A tényeket nem lehet vitatni

Ahogy végigjártuk a levéltár műemlék épületét, a Pázmány-kastélyt, a felújított szárnyban ideális tárolási körülményeket tudott mutatni gyönyörű régi iratokkal, viszont a nem restaurált részben meglehetősen lehangoló körülményeket láttunk.

Levéltárunk alapjai Somorja város levéltárába nyúlnak vissza, az onnan származó dokumentumok képezik iratanyagunk legrégebbi részét. Az általunk őrzött legkorábbi királyi oklevél 1340-ből való. A legújabb dokumentumunk pedig 1995-ből, mivel a megszűnő szervezetektől és üzemektől kötelesek vagyunk átvenni az anyagot. Gondot is okoz ez számunkra, mert szűkösek a raktározási lehetőségeink. Olyan anyagokat nem tudunk elhelyezni, amelyek történelmi értéküknél fogva itt kellene, hogy legyenek. Egyedüli volt járási levéltár vagyunk Szlovákia területén, amely – mivel nincs elég raktárhelyünk – még nem gyűjtötte be a 19. századi teljes levéltári anyagot. Vannak iskolák, ahol az 1880-as, 1890-es évekből még kint vannak az osztálynaplók, s ugyanúgy hiányoznak a régi gazdasági alapegységek, a szövetkezetek anyagai, amelyek kiindulópontként szolgálhatnak a gazdaságtörténet-kutatók számára. Csak a kastély teljes felújítása után nyílik lehetőségünk arra, hogy behozzuk a kint lévő anyagot. Kérdés, hogy megtaláljuk-e még. Ezért próbáltam megszólítani magyar képviselőinket is. Tudatosítanunk kellene, hogy ha levéltárunk számára nem tudjuk megteremteni nagyon rövid időn belül a megfelelő feltételeket, Dél-Szlovákiából nagyon sok levéltári értékű magyar vonatkozású anyag elveszik. Azonnali segítségre lenne szükségünk, mert több mint 4 km iratanyagunk van bent, és tudomásunk szerint több mint 1,5 km van kint. Ám ebben a pillanatban anyagot csak vészmegoldásként, abszolút minimális mennyiségben tudunk behozni.

Pedig azért is oda kellene erre figyelni, mert önöknél és az önök gyűjtőterületén található a legtöbb magyar vonatkozású anyag.

Több más szintű levéltárban, köztük a Szlovák Nemzeti Levéltárban is nagyon sok dél-szlovákiai vonatkozású iratot őriznek, ugyanakkor e térség elsődleges anyaga nálunk található. Levéltárunk jelentősége éppen abban rejlik, hogy a helytörténeti szempontból legfontosabb dokumentumanyag nálunk van elhelyezve. Ezért jelentős a mi levéltárunk Dél-Szlovákia és az önkormányzatok számára, mivel ez az elsődleges őrzőhelyük.

A mai eljárások és médiák megoldhatnak-e a problémákból valamit, vagyis a számítógép, az internet megváltoztathatja-e, más irányba terelheti-e a levéltárak munkáját?

Olyan változást hozhatnak, amilyet egyelőre nem tudunk belátni és behatárolni. Egy biztos, a számítógépes feldolgozás révén a levéltár sokkal nyitottabb lesz. De meg kell egyezni abban az elvi kérdésben, hogy mit kínálunk majd a kutatónak. Mindössze alap- vagy részletes információt? A nagyobb gondot a bekötött régi segédletek jelentik majd, amelyeket szkennelni kellene, s ez óriási munka.

Naiv kérdés, hogy ezzel a digitalizálással esetleg nem épp a raktározási gondok oldódnak-e majd meg?

Ezt a kérdést nagyon sokan felteszik. Biztos, hogy a számítógépes feldolgozás előbb-utóbb elkerülhetetlenül komolyabb probléma elé állít majd bennünket, de bátran kijelenthetem, az eredeti anyagot sohasem fogja digitalizált kópia helyettesíteni. A másolatba ugyanis mindig bele lehet nyúlni, tehát itt felmerül a hamisítás kérdése is. Bizonyos iratanyagok esetében azonban, mint például a tervdokumentációk, mindenképpen nagy szerepe van a digitalizálásnak. Az ötvenes-hatvanas évek technológiája miatt a tervdokumentációk ugyanis rövid időn belül olvashatatlanokká válnak. Ha ezeket az anyagokat nem leszünk képesek valamilyen módon más anyagra átmenteni, akkor nem is fogjuk tudni megmenteni az utókor számára. Bár a digitalizálás ténye körül nagyon sok megoldatlan jogi kérdés felmerül, azt már ma természetesnek kell elfogadnunk, hogy a számítógépes feldolgozás bizonyos területeken belép a hazai levéltárakba, amiként ez a külföldiekben már régen megtörtént. Ott a térképeket, a nagyméretű dokumentumokat is tudják digitalizálni, mert van rá pénz. Mi nem vagyunk ilyen szerencsés helyzetben, s nincs is jó esélyünk az anyagvédelem területén, ami jelen pillanatban a szlovák levéltárak legfájóbb pontja.

S mennyire megoldott az anyagmentés restaurátori munkával?

A restaurálás helyzete nagyon rossz a szlovákiai levéltárakban, így a mi intézményünkben is. Európa-szerte átlag kb. 6 km anyagra jut egy restaurátorműhely, s ez az ideális. Idehaza viszont, ahol 158 km anyaga van az állami levéltáraknak, jelenleg egyetlenegy restaurátorműhely dolgozik, a Szlovák Nemzeti Levéltárban. Ez arra elegendő, hogy mindössze a nemzeti levéltár anyagát restaurálja. Az utóbbi tíz évben a nemzetin kívül egyetlen levéltárban sem végeztek restaurálást. Nekünk a nyolcvanas évek közepén sikerült restaurálnunk pár dokumentumot, azóta semmilyen anyagunk se megújítva, se konzerválva nem volt. Jó lenne, ha a megóvásnak ezzel a formájával többet foglalkoznánk egy kicsit, mivel a papírnak nálunk is ugyanaz a minősége, mint az egész világon. S félő, ha nem avatkozunk be, a 19. század második felében készült papír rövidesen eltűnik a raktárakból.

Önök a vágsellyei levéltárban évente nagy kiállításokat és témájukhoz kapcsolódó szakmai tanácskozásokat rendeznek, ha pedig iskolák igénylik, tematikus történelemórákat tartanak. Ez a fajta tevékenység egyelőre nem gyakorlat a hazai levéltárakban. Ezeknek az intézményeknek a közművelési, köznevelési szerepe nálunk miért nem olyan elterjedt, mint más országokban?

Ezen a területen több okból maradunk el az európai szinttől. Az egyik, hogy a levéltáraknak ehhez nincs megfelelő helyiségük. Nekünk például, bár a tanterem-kialakítás része a felújítási tervnek, egyelőre nincs tantermünk. Hozzá kell tennem, hogy az ország más levéltárai jobb helyzetben vannak, mint a dél-szlovákiaiak. A nevelő-oktató munkát akadályozza továbbá, hogy kevés a levéltáros, kevés a munkatárs. A harmadik tényező, hogy ennek a tevékenységi területnek nincs megfelelő anyagi támogatottsága. Más országokban, például Magyarországon valamely levéltár egy kiállításra támogatásért pályázhat a kulturális minisztériumnál. Szlovákiában azzal, hogy a levéltárak a belügyminisztérium alá tartoznak, a kulturális tárcánál eleve elesünk a pályázati lehetőségtől. Mi több, a pályázás jogilag is kivitelezhetetlen, mivelhogy a levéltár mint belügyminisztériumi hivatal nem önálló jogi személy. Az állami költségvetésből viszont erre a tevékenységre nem futja, hiszen a belügynek jóformán annyi pénze sincs, bár reméljük, javulni fog a helyzet, hogy fenntartsa a levéltárakat. Esetenként nem tudja biztosítani azt sem, amit a törvény előír. A jogrendelet ugyanis kimondja, hogy biztosítani kell a megfelelő raktározási helyeket, mi azonban ezt nem tudjuk teljesíteni. A közművelésben ennek ellenére végül is azért tudunk részt venni, mert szerencsénkre kapunk támogatást a határon túlról is, minthogy a kiállításaink az egyetemes magyar kultúrához is kapcsolódnak. Hadd mondjam el, hogy mivel tudnak rólunk, kilenc év alatt jó hírt szereztünk magunknak köznevelő tevékenységünkkel, hozzájutunk hazai támogatáshoz is. Csak idehaza mindig meg kell találni a támogatásszerzés módját, mondjuk a civil szférából. Rendezvényeinket együtt szervezzük a Pázmány Péter Tudományos Társasággal, melynek ugyanaz a célja, ami a miénk is, hogy a levéltári források alapján mutassuk be ennek a régiónak a múltját.

Miért tartja fontosnak, hogy a levéltárak ilyen tevékenységet is kifejtsenek?

Számunkra ez az aktivitás azért is különösen fontos, mert olyan régióban tevékenykedünk, ahol együtt élnek magyarok és szlovákok. Ha a történelmet mi a régiónk gyökereit dokumentáló források alapján mutatjuk be, akkor elfogadhatóvá tesszük, még talán azokat a pontjait is, amelyekben a szlovák és a magyar történelemírásnak nem biztos, hogy azonos az álláspontja. A forrásanyagot azonban sohasem lehet kétségbe vonni, és nem lehet manipulálni. Migrációval foglalkozó korábbi kiállításunkon forrásanyaggal közönség elé tártuk azoknak a lakosoknak a jegyzékét, akiket Csehországba deportáltak: egy ilyen anyag magáért beszél, tényt tár elénk, amit nem lehet vitatni. Úgy gondolom, a levéltárak munkájában ez a terület van olyan fontos, mint az iratkezelés, mivelhogy alapvető feladatuk a közmunka. Erre ugyanis olyan adottságuk van, amilyen egy iskolának nincs, hiszen nem rendelkezik olyan anyaggal, mint a mi intézményeink. Ez a helyes út a levéltári munkában.

MEGKÉRDEZTÜK

Szeles Istvánt, a Köztisztviselői Hivatal alelnökét

Pavol Rusko alig ült a gazdasági miniszteri székbe, máris kicserélt nehány embert. Azonkívül, hogy leváltotta a SARIO ügynökség vezetőjét, egykor a Markízában dolgozó vagy a magántévéhez valamilyen módon kötődő személyekkel vette körül magát. Összhangban van ez a köztisztviselői törvénnyel?

Ha köztisztviselői állásokról van szó, akkor a törvény értelmében kell eljárni, azaz pályázatot kell hirdetni. Ez esetben azonban valószínűleg nem köztisztviselőket cserélt le az új tárcavezető.

A bizalmi és tanácsadói funkciókat úgy is be lehet tölteni, hogy a miniszter konkrét személyeket szólít meg?

Igen, éppen azért, mert bizalmi állásokról van szó. A legfontosabb, hogy a miniszter bizalmát élvezzék.

Rusko a Markízához kapcsolható embereket szólított meg, ami sokak szerint nyilvánvaló összeférhetetlenség. Lehet az ilyen eseteket a jövőben valahogy szabályozni, illetve elkerülni?

Bonyolult kérdés, nehezen szabályozható dologról van szó. Hivatalunk kiadott egy etikai kódexet, viszont ez csak a köztisztviselőkre vonatkozik. Eszerint az összes hivatalnoknak kötelessége pártatlanul, az erkölcsi normáknak megfelelően eljárni. Ezek a rendelkezések a tárcavezetőkre nem vonatkoznak, mert a miniszteri poszt politikai funkció.

Magánemberként mi a véleménye?

Ugyanaz, mint a köztisztviselői hivatal alelnökeként. Bizalmi helyekre én is olyan embereket ültetnék, akikben teljesen megbízok. Ha Ruskónak nem feleltek meg a leváltott személyek, logikusan és érthetően járt el. Mindenki ezt tenné az ő helyében. Az már más lapra tartozik, hogy bizalmasai milyen környezetből jöttek. Törvényt mindenesetre nem sértett, a többi már a lelkiismeretére tartozik. Nem az én dolgom értékelni a miniszterek ilyen jellegű személyi döntéseit, majd a választópolgárok a megfelelő időben felülbírálják a politikusok erkölcsi magatartását. (sza)