A politikában nincsenek csodaszerek IV.

Attól tartok, igen. Az elnökválasztás ideje alatt szerencsésen sikerült félretenni az ellentéteket, s Bugár és Csáky, valamint a teljes vezetőség együtt kampányolt Radičová mellett. Szerintem ez egy ideiglenes állapot volt, mert nem egyeztek ki.

Hova fajulhat ez a párharc?

Erre nem tudok válaszolni, ez a felektől függ. Mindenesetre az lehet az egyik eredmény, hogy a választóknak elegük lesz a belviszályokból, s nem sikerül az urnákhoz csalogatni őket, ami a párt választási eredményein csapódhat le.

A párt belső stabilitása és támogatottsága szempontjából milyen hatása lenne Bugár visszatérésének?

Ez attól függ, hogyan térne vissza. Az elmúlt években készült közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a választók elégedetlensége elsősorban a helyi és regionális pártpolitikával szemben gyülemlik. Ez most csapott fel országos szintre, ugyanakkor azok a viszonyok, amik ehhez vezettek, még a régi vezetés alatt alakultak ki, s azóta ezen a téren nem változott semmi. Nincsenek csodaszerek. Nagyon egyszerű volna azt mondani, hogy az elnökváltás mindent megoldana, de attól tartok, ez nem így van.

Az elnökválasztási kampány egyik vezértémájává vált az MKP-nak a magyar politikához fűződő kapcsolata. Ez a szlovákiai belpolitika állandóan visszatérő témája, de az anyaország–határon túli közösségek kapcsolatról sem Magyarországon, sem a szlovákiai magyar közösség berkeiben nincs egyetértés. Nemrég jelent meg Az egyetértés konfliktusa című könyve, amely ezzel a témával foglalkozik. Mire jutott benne?

A könyv a magyar alkotmány azon mondatával foglalkozik, amely az ország határon túli kisebbségeihez fűződő viszonyát szabályozza. Áttekinti, milyen feltételek és alkotmányos egyetértés mellett fogalmazódott meg a rendszerváltás idején, s számot vet azzal is, hogy a megváltozott politikai viszonyok közt ez a mondat miként nem képes gátat szabni annak, hogy a kisebbségek ügye a belpolitikai csatározások eszközévé váljon Magyarországon. Ez az állapot nem javít, hanem ront a határon túli magyarok helyzetén. A könyvben ezért megpróbáltam néhány javaslatot tenni, miként lehetne változtatni ezen.

Mik ezek?

Nagyvonalakban fogalmazva vissza kellene térni az alkotmányos egyetértéshez, s néhány írott és íratlan szabályt rögzíteni, amelyek függetlenek lennének attól, ki kormányoz éppen Magyarországon. Ezeket persze a határon túli közösségeknek is el kellene fogadniuk. Például fontos lenne, hogy ne vegyünk részt semmilyen belpolitikai kampányban, s ezt a magyarországi pártoknak sem volna szabad tőlünk elvárni. Ugyanakkor meg kell jelennünk a magyarországi nyilvánosság előtt, tehát nem hallgathatjuk el ügyeinket. A magyar közbeszéd részévé kell válnunk, de nem olyan részévé, amit a belpolitikai harcokban használnak. A mindenkori magyar államnak a határon túli élet sokszínűségét kellene támogatnia, nem pedig jókra és rosszakra osztani az egyes szervezeteket. A jelenlegi állapot mit is vár el a határon túli közösségektől: harcoljanak a többségi nemzettel, amely asszimilálni akarja őket, harcoljon Magyarország felével, valamint harcoljon saját közösségének egyes csoportjaival. Világos, hogy ez kizárólag a harcot imádó elit egy nagyon szűk csoportjának felel meg, mindenki más számára ez eleve egy vesztes háború, amely roncsolja a nemzeti megmaradáshoz fűződő kötelékeket, főleg azoknál a rétegeknél, akik amúgy is ingadoznak.