A szabadság vándorai

Gyermekkoromban kerültem a galambokkal szorosabb kapcsolatba egy ismerős galambász révén. Sok időt töltöttem nála, belém ivódott a madarak szeretete. Még most is elnézem őket, ahogy szeretgetik egymást, összebújnak, csipegetik társukat a fészekben. Tizenkét éves koromban már saját galambjaim voltak, megismertem a versenyek, a röptetések semmihez nem fogható, felemelő érzését. Innen már nem volt megállás, ha valaki egyszer ráérez, egyszerűen nem tudja abbahagyni. Persze nem csak a galambok felkészítéséről és a versenyeztetésről van szó, a tojásokból 18-19 nap alatt kikelő fiókák gondozása és felnevelése is része a tevékenységnek. A fiatal madarakat 5-6 hetes korukig szüleik etetik, nevelgetik, majd tőlük elválasztva dúcokba kerülnek. Ezután a galambász odafigyelésén, gondosságán múlik, hogy milyen eredményességgel képezi ki a galambjait.

Mit kell érteni a galambok kiképzése alatt?

Ahhoz, hogy egy galamb országos, vagy nemzetközi versenyen teljesíteni tudjon, fokozatos felkészítésre van szükség. 3-5 hónapos korukban kezdődik az első röptetés. Egy külön erre a célra készített ládában először csak 20-30 kilométeres távolságra viszem el őket, onnan repülnek haza. A távolságot fokozatosan hétről hétre növelve jutnak el az 50-60 kilométeres táv megtételéig, s innen már bekapcsolódhatnak az egyesületi tevékenységekbe. Ezek a galambok az első évükben még csak a fiatal társaik röptetésében vesznek részt, ami versenyenként úgy 350-400 kilométert jelent.

Hogyan találnak mindig haza a galambok, mi készteti őket a visszatérésre?

Már fiatal korukban kialakul a madarakban a fészek szeretete, hazatérési vágyuk kifejlődik. Később két ösztönző módszert alkalmazunk a mielőbbi hazatérés serkentésére. Az úgynevezett özvegységgel való versenyeztetéskor az évek során összeszokott galamb párokat a röptetés előtt egymástól elkülönítjük. Közülük csak az egyik indul a versenyen, így hatalmas késztetés alakul ki benne, hogy a tőle elválasztott párjához minél előbb visszatérhessen. Ilyenkor a hazaérkező galambot „jutalmul” összeengedjük társával egy időre. A „természetes” versenyeztetéskor pedig a párokat nem választjuk külön, közös a fészkük, a fiókákat együtt nevelik, összeszoknak. Ezek a madarak együtt, vagy külön-külön repülve otthonuk, fiókáik miatt térnek minél előbb haza. Talán kicsit kegyetlenebb, de célravezetőbb módszer az első, mert a kicsiket ellátó galambok általában kevesebb energiával bírnak.

Milyen távokat tesznek meg a galambok egy verseny alkalmával?

A felnőtt, edzett madarak 1000-1200 kilométeres maratoni távokat repülnek egy-egy alkalommal. Persze ez a térkép szerint légvonalban mért távolság, de a galambok ugye nem a vonalzó mellett repülnek, ezért a megtett útjuk ennél mindig egy kicsivel több. Szervezett verseny keretében egy ketrecekkel felszerelt teherautó gyűjti össze az induló egyedeket. Elviszik őket például Aachenbe, Liege-be, vagy Brüsszelbe. Itt egyszerre engedik ki a madarakat, s azok megkezdik hosszú és fáradtságos útjukat hazafelé. Itthon nem tudjuk pontosan, hogy mikor engedték fel őket, csak azt, hogy körülbelül délelőtt 10-12 óra körül. A galambok 900-1600 métert tesznek meg percenként, így az érkezési idejüket nagyjából ismerjük. Ilyenkor otthon a kertbe kiülve, esetleg más galambászok vagy érdeklődők társaságában várjuk őket nagy izgalommal az eget kémlelve. A megérkezés után a legfontosabb a mielőbbi regisztrálás, hiszen versenyről van szó. A tavalyi országos versenyen ötödik helyezést elért madaram viszont alaposan meglepett. Aachenből indult, a 975 kilométeres távhoz megállapítottam a hozzávetőleges repülési idejét, de a biztonság kedvéért jóval előbb, már hajnali négykor felkeltem. Ekkorra a galamb már megérkezett, ami azt jelentette, hogy óránként 100 km-t repült, ráadásul szuroksötétben!

Hogyan rögzítik hivatalosan a galambok érkezését?

Speciális galambász versenyórát használunk erre a célra, melyet a verseny előtt a szövetség plombával lát el. Csak az óra használatával lehetséges az eredmények összevetése, hiszen egy Brüsszelből Esztergomba tartó galamb más távot repül, mint mondjuk egy Győrbe érkező. A verseny előtt az állandó, törzskönyvi számmal ellátott gyűrű mellé egy gumigyűrűt kapnak a madarak, rajta a versenyszámmal, melyeket jegyzőkönyvben rögzítenek. Az óra tulajdonképpen egy hagyományos járó óraszerkezet, egybeépítve a gumigyűrűk befogadására alkalmas egységgel. Amikor a galamb megérkezik, leveszem a lábáról a gumigyűrűt, majd azt a versenyórába téve „stoppolok” egyet, azaz papírszalagon rögzítem a pontos érkezési időt. A verseny estéjén a galambászok összegyűlnek az egyesületben, az órák ellenőrzése után kiértékelik a galambok eredményeit, majd az adatokat továbbküldik az országos szövetséghez. Az értékelésre, díjkiosztóra csak a szezon végén kerül sor Gödöllőn, ahol az Országos Bajnokok Kiállítását is rendezik. Számomra érdekes és büszkeséggel tölt el, hogy Magyarországon a legjobb eredményeket évről-évre az Esztergom környéki galambászok érik el.

Galambok közül is létezik kedvenc, kitüntetett?

Igaz, hogy nem szokás elnevezni őket úgy, mint mondjuk egy kutyát, de azért van, amelyik közelebb áll a szívemhez. Nálam ez egy 3 éves kék hím, aki több maratoni országos versenyen kiváló helyezéseket ért el. Úgy döntöttem többet nem engedem repülni, így most átkerült a tenyészdúcba. Ha belegondolunk, rengeteg veszélylyel dacolva kelnek át ezek a madarak az Alpok hegyein, nem beszélve a rájuk leselkedő ragadozókról, sólymokról és egyebekről. Nagyon lehangoló egy madarat hiába várni és konstatálni, hogy nem érkezett meg. Vagy mint ez is, – mutat egy szürke galambról őrzött emlékre – a végkimerülésig repült. Még hazaérkezett ugyan, de hiába siettem vele az állatorvoshoz, kimúlt, mielőtt odaértem. Ezek a szomorú momentumok is hozzátartoznak egy galambász életéhez ugyanúgy, mint azok a boldog pillanatok, mikor egy jól ismert madaram körvonalai kirajzolódnak a horizonton. A legnagyobb bánatom mégsem ez, hanem az utánpótlás, a postagalambászok szinte teljes hiánya. Esztergomban a Magyar Postagalamb Szövetség két egyesülete is működik, mintegy ötven fős taglétszámmal, de a környék legtöbb településén, Táton, Dorogon, Pilisvörösváron is van galambász egyesület. Gyanítom, hogy a fiatalok megfelelő ismeretek hiányában nem jutnak el ezekre a helyekre. Az állatok szeretete egyszerűen nem múlhatott el az emberekből, a galambászás anyagi vonzatai igazán nem számottevőek. A szintén nem túl megerőltető gondozással és tréningezéssel pedig nagyon szép eredmények érhetők el. Bármelyik galambász egyesület, vagy személy szívesen nyújtana segítséget a kezdő lépésekhez, akár galambokat is adnánk a postagalamb sport leendő szerelmeseinek.