A revíziós gondolat

ZEIDLER MIKLÓS

A csehszlovákiai német kisebbség kérdése így végül a müncheni négyhatalmi konferencia elé került, amely a több mint 3 milliós népcsoportot és a területet átadta a Harmadik Birodalomnak. A szeptember 30-ára virradó éjjel aláírt egyezmény súlyos presztízsveszteséget jelentett Franciaországnak és Nagy-Britanniának. A későbbi fejlemények pedig azt is megmutatták, hogy bár Neville Chamberlain brit miniszterelnök őszintén bízott a békéltetési politika sikerében, az általa kieszközölt „korszakos béke” még egy esztendeig sem tartott.

A müncheni konferencia – olasz felvetésre – foglalkozott ugyan a csehszlovákiai magyarság ügyével, de csak érintőlegesen: az egyezmény egy mellékletben úgy rendelkezett, hogy amennyiben Prága és Budapest három hónapon belül nem tud megállapodni a kérdésben, újabb négyhatalmi döntés következik. Ez a megoldás a magyar külpolitika számára nem volt kedvezőtlen, hiszen – bár a döntést elodázta – a régen várt összhatalmi revíziós konszenzus esélyét villantotta föl. E menetrendnek megfelelően a magyar kormány kezdeményezésére október 9-én megkezdődtek a tárgyalások, ahol Csehszlovákiát a frissen autonómiát szerzett Szlovákia politikusai képviselték. A megbeszéléseket a Duna által kettészelt határvárosban, Komárom (Komárno) északi, Csehszlovákiához tartozó részében, a régi Vármegyeházán tartották. A magyar delegáció a Duna déli partján lehorgonyzott Zsófia luxusgőzhajón lakott, s minden reggel gépkocsin hajtott át a Duna-hídon, ahol erre az időre félrehúzták a spanyollovasokat.

A Kánya és Teleki által vezetett magyar delegáció jelentős statisztikai apparátussal vonult föl, s 150 évre visszamenő adatokat bemutatva – döntően persze az 1910. évi, még magyar fennhatóság alatt megrendezett népszámlálás eredményei alapján – az önrendelkezési elv értelmében egy 14 153 négyzetkilométeres, túlnyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a többi szlovákiai és kárpátaljai területen pedig népszavazást kért. A szlovák politikusok nem rendelkeztek a magyarokéhoz mérhető adatbázissal és tudományos háttérrel, s helyzetüket az is nehezítette, hogy ez volt az első hivatalos szereplésük Szlovákia képviseletében. Érthető tehát, hogy nem akartak a magyarok által közölt adatoknak megfelelő, súlyos területi engedményeket tenni. Hozzájárultak azonban ahhoz, hogy a jó szándékukat igazoló politikai gesztusként azonnal átadják Ipolyságot (Šahy) Magyarországnak. (Október 11-én a honvédség alakulatai be is vonultak a kisvárosba.) Ezenkívül azonban a szlovák delegáció először csak nemzetiségi autonómiát kínált, majd a Csallóköz visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határ menti zóna átengedését helyezte kilátásba. A magyar küldöttség ezután, október 13-án este, megszakította a tárgyalásokat azzal a megfontolással, hogy a csehszlovák álláspont „elfogadhatatlan” volta alkalmat ad arra, hogy a döntést visszautalják a müncheni hatalmak hatáskörébe. Alighogy a küldöttség hazaérkezett Budapestre, egy rögtönzött éjféli minisztertanácsi ülésen Kánya sürgette, hogy Magyarország kérje a négyhatalmi konferencia újbóli összehívását.

A magyar kormány október 14-én Csáky István gróf külügyminiszteri kabinetfőnököt Rómába, Darányi Kálmán ex-miniszterelnököt pedig Obersalzbergbe küldte, miközben rezidens követein keresztül Londonnal és Párizzsal is fölvette a kapcsolatot, hogy ily módon tájékozódjon az újabb négyhatalmi konferencia összehívásának lehetőségéről. Mussolini és Galeazzo Ciano gróf külügyminiszter szívesen fogadta a magyar kezdeményezést, s a konferenciát néhány napon belül Genovába össze is akarták hívatni. Erről az érintett nagyhatalmak diplomatáit is értesítették, a magyarországi lapok esti kiadása pedig szalagcímben közölte: „A müncheni négyhatalomhoz fordul a magyar kormány”. A magyar diplomácia azonban még aznap visszakozott, mivel Darányi berlini missziója teljes kudarccal végződött. Hitler ugyanis egyórás monológjában bőven mérte a magyar küldötteknek a szemrehányásokat és a fenyegetéseket, az ígéreteket viszont annál szűkebben, s világossá tette, hogy a tengelyt tekinti egyedül illetékesnek a határkérdésben. Német támogatás híján Magyarország nem sok jót várhatott az újabb négyes értekezlettől, ezért visszakozott, London és Párizs pedig örömmel szabadult meg kínos kötelezettségétől.

Egy héttel később a magyar kormány megint felvette a tárgyalás fonalát a (cseh)szlovákokkal, de most már csak jegyzékváltás formájában. Az álláspontok közeledtek, de nem találkoztak – öt város hovatartozásáról nem sikerült megegyezni –, így október 29–30-án Magyarország és Csehszlovákia felkérte Németországot és Olaszországot a magyar kisebbség hovatartozásáról szóló döntőbírósági ítélet meghozatalára. A nemzetközi jog szabályainak megfelelően ez azt jelentette, hogy Budapest és Prága aláveti magát a döntőbírák határozatának – anélkül, hogy annak tartalmát előzetesen ismerné. A korábbi tapasztalatok alapján mindenesetre a magyarok inkább az olaszokban bíztak, a (cseh)szlovák fél viszont inkább a németek szimpátiájában reménykedett. November 2-án a bécsi Felső-Belvedere palota aranytermében kompromisszumos döntés született. A határ menti magyarlakta zónát – a vitatott városok közül Kassát, Ungvárt és Munkácsot – visszacsatolták Magyarországhoz, míg Pozsony és Nyitra Cseh–Szlovákiánál maradt.

(Részlet a szerző közelmúltban megjelent, azonos című monográfiájából. Kalligram, 2009)