A rettegés kofa…

Karamel – vagy Caramel? – meg Gáspár Laci is, Londonban járt a minap, úgymond klipgyártás okán. Nem semmi. Legalábbis ezt nyomta valamelyik este – mármint, hogy milyen király az ilyesmi – a sztáristálló-tulajdonos balgavízió egyik borjútekintetű szpíkernője. Tette mindezt oly gyönyörittas fílinget szuggerálva a nagyérdeműre, mintha a Brad Pitt percekkel azelőtt szállt volna le róla… Hát igen, roma csávók a Sohóban – ez már valami! Egyazon műsorban – magazin! – külön-külön, mégis tök egyformára legyártott, könnyed „színesekben” foglalkozott a csodadalnokokkal a láthatatlan észkombájn. Vagyis a rendező. Egy-egy londoni utcán – vagy ugyanazon – sétáltatta mindkettőt. Miközben, Londonban, sej, van számos utca… Látnivalóan trendi lazára kellett venniük a figurát, amint azt az igazi megák szokják csinálni. Nem biztos, hogy főként a vagy átvert, vagy éppen csak eleve buta – sőt, büte – fijúkon múlott, hogy csupán egy hónaljszagú Dzsordzs Májkl-effektus kerekedett a kínosan provinciális nekibuzdulásból. A világot általában megváltani képes legkisebb testvérek meséje helyett. Különös tekintettel a szóban forgó metropolisban főként bébiszitteri szakmunkán dekkoló honi magyar bakfisok művileg generált ömlengéseire. Szerepeltetésük – többek között zsíroskenyér-díszlettel a háttérben – enyhe képzavarral szólva nyilván a katarzis fölmutatásának lett szánva – de minek…

Aztán itt van, ugye, ez az öntelt Bárdos házaspár. Más ugyan a műfaj, ám mégis ugyanaz. A hír- azaz a rémhírműsor az ő műfajuk. Hiszen eleve a következő jön le a képernyőről: Minden kibaszott (sic!) este azzal a konstans szándékkal ültetik be őket a kamerák elé, hogy a lehető legnagyobb frászt hozzák a lefáradt, eltompult, bárgyú publikumra. Mi másért konferálnák föl akár a legártatlanabb májusi esőről szóló tudósítást is oly drámai, hisztérikus felhanggal, mintha, mondjuk, a lengyel katolikus püspöki kar egy egész apácarenden végigmenne – a jóistennek kétségkívül nagyságrenddel jobban tetsző imák és menetrendszerű lelkigyakorlatok helyett. Ennél még perverzebb cselekmény, hogy ez a két elnagyolt „médiaarc” tulajdonképpen a lehető legarcátlanabb módon, nagytotálban élheti, éli házaséletét estéről estére – a mi otthonainkban.

Mi ez, ha nem maga a rettegés foka, ha úgy tetszik, a rettegés kofa... Ami a másik csatornáról, azaz kanálisról is konkrétan látszik: Az ügyeletes baromarc, a Győzike, ostoba – adekvátan gátlástalan dugódeszkák kondái koslatnak át a nézőn abban is. Kivénhedt, magamutogató díszszajhák kínálkoznak neki folyvást, akárcsak a náluk talán sokkal érdekesebb és érdemesebb útszéli kollegináik a kamionosoknak. Osztánig főműsoridőben zabálnak pókot, gilisztát, hernyót, marhaepét és a legkülönfélébb hányadék, takony és genny állagú váladékokat – hús-vér emberek…

Persze, hogy egyre intenzívebben szaporodnak, nyomulnak eztán minden utcasarkon a tökkelütött fényevők, tenyérjósok, asztrológusok, antiegyletekbe verődő mélynemzeti pszichopaták, karizmatikus szélhámosok kénye-kedve szerint terelgetett embernyájak, a xeno- és homofób félistenekkel egyetemben...

Hogy no és mi? Hogy az élet nem habos torta! Hogy habos torta az élet? Hogy fokozódik a helyzet? A cinizmus, a rettegés vagy éppen a közöny? Hogy kész rettegés kofa az egész médiakultúra úgy, ahogy van? Hogy ez meg egyébként semmit nem jelent?

És, ha mégis igen? És, ha nem?