jelen van a szlovák könyvpiacon is, csakhogy a szlovák piac felvevő kapacitása is kicsi. Mi több: a szlovák könyvpiacon nemcsak a többi szlovák könyvkiadó jelent a Kalligram számára konkurenciát, hanem részben a cseh kiadók is, lévén a két nyelv (a cseh és a szlovák) nagyon-nagyon rokon.

ĺgy hát a Kalligramról mint sikertörténetről csupán annyit, hogy ez a siker egy olyan úriember sikeréhez hasonlatos, akit mindenféle fogadásokra hívnak meg, aki elegáns öltözékben jár-kel a világban, aki gesztenyével tűzdelt fácánt vacsorázik, de amikor vacsora után hazamegy kis házába, nincs mivel befűtenie, s holnap talán a villanyt és a telefonját is kikapcsolják.

A Kalligram „jelentőségét” – mint az egyik egykori alapító és résztulajdonos, mai főmunkatárs – abban látom, hogy tízéves működése során megingatott néhány sztereotípiát. Elsőként azt a gyakorlatot utasította el, amely szerint egy szlovákiai (erdélyi, vajdasági) magyar könyvkiadónak mindenekelőtt a szlovákiai (erdélyi, vajdasági) magyar írásbeliséget kell felkarolnia, függetlenül a beérkező kéziratok színvonalától. Az ilyen röghöz kötöttségnek a kényszere a 90-es évek elejére megszűnt, az ún. kisebbségi magyar szellemi műhelyeknek a mozgástere nagymértékben kitágult. A Kalligram ebben az új, tágasabb szellemi térben próbálta megkeresni a helyét és a szerepét. Szerzőinek és munkatársainak tekintélyes része magyar állampolgár. Ez a nyitottság lehetővé tette a kiadó számára, hogy kibújva a regionalizmus kényszerzubbonyából alakítója lehessen (legalábbis részben) a magyar szellemi életnek – Magyarország határain kívülről.

Másodízben a Kalligram akkor lépett át egy képzeletbeli és mesterséges határt, amikor szlovák szerzők szlovák nyelvű könyveivel megjelent a szlovák könyvpiacon. Ennek hét éve, s mára a Kalligram a szlovák irodalmi és szellemi élet egyik legmegbecsültebb műhelye lett. Miközben a Mečiar-érában a magyarellenes hangulatkeltés Szlovákiában a tetőfokára hágott, a szlovák írók, közírók, társadalomtudósok egyre-másra jelentették meg munkáikat egy olyan könyvkiadó gondozásában, amelyről mindenki tudta, hogy magyar írók alapították, hogy a tulajdonosa, igazgatója magyar, nemkülönben a szellemi hátországa is. Ez a szolidaritás és együttműködés a szlovák és a szlovákiai magyar demokratikusan gondolkodó értelmiség csoportjai között precedens értékű volt azokban a feszültségekkel terhelt években, s mára teljesen magától értetődővé vált.

Az így felhalmozott bizalmi tőkének köszönhető, hogy a mindig is inkább Prágára figyelő demokratikus szlovák értelmiség fogékonyabbá vált azoknak a 20. századi magyar szépirodalmi és társadalomtudományi műveknek a recepciójára, amelyeket a Kalligram kínált a számukra (Babits Mihály, Csáth Géza, Márai Sándor, Mészöly Miklós, Konrád György, Nádas Péter, Závada Pál, Talamon Alfonz, Tőzsér Árpád, Bibó István, Szűcs Jenő stb.). Ezeknek a könyveknek a kedvező és széleskörű sajtóvisszhangja azzal a reménnyel tölthet el bennünket, hogy mára sikerült valamelyest enyhíteni azon a kommunikációs deficiten, amely, főként 1945 után, szinte lehetetlenné tett bármiféle értelmes dialógust olyan partnerek között, akik nyilvánvalóan egymásra vannak utalva. Ha másutt nem is (vagy csak kevésbé), itt feltétlenül érvényesülnie kellene a reciprocitás elvének, nehogy ezen a szellemi folyosón a közlekedés egyirányú maradjon. Vagyis: mi, kalligramosok, akkor leszünk igazán elégedettek, ha a magyarországi demokratikus értelmiség is hasonló érdeklődéssel, nyitottsággal és elfogulatlansággal veszi a kezébe azoknak a szlovák szerzőknek (íróknak, tudósoknak) a magyarra fordított könyveit, amelyeket a Kalligram érdemesnek talál megismertetni velük.

Egyébiránt: minden olvasónk, barátunk, hívőnk jókívánságait a Kalligram összes munkatársa nevében köszönöm. Remélem, nem lesznek hűtlenek hozzánk a jövőben sem.