A szakrális tér keresése

VÁCLAV KINGA

Sajnos ezeknek csak kis része nevezhető jó minőségű építészeti műnek vagy – Louis Bouyer teológus szavaival élve – ihletett és ihletet adó alkotásnak. Megfelelő építészeti előképek és ilyen irányú gyakorlat hiányában érthető, ha egyfajta tanácstalanságot figyelhetünk meg a koncepció, szimbólum és forma keresésében. Sok esetben a történeti építészeti formakincshez igyekeztek visszanyúlni a megrendelők és kivitelezők, vagy ha kortársak akartak lenni, akkor pedig profán épületek mintáit alkalmazták szakrális célokra. Egyik sem nevezhető igazán szerencsés megoldásnak.

Történeti formák vs. kortárs megfogalmazás

Az első részben azért nem járható út, mert a 20. században az építészet olyan változásokon ment át, hogy a visszanyúlás a történeti formákhoz már nem tud adekvát művészeti programot kínálni. Így az építészet nyelvén olyat állítana, ami nem igaz – vasbetonnal és gipszkartonnal problematikus gótikus boltozatot mímelni –, s ezzel többet árt, mint használ, hiszen az épület az általa képviselt üzenet hitelét is rontja. Megemlítendő az is, hogy a II. vatikáni zsinat (1962–65) olyan változásokat hozott, amelyek a mise szertartásrendjét, s ezáltal a liturgikus tér addig jellemző elrendezését is jelentősen befolyásolták, a templomok belső elosztása újraértelmeződött. Ilyen változás például, hogy a mise a néppel szemben folyik, elfogadottá vált a koncelebrálás (együttmisézés), amely megkövetelte, hogy az oltár a hívekhez közelebb helyezkedjen el, valamint körüljárható asztalformája legyen. Így a korábbi hagyománnyal ellentétben a pap a szertartást a szentségháznak (tabernaculum) hátat fordítva végzi. A hagyományos liturgia oldalt elhelyezett, magas szószéke az új liturgia szellemében elvesztette a jelentőségét. Az igehirdetés (felolvasás, homilia) az oltár mellett elhelyezett felolvasópultról, az ambóról történik. Ezek a változtatások a templom alaprajzi megformálására, s így az egész épület tömegére is hatással voltak, így a történeti példákhoz való visszanyúlás indokoltsága vitatható.

Kérdéseket vet fel a másik irány is, amely a kortárs építészet szellemében igyekezett alkotni: mintha nem fogta volna fel, hogy a szakrális tér specifikus igényű. Olyan tér, amelynek sajátos hangulatának, töltetének kellene lennie, olyan építészeti megoldásokkal, amely egyértelműen leválasztja a profán környezetről. Amelybe belépve megtapasztalhatunk valamit a transzcendens fogalmából. A történeti korok szakrális építészetének térformálása, az összetett szimbólumrendszer (pl. görög kereszt, latin kereszt, kör alakú alaprajzi formák stb.), amely a templomok elrendezését is befolyásolta, az akusztikai szempontok, nem utolsósorban a fény irányítása – mint szimbolikus és teológiai dimenziókkal rendelkező elemé (betlehemi csillag, a mennyei Jeruzsálem fényei) – az építészetet a teológiai tartalom hordozójává tette. Ennek alulértékelése a 90-es években olyan épületeket eredményezett, amelyek a laikus szemlélő számára is nehezen identifikálhatók szakrális alkotásokként.

Építészeti sekélyesség

és vallási műveletlenség

Az okokat mind a szlovákiai, mind a magyaroszági építészeti kritika a hiányokra, a mulasztásokra vezeti vissza. Az időhiány lehetetlenné tette a megfelelő felkészülést, a szimbólumrendszerek kidolgozását, a helyes megoldások megtalálását. Az oktatás és előképzettség hiánya miatt, ahogyan erre Csanády Gábor is rámutat, nem voltak meg a kellő tervezésmetodikai ismeretek. A megrendelő konkrét elképzeléseinek hiánya Ján Bahna szerint abban nyilvánult meg, hogy az egyház nem tudta megfogalmazni elvárásait, nem volt képes definiálni, hogy a templom milyen céllal épüljön: reprezentatív legyen, esetleg belső elmélyülésre, meditációra alkalmas vagy közösségi találkozókra szánt gyülekezeti tér. Sőt, Ján Bahna még tovább is megy, mikor azt állítja, hogy a helyi plébánosok sok esetben nem tudtak elvonatkoztatni, és túlságosan erőltették saját véleményüket, holott nem volt építészeti műveltségük. Csanády szerint hiányzott az építészek társadalmi elismertsége, minden megbízó építésznek képzelte magát vagy legalábbis ekként lépett fel, azonban nem tudta tisztázni magában, igazán mit is szeretne, így keveredett az építészeti sekélyesség a vallási műveletlenséggel. Az eredmény pedig a tervező kvalitásától, egyéni felkészültségétől függően változott és igen széles skálán mozgott.

A sikeres példák közül Szlovákiában a vereknyei plébániatemplomot (M. Bogár, Ľ. Králik, Ľ. Urban, M. Kvasnica) vagy a ligetfalui Római Katolikus Pasztorációs Központot (Ľ. Závodný, M. Siebert, G. Bliznakov) lehetne említeni. Mindkét épület kiindulási alapja a lencse formájú alaprajz és a minimalista térfelfogás. További remek példa Justus Dahindes károlyfalui temploma. Az abszolút kortársak közül pedig kihagyhatatlan az alsóerőfalvi (Nová Lesná) templom restaurálása és új berendezési tárgyai Tomáš Bujna tervei alapján. A magyarországi példák közül Badacsonytomaj (Jankovics Tibor, 2014), az újszegedi református templom (Vesmás Péter, Vesmásné Zákányi Ildikó, Fontos Rómeó, Vig Viktor, 2012) tekinthető egyfajta követendő mintának.

Egy ezeréves történet továbbgondolása

A szakrális építészet kortárs útjait vizsgálva érdemes kitérni egy ezeréves történet mai továbbgondolására. A pannonhalmi bencés főapátságban folyó építészeti fejlesztés már évek óta joggal érdemli ki az építészeti kritika figyelmét, a Szent Márton-bazilika 2012- ben befejezett felújítása pedig az egész folyamat megkoronázásának tekinthető. S nemcsak az apátság építészeti továbbgondolásának szempontjából, hanem mert sok olyan kérdést, amellyel a témakörben szembesülünk, mintaszerűen oldottak meg itt, s ez akár követendő példaként is szolgálhat a szakrális tér újraértelmezésekor.

Az egész munkafolyamat végig világos és tiszta volt, a bencések konkrét elképzeléseket, igényeket fogalmaztak meg. A felújítás átgondolására már 2003-ban létrehozták a Bazilika Műhelyt, amelynek tagjai nagyrészt szerzetesek, továbbá egy művészettörténeti és építészeti testület volt. Ennek köszönhetően az építészt már kész koncepció, határozott elképzelés alapján választották ki. Így került a képbe a szakrális műemlékek felújítása terén jelentős portfoliót felmutató John Pawson. A projekt magyarországi lebonyolítójaként pedig Gunther Zsolt és a 3H építésziroda.

A bencések célkitűzése az volt, hogy a teret megtisztítsák azoktól a zavaró elemektől, amelyek a Stornó Ferenc tervei alapján elvégzett 19. századi felújításkor rakódtak le. Akkoriban a templom szerzetesek általi használatát felváltotta egy nyilvánossabb funkció, s ennek szellemében az egész teret reprezentatívabbá próbálták hangolni. A 60-as évektől a bazilika újra a szerzetesek istentiszteleteinek helyszíne lett, így egy sokkal tisztább, egyszerűbb megoldásra volt szükségük. Ennek szellemében az eredeti padlóburkolatot egységes mintázatú, világos színű süttői mészkőre cserélték, eltávolítottak néhány vizuális szempontból zavaró részletet. Fontos változás volt a templom új koncepció szerinti funkcionális újraszervezése. Alkalmazkodva az eleve adott szintkülönbségekhez, amelyek a bejárati csarnoktól az oltárig három szintre tagolják a csarnokot, az egész teret beavatási útként fogták fel. Ez az út a keresztelőmedencénél indul, a legalsó szinten, ezt követi a közösségi liturgia színtere, majd a szentély.

Újraértelmezték a tér megvilágítását is: az ablakok új üvegezésével ugyan több fény jut be, azonban még így is szükség volt a mesterséges megvilágításra, amelyet a cseh üvegből készült, gyertyaformájú világítótestekkel oldottak meg. A különböző liturgikus tárgyak (oltár, keresztelőmedence, ambó) ónixból készültek, utalva a Bibliában a teremtés egyik anyagára. Ezek színezetével alkotnak ellentétpárt a pácolt amerikai dióból készült, sötét színű padok, szerzetesi stallumok, amelyek minimalista szögletessége alátámasztja a templom szerzetesi karakterét.

Bár az épületet kritika is éri, egyesek az új berendezési tárgyak kidolgozottságát szinte gépiesen precíznek s ezáltal lélektelennek ítélik – hiányolva a kézműves munka specifikus báját, amely minden elemet kissé pontatlanná, egyedivé tesz –, a Szent Márton-bazilika felújítása sok szempontból lehet mértékadó építészeti aktus: a szerzetesek és az építészek világos elképzelése, a történeti környezethez való viszonylag bátor, mégis érzékeny hozzáállás, az új tartalmi-liturgiai koncepció kialakítása új kvalitásokat ad a térnek. Remek példa és minta a szakrális építészet további fejlődéséhez.