A plágiumügy hullámverései

Tavaly szeptemberben merült föl először a nyilvános gyanú, hogy Andrej Danko, a szlovák parlament elnöke még a kétezres évek legelején leadott kisdoktori (JUDr.) munkájával kapcsolatosan plágiumbotrányba keveredett.

Ami az elmúlt esztendő kora őszén „csupán” sejtésként felbukkant kázus volt, idén januárban már igazolt tanúság lett. Ez pedig nemcsak a közbeszédet tematizálja, hanem az egyetemi körök hangulatát is borzolja. Egy idegen szellemi alkotás – ráadásul magas poszton álló politikusra mutató – elsajátításának mind egyéni, mind akadémiai és társadalmi terhét Szapu Marianna egyetemi docenssel, a pozsonyi Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Kara dékánhelyettes asszonyával elemeztük.

A bölcsészkar vezetősége által jegyzett, a sajtóban is megjelent állásfoglalás volt az első akadémiai körökből kiindult fölháborodás, amely elítélte a parlament elnökének a korábbi években elkövetett etikai kihágását, egyben a szellemi tulajdon ellen elkövetett vétségét. Önök egyúttal amiatt is kifejezték rosszallásukat, hogy a hazai politika berkeiben akadnak hangok, melyek relativizálni akarják az akadémiai élet és az erkölcsiség elemi szabályait. Megkerülhetetlen hát a kérdés: a házelnök „botlása” mekkora foltot ejtett az egyetemeken zajló tevékenység erkölcsi princípiumain, illetve az ott elérhető tudományos fokozatokhoz megkövetelt szakmai értekezések hitelességén és korrekt elbírálásuk gyakorlatán?

Egy szégyenfolt nagyságát nehéz szavakkal centizgetni. Tulajdonképpen nem is a folt nagyságán múlik, hanem a szóban forgó plágium tágabb összefüggései és társadalmi kihatása az, ami gondolkodóba ejtő. Mert ami szégyellnivaló, az mindenképpen blama marad, és az etika sem tehet különbséget kis vagy nagy megszégyenülés között. Elvégre ha valakinek folt esik a becsületén, azt bajos lemosni. Ez az eset több síkon futó ballépés. Lehet rá csupán úgy tekinteni, hogy valaki, engedve a kísértésnek, saját mesterkedése csapdájába esett. Ám ez az ősz óta gyűrűző plágiumügy túlmutat egyvalaki egyéni kisiklásának tényén, utóvégre a szóban forgó etikai „rövidzárlat” az akadémiai közösség megszégyenítése is. Mi több, részint maga az ügy, részint a vele együtt járó kínos huzavona fölöttébb rossz fényt vet az ország politikai elitjére.

A közvélemény szemében vagy akár a főiskolákra készülő érettségizők előtt ez a kalamajka megkérdőjelezheti a hazai egyetemi oktatás színvonalának megbízhatóságát, szakmai feddhetetlenségét? Különösen annak fényében, hogy iuris utriusque doctor, azaz „JUDr. Danko” fennen azzal a kifogással védekezik, hogy az ő kisdoktori disszertációjának idején az ehhez szükséges értekezések ilyenforma megírásában senki sem talált kivetnivalót...

Ez egy eleve kiforgatott állítás. Egyáltalán nem igaz, hogy az innen-onnan lopott szövegek másolása húsz-huszonöt éve bevett gyakorlat lett volna. Arról pedig, hogy bizonyos karokon és intézményekben az ilyesmi mégis előfordulhatott, természetesen nem tudok véleményt mondani. Ezért azt sem zárhatom ki, hogy Danko úr esete a plagizálással nem pusztán az ő különutas ügyeskedése volt. De bárhogy történt is, a szöveglopás mindenkor súlyos vétségnek számított. Az egyetemi oktatás egészének folyamata, illetve a ráépülő tudományos fokozatok elérésének és az ahhoz szükséges szakmai tanulmányok, kutatások eredményeit önálló disszertációban összegző munkák szabályszerűségei húsz évvel ezelőtt is, de annak előtte is, és természetesen ma is a plágiummal szembeni zéró tolerancia elvét követik. Így a csalás, akár tetszik, akár nem, menthetetlenül csalás marad! Hiszen azzal a fontos etikai követelménnyel, hogy más dolgozatát lemásolni, másvalaki teljesítményét és szellemi vagyonát ügyeskedve kisajátítani tilos, már mindenki az alapiskolában találkozik. Ez az erkölcsi posztulátum miért ne vonatkozna akár tripla hangsúllyal az akadémiai szinten követelt tudományos munkákra?!

Ez a Danko úr személyét érintő és az elmúlt hetek-hónapok alatt dagályhullámmá nőtt botrány csak az ominózus kisdoktori értekezést annak idején simán elfogadó besztercebányai Bél Mátyás Egyetemnek hatalmas pofon, vagy pofonszüret az egész szlovákiai egyetemi oktatásnak?

Mindenképpen fájó arculcsapás. Értelemszerűen a legnagyobb pofont azonban a Bél Mátyás Egyetem jogi kara kapta, annak hatása pedig láthatóan ott rezonál a hazai egyetemi oktatás társadalmi tekintélyéről zajló közbeszédben. Tudniillik magát az aggályos ügyet, illetve annak magasra vezető szálait sehogy sem lehet szőnyeg alá söpörni. A tetten ért plagizátor a parlament elnöke, tehát a szlovák államfő után az ország második embere. Önmagában ez a tény is felveti mind a politika, mind az egyetemi szféra hozzáállásának kérdését. Nem kevésbé lényeges, vajon ez a nem mindennapi skandalum megmozgatja-e a társadalmi közhangulatot. Mert akit nyíltan rajtakapnak az efféle etikátlan vétségen, annak természetes viszonyok között nincs helye a politikában. Gondolom, elég visszagondolni a korábbi magyar államfő, Schmitt Pál esetére, aki 2012-ben pontosan ugyanilyen erkölcsi vétek miatt mondott le hivataláról, és pár évvel később ugyanezért ugyanezt tette Karl-Theodor zu Guttenberg német hadügyminiszter, de Csehországból is felhozhatók hasonló példák.

Ismerve a mai Magyarország politikai divatjait, kérdéses, hogy Schmitt Pál manapság távozna-e posztjáról, bár ez persze nem azt jelenti, vajon Andrej Danko, mindenki szemébe nevetve, a helyén maradhat-e?

Stílszerűen és „plagizálva”, folyamodjunk a koalíciós partnereinek szóhasználatához: Danko úr dolga levonni az esetből adódó egyéni következtetéseket.

Ön több évtizedes praxissal bíró egyetemi oktató. Miként vélekedik hát azokról, akik főként az SNS soraiban a 72 oldalas dolgozatból 63 oldalt kitevő tagadhatatlan plágium tényét jópofa stiklinek tartják; az oktatási miniszter bársonyszékében pedig hű pártkatonaként a tárcavezető Martina Lubyová ködösít az ügyben.

Még ha valóban csak stikli lett volna az egész, úgy sincs rendben. A dolgok bagatellizálása viszont több mint bántó. Nem értem, hogyan mondhatja valaki, hogy itt pusztán jelentéktelen idézőjelek ártatlan elhagyásáról van szó! Elvégre arra már az egyetemi tanulmányok első évfolyamának első szemeszterében felhívjuk a hallgatók figyelmét, hogy a szemináriumi dolgozatokban, a tudományos értekezésekben az idézőjelek világosan követhető használatával kell jelezni, ha másvalaki gondolatát, más szerző nézetét és szövegét emeljük be a saját dolgozatunkba. Ezt az alapszabályt az akadémiai közösség mindig is szem előtt tartotta, csupán a szabályszegők meg a fekete bárányok nem. Ezért kár körülmagyarázni Danko úr esetét a plagizálással. Kár, mert a parlament elnöke is csak ember, aki végül is hibázhat, és aki ez esetben elkövetett egy nagymérvű ballépést. De ha most kitudódott a bonyodalom, akkor ki kell állni és férfiasan bevallani: sajnálom, komolyan vétettem a tudományos értekezések eredetiségének etikai szabályai ellen. Ha ez szeptemberben-októberben így történt volna, ma már egy letisztultabb légkörben jóval tovább lennénk az ügyben. Viszont a jelen állapot, ez a csűrés-csavarás, elhallgatás, mellébeszélő ködösítés csak annak csúf üzenete, hogy egyeseknek mindent szabad, mert vannak az egyenlők és az egyenlőbbek, amit tessék természetesnek tekinteni!...

Nem éppen egy juristának illene mindenkinél jobban tudnia, hogy egy kilencvenszázalékos plágium a „Ne lopj!” parancsolat ellen is vét?

Kérdésében ott a válasz, csak megerősíteni tudom. És hozzáfűzni, hogy akiben akár csak egy csöpp józan őszinteség él, az tudja is ezt. Ezért érdemes kettéválasztani a szóban forgó bűn jogi és erkölcsi oldalát. A plagizálás ténye etikai probléma és erkölcsi szégyen, noha ahhoz, hogy ezt felismerje valaki, morális érzék kell. Emellett azonban a plágiumok jelentős hányada a szerzői jog megsértését is jelenti, és Andrej Danko esetében egész oldalak, teljes fejezetek kimásolására derült fény...

Ennek az elhíresült dolgozatnak szakmai témavezetője és tudományos opponense cinkostárs vagy dilettáns?

Vagy az egyik, vagy a másik. Ezt ennyi év múltán és a két város közötti távolság tudatában megítélni nem az én tisztem. Annyi viszont leszögezhető, hogy az opponensnek, ha megbízható szakember, ismernie kell a vonatkozó szakirodalmat, és az érintett kisdoktori értekezést elfogadó bizottság előtt sem lehet teljesen ismeretlen egy kilenctized részt kilopott szöveg. A plágiumüggyel foglalkozó állásfoglalásunkban ezért hangsúlyoztuk: ebben az egyre nagyobb hullámokat verő ügyben az a környezet is hibás, amely lehetővé tette ennek a mára sajnálatosan nagy botránnyá dagadt helyzetnek a kialakulását. Természetesen ez a legcsekélyebb mértékben sem enyhíti az elkövető vétkét. Ezért is hiba, hogy a Bél Mátyás Egyetemen kreált és a plágium tényét elutasítani vagy megállapítani hivatott ad hoc bizottság a zárójelentésében bizonyítja ugyan, de a történtek megnevezését illetően kíméletesen kerüli a plágium kifejezést. És elhallgatja mind az egykori opponens, mind a kisdoktori címet odaítélő bizottság tagjainak nevét. Személyes véleményem, hogy előnyösebb és főként tisztességesebb lenne kerülni a titkolózást. Annál inkább, mert az érintett személyek már nem dolgoznak a besztercebányai egyetemen.

Alkotmánybíró-jelölti meghallgatásán, kérdésre, Robert Fico úgy nyilatkozott, nem szerencsés az ilyen ügyekkel támadni a parlament elnökét, és aki az oktatásügy jobbításán szorgoskodik, annak inkább az indexekben vizsgaidőszakban lapuló bankókkal, a diáklányok szexszel vásárolt vizsgáival kellene foglalkoznia...

Erre nemigen tudok mit mondani, az ember legföljebb megmosolyogja, hogy egy korábbi kormányfőnek nálunk ez a véleménye a felsőoktatásról. Ám a kínvigyoron túl ez a kijelentés félig-meddig tükrözi is mind a politikai elit, mind a társadalom egy részének viszonyát az oktatásügyhöz, az egyetemi oktatáshoz. Nálunk az oktatás már régóta elhanyagolt peremterület. Fejlesztését az egymást követő kormányzatok csak a frázisok, a különböző deklarációk szintjén „segítik”. Ezért tehet az alkotmánybírói talárra pályázó háromszoros miniszterelnök egy ilyen kijelentést. A politika egyszerűen nem akarja felfogni, miért fontos az oktatásügy és abban az egyetemi oktatás. Így juthat eszébe bárkinek, hogy az egyetemi diploma, utána a doktori cím akár csalással is megszerezhető.

Dékánhelyettesként könnyen előfordulhat, hogy a hivatalából eredően találkozik valahol Andrej Dankóval. Doktor úrnak fogja szólítani?

Nem. A becsületes polgári nevén, Danko úrnak. A rangkórság már amúgy is túlságosan elharapódzott Szlovákiában. Pedig az ő esete is bizonyítja, hogy a doktori cím senkit sem emel ki a szürke átlagból. A becsületes úton megszerezhető tudás viszont mindenkit gazdagít.