„A Tenger, ahogy magunkban hordozzuk” – Elliott Carter százéves

CSEHY ZOLTÁN

„A Tenger, ahogy magunkban hordozzuk, lélegzet teltéig, lélegzet fogytáig, / A Tenger, ahogy bennünk hordozza távlata selymes suhogását és egész heuréka-hamvasságát a világon keresztül” – így definiálja Saint-John Perse (Vas István magyar hangján) a költészetet magát, és ugyanígy jellemezhetnénk a kerek százéves Elliott Carter (december 11-én ünnepelte) Concerto for Orchestra című remekének poétikáját is. A kompozíció a négyes szám bűvöletében fogant: Saint-John Perse Szelek című versének négy részét négy tétel jeleníti meg (plusz egy coda), a zenekar négy csoportra osztódva játszik, s mindegyiknek megvan a maga nagy pillanata. A (négy fő) szél(isten) archaikus felfogásban, mondhatni görögösen, pindaroszi jelképiséggel jelenik meg (Carter a Harvardon görögöt és filozófiát végzett): maga lesz a teremtő akarat, mely nemcsak létrehívja a formát, afféle láthatatlan szobrászként, hanem folyamatosan energiával tölti fel teremtményeit. A szél akarata elsöprő (lásd a Presto volando tételt!), a táj önazonossága reménytelenül kiszolgáltatott. A fenn említett „heuréka-hamvasság” nemcsak a tenger vagy a szél ősprincípiumának sajátja, hanem Carter teremtő akaratának is. A mély szimbolizmus, az intellektuális sokféleség Carter zenéjében többféle módon nyilvánul meg: az irodalommal való szimbiózis e megnyilvánulási módok egyike. A koncert automatikusan felidézi Carter egyik immár klasszikussá vált darabját, a Szimfónia három zenekarra című 15 és fél perces művet, melyet Hart Crane A híd című „amerikai eposza” ihletett, s a brooklyni híd archeológiáját idézi. Maga Crane is él zenei karakterű mozzanatokkal, amikor a hídhoz beszél: „Ó, hárfa és oltár, döngölt dühé / (Zengő húrjaid hogy hangolja eszköz!)” – Tandori Dezső fordítása. New York e „hangportréja” mellé méltán sorakozik fel az Amerikát a szél szemszögéből ábrázoló koncert.

A háromtételes hegedűkoncert a leginkább egy fergeteges mesélőkedvében lévő, allegorikusan a hegedű által megszemélyesített személy (Ole Böhm) csapongó elbeszéléséhez hasonlítható, akinek szövegébe bele-beleszól, bele-belekiabál a közönség is, s ez a feszültség teremti meg a kompozíció osztatlan lendületét (a tételeket folyamatosan játsszák). A dialógus, a vita, az egymásnak feszülés a tárgya Carter születésnapi Interventions (Közbeavatkozások) című darabjának is, mellyel december 11-én köszöntötték a Carnegie Hallban James Levine és Daniel Barenboim közreműködésével. A darab karakteréről csak Robert Hilferty élménybeszámolója alapján írhatok: a zongora és a zenekar vitáját megjelenítő kompozíció lényege, hogy a vitás felek folyamatosan egymás szavába vágnak, meg-megszakítják egymást. A zongora arroganciája a nyitó, hosszan kitartott A-ra tett reakcióként azonnal evidenssé válik. Ugyancsak Hilferty írja, hogy Carter művét a közönség felállva ünnepelte, s a zeneszerző egy hatszintes, zenei motívumokkal ékesített tortát kapott, illetőleg a műsoron elhangzott még többek közt Sztravinszkij Tavaszi áldozata is, melynek hatására Carter tizenöt évesen úgy határozott, hogy a zeneszerzést választja élethivatásul.

A Három alkalmi darab zenekarra című alkotás évfordulós zenék csokra: az első Texas Államot ünnepli, a második Paul Fromm emlékét idézi, a harmadik, a legérdekesebb, egy magánéleti eseményt fotografál le: Carter az ötvenedik házassági évfordulójukra komponálta. A zene fényképpé válik: a darab két melodikus ívet kap, ezek egyike magáé Carteré, a másik a feleségéé, s ezekből bomlik ki félúton a harmadik (Carteréknek egy fiuk született). A minden ízében átgondolt, pontosan dokumentáló zene egyszerűen átlépi a maga műfaji határait, és képi képzeteket hív elő. A London Sinfoniettát Oliver Knussen vezényli.

Cartert a legeurópaibb amerikai zeneszerzőként szokás nyilvántartani, mivel újklasszicista és később avantgárd gyökerű intellektualizmusa az öreg kontinenshez köti, ahol többek közt Nadia Boulangernél tanult Párizsban (szülei gazdag csipkeexportőrök voltak, akik eleve gyakran utaztak Európába). Szellemi frissessége legendás, 90 éves korában komponálta élete első, Berlinben bemutatott operáját, a What next? címűt, melynek cd-verziójáról már korábban írtunk.

„Nem is tudatosítom, hogy százéves vagyok, minden darab friss kaland a számomra” – szögezte le Charlie Rose-nak adott interjújában a mester, akinek friss kalandjait, a Tintinnabulation című ütősökre komponált alkotást, a Duettino című hegedűre és csellóra írt darabot, valamint a Louis Zukovsky versein alapuló szopránra és klarinétszólóra írt művet a napokban mutatták be.

Carter művészete maga a kimeríthetetlen Tenger, ahogy továbbra is „bennünk hordozza távlata selymes suhogását”.

(Elliott Carter: Concerto for Orchestra – Violin Concerto – Three Occasions for Orchestra, EMI Classics, 2008.)