A szó nem fogy ki

Nagyon nehéz kérdés, én sem tudom pontosan, hogy ezt minek köszönhetem. Tény, hogy engem a nyelvek mindig nagyon érdekeltek. Még gyerekkoromban Magyarországon jól megtanultam franciául, de a németet is beszéltem már ekkor. Gyerekkoromtól kezdve mindig többnyelvű világban éltem: az iskolában görögöt és latint is tanultam, felnőttként Németországban és Hollandiában éltem, itt franciát tanítottam; többnyelvű vagyok. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy te absztrakt magyar vagy. Vagyis nem tartozom igazán úgy a magyar kultúrába, hogy csak abból éljek, se a hollandba, se a franciába. Valahogy ez az egész lebeg. Valószínűleg a nyelvek iránti érdeklődésem miatt maradtam meg a magyarban is. Van olyan érzésem, hogy bizonyos dolgokat nem is lehet más nyelven elmondani.

És ez a lebegés jobb, mint ha szigorúan kötődne valamelyik országhoz, élete valamelyik helyszínéhez?

Nem hinném, hogy jobb. Olyan szempontból furcsa ez a lebegés, hogy mindent bizonyos távolságból néz az ember. Ha pl. holland politikusok vitáját látom a tévében, arra gondolok, hogy ezek mennyivel okosabban vagy roszszabbul csinálják, mint mondjuk a németek vagy a magyarok. Nem tudom túl nagy szenvedéllyel belevetni magam ezekbe a dolgokba. Azért vagyok talán leginkább mégis magyar, mert ha a magyar politikai életet nézem, és ott látok nekem nem tetsző dolgokat, az jobban idegesít, mintha pl. a holland jobb- és baloldal tűz össze.

Ez nem jelent egyben gyökértelenséget? Egyáltalán hol vannak az Ön gyökerei?

Vannak gyökereim, hisz számolni csak magyarul szoktam, más nyelven nem is tudok. El tudom képzelni, hogy ha egy futballmeccset játszanának a franciák, hollandok és a magyarok, én az utóbbiaknak drukkolnék. Persze ettől én még nem érzem magam úgynevezett igazi magyarnak, hogy csak ezért Budapesten jobban érezném magam, mint más európai városban.

Mi, úgynevezett határon túli vagy Magyarországhoz közel élő magyarok egy köztes állapotban vagyunk. Igyekszünk eleget tenni állampolgárságunkból adódó kötelességünknek, de sokunk szíve Magyarországhoz húz. Önök ezen az állapoton már nyilván rég túl vannak, hisz több évtizedig éltek emigrációban és el kellett magukban nyomniuk ezt az érzést. Nem is reménykedhettek abban, hogy hazalátogathatnak. Milyen érzéssel jött először haza ’89 után?

Tényleg nagyon hosszú volt az emigráció, nem lehetett hazajönni. Ennek az lett a következménye, hogy amikor végigsétáltam Budapest utcáin, melankólia lett rajtam úrrá. Régi dolgok jutnak eszembe, gyerekkori emlékek a szüleimről meg másokról, akik már meghaltak. Nagyon sok viszsza nem hozható dolog. Párizsba gyakrabban járok, mint Budapestre, de ott nagyon erősen a jelenben élek. Ott nem gondolok arra, hogy azon az utcán végigment Balzac vagy Moliére. Az a mai világom. Óbudán bennem van, hogy ott járt Krúdy Gyula.

El tudja azért fogadni a mai Magyarországot is? Érdekli Önt pl. a mai magyar társadalom, a gazdasági, az irodalmi élet? Figyeli mindezt?

Figyelem, mert járatok magyar újságokat és folyóiratokat. A kulturális élet nagyon érdekel, hihetetlenül gazdag a mai magyar irodalom. Ha két magyarral elbeszélgetek a legfrissebb dolgokról, kiderül, hogy ők sem ismernek mindent és mindenkit. Mert az egyik, mondjuk, a Jelenkort és a Holmit olvassa, a másik a Tiszatájat és az Új Forrást. A könyvkereskedésekben is fantasztikus könyveket látni. Sokszor idéztem már francia és holland barátaimnak, hogy pl. Petrus Hispanus középkori spanyol szerző kis logika-könyvét Budapesten tudtam megvenni. Itt ezt a könyvet a közelmúltban adták ki magyarul, az eredeti görög szöveggel és latin fordításban, vagyis háromnyelvű kiadásban. Nem egy vaskos könyv, de ezt Nyugaton el sem tudnám képzelni. Magyarországon mindenki panaszkodik, hogy nincs pénzük semmire sem, s közben Hispanust három nyelven adják ki.

Ön és kint élő barátai érzik, hogy közvetítőszerep hárul Önökre? Felvállalják a kapcsolatteremtést Magyarország és Hollandia között? Például most, az ott zajló magyar napok kapcsán…

Ebben az esetben különösen, de egyébként is. Pl. komoly szerep hárul a műfordítókra. Régebben azt mondtuk, hogy a magyar irodalom nem tud betörni nyugatra, mert csak nagy költőink vannak. S amíg csak Petőfire meg Adyra tudtunk hivatkozni, addig ez nem is ment. De most, hogy Esterházy, Nádas, Kertész, Konrád, Krasznahorkai és még egy páran megjelentek német, angol, francia fordításban, Márai olaszul is, azóta mindenki odafigyel arra, hogy mi van Magyarországon. Ennek következtében mi is nagyobb szerepet kaptunk. ĺrunk róla vagy előadásokat tartunk. A legújabb magyar kulturális napok alkalmából többünket megkerestek a hivatalos magyar rendezők, hogy csináljunk valamit. Én a magyar nagykövetségen vezettem egy beszélgetést Szabó Magdával, ez magyarul folyt, tehát főleg a magyarok jöttek rá el. Leidenben hollandul tartottam egy előadást a magyar kultúra fő vonásairól, teljesen szubjektív alapon. Kiemeltem azokat az írókat és politikusokat, akiket nagyon szeretek: Könyves Kálmánt, Bethlen Gábort, Bessenyei Györgyöt, és persze Mátyás királyt sem felejtettem el.

Valamelyik holland vagy francia egyetemen elképzelhetőnek tartana egy előadássorozatot a 20. vagy 19. századi magyar irodalomról? Lenne iránta érdeklődés?

Nem hiszem. Valamilyen apropójának lennie kéne. El tudom képzelni, hogy valamelyik egyetemen van pl. egy tanfolyam a műfordítás problematikájáról, erre meg lehetne hívni két-három Hollandiában élő magyar műfordítót. Van közöttük holland anyanyelvű is, aki kiválóan megtanult magyarul, és ők bemutatnák, milyen gondjaik voltak pl. Kertész Imre vagy Nádas Péter műveinek fordításakor. ĺgy el tudnám képzelni, de csak úgy meghirdetni egy előadássorozatot, azt nem. A diákok rettenetesen elfoglaltak. A holland kormány arra kötelezi őket, hogy 3–4 év alatt fejezzék be az egyetemet, keményen kell dolgozniuk. Ezért semmire nem mennek el, ami nem kötelező.

Térjünk vissza egy kicsit a múltba, az Önök indulásához. Felnőtté válásuk után, ami időben 1956-ra esik, hogyan sikerült beilleszkedniük a holland társadalomba? A szakmai tudáson kívül mivel kellett még bizonyítaniuk? Már hollandnak tartották Önöket vagy még magyar emigránsoknak? Esetleg az ismeretlen Közép-Európából érkezett csodabogaraknak?

A magyarok Hollandiában soha nem voltak ismeretlenek. A református hagyományok révén az erdélyi magyar diákok évszázadok óta tömegével jártak a hollandiai egyetemekre. Láttam az egykori franekeri egyetemen, amely ma már múzeum: 1710 körül volt olyan év, hogy a beírt 10 diákból hat neve mellé oda volt írva hogy Hungarus vagy Transsylvanus és csak négy volt holland. Azóta is megmaradt ez a hagyomány. Még a háború után is jöttek ki magyar teológusok, hogy az utrechti egyetemen tanuljanak kálvinista teológiát. A mi beilleszkedésünk egyébként nagyon könnyű volt, de bizonyára voltak rossz tapasztalatok is. Mondjuk, ha valaki elment biciklijavítónak, megmosolyogták, hogy furcsa a kiejtése. De a legtöbb ember, legalábbis az én ismeretségi körömből, nagyon jól elhelyezkedett. Ez még abban az időben volt, amikor Hollandiában nem volt sok idegen. Manapság már százezrei vannak itt a marokkóiaknak, törököknek, másoknak, ezért kezdik az emberek mondogatni, hogy Hollandiában legyünk hollandok. Ezt hirdette Pim Fortuyn is, akit 2002-ben meggyilkoltak. A mi érkezésünk idején sokkal kevesebben voltunk, és a hollandok örömmel fogadtak be. Emlékszem, egy 56-os emlékünnepségen az egyik holland miniszter kijelentette: nagyon hálásak, örülnek a sok magyarnak, mert rengeteg jó dolgot adtak az országnak. Nagyon sokan lettek egyetemi tanárok, orvosok, mérnökök, értelmiségiek. Akkora volt a tolerancia, amilyen sem Németországban, sem Franciaországban nem volt. Amikor engem Amszterdamban kineveztek a francia irodalom tanszékvezető tanárának, a román nyelvek intézetéhez tartoztunk. A beosztottak hollandok voltak, a francia nyelvi tanszéket egy svájci vezette, az irodalmit én, a spanyol tanszéket egy francia, az olaszt pedig egy olasz. Tehát a négy legfőbb ember külföldi volt, és ez őket egyáltalán nem zavarta. Másutt ezt nemigen lehetett tapasztalni.

Önökre, 45-ös, illetve 56-os menekültekre mint politikaiakra tekintettek? Voltak privilégiumaik?

Igen, egypár apróság, pl. nem kellett tandíjat fizetnünk. Elhelyeztek bennünket olcsóbb diákszállókban, kaptunk egy kis ösztöndíjat. De a hollandok sem kaptak sokkal többet. Az 50-es, 60-as években ez normális volt. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban egy jó sztorit: amikor befejeztem hollandiai tanulmányaimat, elmentem Párizsba, hogy dolgozni kezdjek a doktori disszertációmon. Egy diákszállóba raktak be mindenkit, aki politikai menekült volt. A kb. 50 diákból 40-en a kommunizmus elől menekültek, 10-en pedig a jobboldali diktatúrákból. A legjobb barátom egy spanyol republikánus menekült volt, aki hevesen dicsérte a kommunizmust, és szidott mindent, ami jobboldali. Mégis nagyon öszszebarátkoztunk, mert ő volt az egyetlen, aki a kortárs francia irodalom iránt érdeklődött, a többiek inkább orvosok, kémikusok voltak. A franciákat meg egyáltalán nem érdekelte, hogy ki honnét jött.

Gondolt-e arra, hogy ha otthon marad, ugyanúgy távol tudja-e tartani magát a politikától, ahogy ez külföldön sikerült?

Igen, és a Magyarországtól való távolság egy bizonyos erkölcsi magatartást is megkövetel. Mivel én nem voltam Magyarországon a sztálinista időkben, és a kádári rendszerben is csak látogatóban – ekkor már elég gyakran hazajártam –, nem tudom, én hogyan viselkedtem volna. Azt el sem tudom képzelni, hogy sztálinistává váltam volna. De az ember ne mondjon ítéletet másokról, ha ő maga nem volt hasonló helyzetben. Én nagyon tisztelem és becsülöm azokat, akik abban az időben ellenálltak, mert sok nehézségen mentek át. Rossz lenne a lelkiismeretem, ha most én, aki akkor távol voltam, azt magyaráznám, hogy mit hogyan kellett volna csinálni. Erre vigyáznia kell annak, aki egész idő alatt Nyugaton élt.

Ön az irodalomnak elég nagy szeletével foglalkozik: a 17. századival, de a modernnel is, francia, német írók műveit hasonlítja össze. Hogyan lehet ekkora területet átfogni? Mi kellett érdeklődése kielégítéséhez: nyelvtudás, politikai és egyetemi szabadság?

Mindez, igen. De meg kell mondanom, az általam megismert irodalomtörténészek általában unalmas emberek voltak, akik nem túl érdekes dolgokról beszéltek a szakmai találkozókon. Mert például tanulmányoztak egy 1610–1630 között született epigrammát, de ami előtte vagy utána volt, nem érdekelte őket. Velem más a helyzet. Apám filozófus volt, Kantról írta a disszertációját, és valahogy az én génjeimbe is átkerült az elméleti érdeklődés. Én megtartottam a kötelező előadásokat: Voltaire, Rousseau, Montesquieu, de néha nagyon szenvedtem, mert bizonyos írókat nem szerettem. Ám megtanultam őket, hogy a diákjaim ezt ne vegyék észre, és olyan jól sikerültek az előadások, hogy ezekért lelkesedtek leginkább a diákok. Igaz, nagyon felkészültem, nehogy rosszat mondjak róluk. A lényeg: nálam az elméleti érdeklődés volt az erősebb. Nem azzal foglalkoztam, hogy kik voltak pl. a legjelentősebb költők a 17. század első felében, bár ekkor még elég sok jó költő volt, a második felében lett kevesebb, hanem azzal, hogy milyen fajta verseket írtak. Tehát hogy sokkal több a kép, a metafora 1620 körül, mint 1680 táján, s ez vajon mire vezethető vissza. Milyen filozófia, világkép, kozmológia alapján látják a költők isten mindenhatóságát a csillagokban, hatvan évvel később meg azt mondják, ez micsoda hülyeség. Sokkal józanabbul, egyszerűbben gondolkodnak. Megnézem a korabeli verseket, teológiai vitákat, és kialakul egy általános kép, szellemtörténet, amely nem csak irodalomtörténet. Sokat foglalkozom retorikával is: majdnem mindegy, hogy Gyöngyösi István retorikája vagy Racine-é, a lényeg, hogy hatni akar, s ezt milyen eszközökkel teszi.

Ön miért kezdett el verset írni? Mikor jött a késztetés, hogy ne csak hallgatóinak próbálja átadni gondolatait, hanem egy nagyobb közönségnek is?

A diákoknak mindig franciául vagy hollandul, egyszer-kétszer németül vagy angolul adtam elő, de verset mindig magyarul írtam. A magyar nyelvnek olyan csodálatos lehetőségei vannak – a prefixek és a szufixek, pl. a megverni, elverni, leverni, szétverni, verekedni, veregetni –, amit más nyelven sohasem fogok tudni megtanulni. ĺgy tanultam meg 14 éves koromra, ekkor már az ember elég nagy ahhoz, hogy jól beszélje az anyanyelvét. Ekkor írtam meg első versemet is May Károly indián regényének hatására, a Tecumseh indián indulót. Később persze jóval absztraktabb lettem, de megmaradtam a magyar versírás mellett. Minden mást írok több nyelven is.

Két naplóját, két verses- és egy tanulmánykötetét a Kalligram adta ki. Mikor, hogyan találkoztak?

Ez Grendel Lajosnak köszönhető. Ő volt a Mikes Napokon, és elhozott valamit írásaim közül megmutatni Szigeti Lászlónak. Már öt kötetem jelent meg itt, és tényleg nagyszerű a kapcsolatunk. Nagyon örülök, hogy itt lehettem a Kalligram városában.

Költői munkássága, az élő magyar nyelvvel való kapcsolata az oka annak, hogy hatvan évi távollét után is választékosan beszél? Mi kell ahhoz, hogy az ember ne felejtse el az anyanyelvét?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Talán a nyelv szeretete… Engem mindig is izgattak a szavak. Hoszszabb autózás közben figyelem például az autópályák kijáratainál feltüntetett falu- és városneveket. Láttam egyszer egy francia helységnevet: Szentlélekhidja. Ezen sokat morfondíroztam, vajon mire vezethető vissza ez a név. De itt Pozsonyban is, magyar barátaimmal sétálva a szlovák feliratokat böngésztem, és fordíttattam velük, kerestem a hasonlatosságot más nyelvekkel. A szavak mindig nagyon izgattak, de az is lehet, hogy csak könnyen tanulok nyelveket. Mindig arra törekedtem, hogy azt higgyék rólam, az illető országba tartozom. Az egyik legnagyobb elismerés az volt számomra, amikor egyszer a Ferihegyről a városba tartva a taxisofőr megkérdezte tőlem: az úr az ünnepeket külföldön töltötte?

Az Önök gyermekeinek, a már Hollandiában született nemzedéknek van magyarságtudata? Milyen a kapcsolatuk Magyarországgal? Megvan bennük a magyar nyelv és kultúra iránti érdeklődés?

A Mikes Kelemen Körben látom, hogy van, ahol igen, van, ahol nem. Általában mindenki érzi, hogy valami köze van a magyarsághoz. Az 56-os menekültek többsége férfi volt. Megnősültek, s ha holland nőt vettek el, nehezebb volt a gyermekeket megtanítani magyarul, hiszen többet voltak az anyjukkal. Nekem az első feleségem holland volt, a gyerekeim ebből a házasságból nem tudnak magyarul, de lelkesednek Magyarországért. A lányom lejött velem ’99-ben Kibédre, akkor volt a község megalakulásának 500. évfordulója. Megnéztük az ősi fészket, és a lányomat nagyon megszerették a helyiek, tolmácsoltak neki. A második feleségem magyar volt, van egy fiunk, aki teljesen holland-magyar. Hollandiai munkaadója kiküldte Magyarországra egy ottani bankjuk kiépítéséhez, kétnyelvű emberre volt szükségük. Ott is ragadt, megnősült, magyar életet él. És azt mondja, azóta érzi igazán hollandságát, amióta Magyarországon él. Most tanulja, hogy ki volt Petőfi és mi volt a mohácsi vész.

Ön szerint mit hoz Közép-Európának a határok megszűnése, az EU-s tagság? Vajon jobban megismerjük egymás nyelvét, kultúráját, de megmaradunk magyarnak, szlováknak, hollandnak, vagy Európa egy nagy olvasztótégellyé válik, s néhány nemzedék múlva mindannyian kozmopolitákká leszünk?

Ez egy állandó és élő probléma. A kozmopolitizmus első jele, hogy ha az EU-n belül találkozik, mondjuk, egy szlovák és egy portugál, akkor angolul kezdenek el társalogni. Szerintem komoly feladat vár a nemzeti oktatásügyre: kötelezővé kellene tenni az általános és a középiskolások számára két idegen nyelv megtanulását. Az angolon kívül, mert azt úgyis tanulják, mondjuk a lengyelt, spanyolt vagy bármilyen más nyelvet. Akkor elképzelhető a kulturális diverzitás. Én nem félek attól, hogy Európa összekeveredik, mert ez nem olyan, mint az Egyesült Államok, ahová az emberek azért mentek, hogy hátat fordítsanak európai múltjuknak. Amerikaiakká akartak válni, mégis van ott is magyar, lengyel, olasz egyesület, utca stb. Európának akkora a történelmi hagyománya, hogy lehetetlennek tartom ennek eltűnését. Elképzelhetetlen, hogy a franciák száz év múlva ne emlékezzenek Moliére-re vagy hogy angol fordításban olvassák, és ne eredetiben.

A kis nemzetek, mint a magyar vagy a holland, nincsenek veszélyeztetve az angol nyelv térhódítása miatt?

Az angollal az a fő probléma, hogy mindenki rosszul beszéli. Ezért a britek előnyben lesznek, mert az árnyalatokat csak ők tudják majd pontosan kifejezni. De nem féltem a kis nyelveket, optimista vagyok.

És hogyan látja a Mikes Kelemen Kör jövőjét?

Vannak régi tagok, akik szerint a Mikes természetes halállal fog kimúlni, mert egyre öregebbek leszünk, egyre kevesebben jönnek. Látni viszont, hogy elég sok fiatal is jön, bár kevesebb, mint amenynyit szeretnénk. A rövid ideig Hollandiában tanulóknak nincs ilyen igényük, megvan az otthoni kulturális hátterük. A fiatalok igénye az, hogy a magyarság a nemzetközi szürkeállomány keretében próbáljon meg elérni valamit. Ezt szolgálja az internetes kapcsolat, a Mikes International, hogy kapcsolatunk legyen a világ bármelyik csücskében élő magyarokkal. Olyan kérdésekre próbáljuk felhívni a figyelmet, amilyenekkel korábban nem foglalkoztunk. Az idei Mikes Napokon például az ázsiai népeknek várható térhódítását elemeztük.

Lesz-e magyar befogadó közege az újfajta Mikesnek Hollandiában?

Ez még nem világos. ’89 óta a régi Mikesre már nincs szükség. Emlékszem, csodálatosak voltak a londoni Cs. Szabó László Babitsról tartott előadásai, mindenki csüngött az ajkán. Hosszú, nagy körmondatokban beszélt, de a végén ott volt a pont. Mindannyian lelkesedtünk, erre akkor szükség volt. De ennek régen vége van. ’89 óta minden Mikes-tag hazamehet, elküldetheti rokonaival a legújabb könyveket. Az internetről is letölthető bármi, nincs szükség a régimódi gondolkodásra, mint mikor el voltunk zárva egymástól. Mert ne feledjük, a vasfüggönynek két oldala volt, mi sem jöhettünk ide. A régi Mikes azonban már a múlté. És amit a mostani vezetés próbál, annak van értelme.