A szolidaritás önérdek

Az elmúlt több mint fél évszázados népességnövekedési versenyben a tuti befutó Ázsia elérte a 4,5 milliárdot. A második helyen Afrika áll, szintén lenyűgöző eredménnyel, mivel a lakosok számát röpke 70 év alatt sikerült több mint megötszöröznie 1,2 milliárdra.

A demográfiai előrejelzések alapján 2050-ig Ázsia népességnövekedése lelassul, már „csak” 20%-kal fog növekedni. Afrika lakossága viszont továbbra is rendkívül potens marad, itt 30 éven belül egy újabb népességduplázódás várható, a kontinens lakossága 2050-re eléri a 2,5 milliárd főt, miközben az európai populáció tovább zsugorodik.

Európára több szempontból is nehéz idők várnak. A folyamatos népességcsökkenéssel és elöregedéssel párhuzamosan, kivált a populizmus miatti belső instabilitással kell majd szüntelenül csatáznia, ami nemzetközi dominanciájának erodálását is magával hozza. A populációs kényelem a történelemben sosem látott státuszvesztéssel fenyegeti az európai nemzeteket. A demográfiai alakulástörténetek nemcsak a nemzeti és az európai, hanem a világpolitikában is új széljárást hozott. Ezek, ha nem viselkedünk észszerűen, kegyetlenül megtépázhatják viszonylagos jólétünket, biztonságunkat, meghatározhatják jövőnket. Részben már meghatározták, csak egyelőre nem akarjuk látni, mennyiben. Ezen a területen struccpolitikát folytatunk.

Azt, hogy Afrikában ekkora népességnövekedés lesz, azt nekünk, európaiaknak, aktivizáló tényezőként kellene kezelnünk, vagyis tudatosítanunk kellene, hogy e népességnövekedés önmagában nem hozza magával Afrika szükséges gazdasági felemelkedését. A történelmi félmúlt tapasztalatai azt mutatják, hogy ez a földrész külső segítség nélkül erre nem lesz képes. Az emberi civilizáció, amelynek két évezreden át meghatározó eleme volt az európai tudás, jelenleg képtelen egy olyan összefogás megszervezésére, amely beindíthatná a teljes földrészre kiterjedő, kontinentális gazdasági felemelkedést. Pedig már késésben vagyunk, s ha Európa továbbra is ölbe tett kézzel várja az afrikai lakosság megduplázódásának következményeit, azzal nem segít magán. Egy idő után sem az egoista erkölcsi normáiból épített kulturális, sem a valóságban felépített falak nem fognak segíteni rajta. Az afrikai kontinensről menekülőket pedig majd a gyűlölet fogadja, ami nemcsak őket, de a gyűlölködőket is kivetkezteti emberi mivoltukból. Ennek már most is számtalan jelét látni.

Az egy másik tény, hogy az elmúlt három évtizedben több mint egymilliárd embernek sikerült kikerülnie az abszolút szegénységből, elsősorban Kína és India rohamos gazdasági fejlődésének köszönhetően. Ebből a globális felzárkózási periódusból a törzsiséggel terhelt kis- és középméretű államokra szabdalt szubszaharai Afrika szinte teljesen kimaradt. A világon ma már csak 18 országban növekszik az abszolút szegénység, ebből 13 az afrikai kontinensen található. Afrikában jelenleg 430 millió ember él napi 1,9 dollár alatti jövedelemből. A Világbank előrejelzése alapján 2030-ban az abszolút szegénységben élők 90%-a már afrikai lesz. Ez a tény egy eddig sosem látott méretű, folyamatos menekülési kényszert vetít előre.

Európa felől nézve a jövő eléggé pontosan látható: a népességnövekedés és a szegénység világközpontja a szomszédos Afrika lesz. Az a kontinens, ahol majdnem annyi az abszolút szegények száma, mint az unió teljes lakossága. Az is látható, mi lesz holnap. Ahol a populációval együtt növekszik az abszolút szegénység, ott a konfliktusok, a háborúk száma és a menekülési kényszerek hatványozódnak. Elemi érdekünk, hogy Afrika háborúmentes, stabil szomszéd legyen. Hogy az európai racionalitásból fakadó szolidaritás átgondolt fejlesztésekkel, komplex – infrastrukturális, gazdasági, oktatási, egészségügyi – afrikai programmal elejét vegye a beláthatatlan katasztrófának. Ami Európa katasztrófája is lenne, ezért a kulturális negációk és a katonai önvédelem mítosza helyett a szolidaritáson alapuló önvédelemre kellene támaszkodnia. S nem a populizmus vaksi egoizmusával, hanem racionális önérdekből. Ez az egyetlen helyes önvédelem, s e program megvalósításába az összes nagyhatalmat be kellene vonni.

A világ politikai és gazdasági elitjét látva azonban nincs okunk optimizmusra. A fejlett államok eseti segélyprogramokkal nyugtatják lelkiismeretüket, viszont a visegrádi országok még a nemzetközi segélynyújtással is hadban állnak. Szlovákia ugyan részvételi kötelezettséget vállalt a Hivatalos Fejlesztési Segítség programban, de az összeg szimbolikus, alig éri el a nemzeti össztermék 0,1%-át. Az Egyesült Nemzetek Szervezete a nemzeti össztermék 0,7%-ban minimalizálta a célösszeget, amelyet a fejlett államoknak nemzetközi segélynyújtásra kellene fordítaniuk. Ez is botrányosan kevés, de a visegrádi országok e minimum értéknek is csupán mintegy 15%-át áldozzák erre a célra.

Ha Európa – s benne valamennyi posztkommunista ország – nem tudatosítja, hogy a nemzetközi szolidaritás gyakorlása nem nagyvonalúság, hanem elemi önérdeke, akkor vállalniuk kell a felelősséget azért a páratlan méretű humanitárius katasztrófáért, amely nemcsak Afrikát, hanem a világ egyik leggazdagabb és legkényelmesebb kontinensét, Európát is tragédiával fogja sújtani. Egy ilyen tragédia mélysége és tágassága beláthatatlan, következményeire nem lehetünk felkészülve. Mai készültségünk azonban betegesen fogyatékos, egyelőre csupán annak szajkózására képes, hogy nem szeretnénk bevándorlóország lenni. Civilizációs felelősségünkről viszont hallgat, és az emberi, a személyes felelősségünkről is, mintha egy fiktív világban, mítoszaink barlangjaiban élnénk, s nem egy fájdalmas, kihívásokkal teli, a szolidaritást észszerűen értelmező civilizációban.

Bindics Zsolt