A népszámlálás tanulságai és a második nemzetiség

A KETTŐS NEMZETISÉG JOGI RELEVANCIÁJA 

A kettős nemzetiség jogi megítélése nem ilyen lényeges kérdés. A nemzetiséget közvetlenül ugyanis csak egy törvény veszi figyelembe, a kisebbséginyelv-használati törvény, és ott is kicsi a jelentősége annak, hogy mind a kettőt, vagy csak az első helyen megjelölt nemzetiséget. Nem azért kicsi, mert ez csak pár községet érint (bár magyar viszonylatban ez is igaz lenne), hanem mert nagyon kevés közvetlen következménye van a listára való felkerülésnek. A törvény nem biztosítja érdemben a magyar nyelvű közszolgáltatásokat a listán lévő községekben sem, ami más országokban az ilyen törvények feladata szokott lenni. Ezért attól, hogy egy falu mondjuk 17% magyar nemzetiségű lakossal felkerül a listára, sajnos nem lesz helyben több magyarul beszélő hivatalnok, orvos, vagy rendőr, és sokszor még kétnyelvű közfelirat sem, pedig ez az egyik olyan dolog, amit a törvény kötelezettségként, nem lehetőségként fogalmaz meg. Mindez helyi döntések következménye, amire közvetlen hatással sem a törvény, sem a népszámlálási adatok nincsenek. 

A nemzetiséget közvetve más törvények is figyelembe veszik, de ott mindig a számok politikai értelmezésének a függvénye, hogy a jogalkotási folyamat során hogyan határozzák meg az érintett közösséget, pl. a kulturális támogatásokhoz a kisebbségek egymáshoz képesti arányát. Ez a múltban is így volt, a jövőben is így lesz, és bár a jó gyakorlat kialakulásában, a két nemzetiség teljes értékűnek való elfogadásában van okunk bízni, ez még nem egy eldöntött kérdés, és nem is a legfontosabb. Ez is akkor számítana, ha lenne érdemi kisebbségpolitika, ami az állampolgároknak automatikusan nemzetiség alapján biztosítaná azokat a szolgáltatásokat, amiket a szlovák nemzetiségű polgároknak biztosít, kompenzálva a kisebbségek hátrányos helyzetét. Ettől azonban távol áll Szlovákia. 

Elhangzott érvként, hogy a kettős nemzetiség érdemi haszna az lesz, hogy ha a jövőben lesz hatékony kisebbségpolitika, az már a most a kettősnemzetiség-bevallással kapott magasabb számokra épít. Ez mögött van ráció, de csak azt tudom rá mondani, amit minden népszámlás során elmondok: a hatékony kisebbségpolitika a lakosság nyelvi kompetenciájára is épít (más adatok mellett), ezért arra lenne nagy szükség, hogy a népszámlálás a lakosság nyelvtudását is felmérje, amire idáig sajnos egyszer sem került sor. Ennek most is több értelme lett volna, mint a kettős nemzetiség bevallásának. Ez egy újabb elszalasztott lehetőség volt, reméljük, hogy nem az utolsó. 

A KETTŐS NEMZETISÉG MINT AZ IDENTITÁS KIFEJEZÉSÉNEK ESZKÖZE 

A kettős nemzetiség melletti egyik fő érv az volt, hogy pontosabban leképezi az emberek, legalábbis egyes emberek identitását. Ez szerintem valós és fontos állítás, és teljesen alaptalanok azok az ellenérvek, miszerint valakinek csak egy identitása lehet. Vegyes házasságban, többségi környezetben az identitás nagyon gyakran összetett, ez szociológiai tény. Ahogy a magyar ajkú vagy szlovák ajkú romák, vagy az asszimiláció különböző fokán álló kisebbségi közösségből származó emberek létezése sem ideológia, hanem józan belátás kérdése. 

Azonban a fenti érvnek is vannak határai. A népszámlálás ugyanis elsősorban nem az identitás megélésének az eszköze. Sokkal inkább egy közpolitikai eszköz, ami akkor hatékony, ha világos kategóriákkal dolgozik. Ezért a fejlett kisebbségi jogokkal rendelkező országokban nem szokatlan, hogy egy személyhez csak egy nemzetiséget rendelnek. Dél-Tirolban és Finnországban is tisztában vannak a kettős és többes identitások létezésével, mégis arra kényszerítik a lakosokat, hogy egy identitást válasszanak. Annak ellenére, hogy ez egyesekkel szemben rendkívül méltánytalan. Ez a megközelítés azon alapul, hogy a legtöbb ember, még a többes identitásúak is, ha módja van rá, jellemzően egy nyelven veszi igénybe a közszolgáltatásokat. A mozaikidentitások megélésének számos más terepe van és az állam ezt nem gátolja, sőt támogatja, de a hatékony kisebbségpolitika nem tud melléjük támogatást rendelni. Nem arra épít, hogy hány ember szimpatizál valamelyik nagyszülője kapcsán egy adott közösséggel, hanem arra, hogy hányan használnak dominánsan egy adott nyelvet, és érdekeltek a csoport kultúrájának fenntartásában. Ezt az ellenérvet Szlovákia esetében enyhíti az a sajnálatos helyzet, hogy hatékony kisebbségpolitikáról nálunk nem beszélhetünk. 

Van egy másik fontos ellenérv is. A kettős identitás bevallásának ellenzői az ellentábor szemében egyfajta fajvédőként jelentek meg, erős szélsőjobboldali áthallásokkal. Szerintem azonban a támogatók figyelmen kívül hagyták azt a szlovákiai magyar történelmi tapasztalatot, hogy a szlovák állam képviselői számos alkalommal vonták kétségbe közösségünk nemzeti identitását. A fő közjogi méltóságoktól az utcai sértések szintjéig gyakran elhangzott és elhangzik, hogy az itteni magyarok nem „igazi” magyarok, az ő nyelvük nem s „igazi” magyar nyelv (a magyarországiakkal esetleg meg sem értik egymást) stb. Ezek az érvek nem ártatlan sértések és zaklatások voltak, hanem egy konkrét politikai elképzelést képviseltek, a közösség beolvasztásának Magyarországtól való leválasztásán keresztül megvalósítandó programját – és annak megfelelő ellenérzéseket is váltottak ki. A kettős identitás elutasításában én sokkal inkább ezeket a hangokat véltem felfedezni, mintsem szélsőjobboldali propagandát. 

Nem gondolom, hogy ezek indokolnák a kettős nemzetiség elutasítását, de azt igen, hogy ezek miatt a valós tapasztalatok miatt sokkal világosabb üzenetekre, és minél kevesebb bizonytalanságra van szükség az állam részéről egy ilyen módosítás bevezetése esetén. A kettős nemzetiség bevezetése körüli módszertani bizonytalanságot is ez miatt tartom problémának. Nem az a baj, hogy ténylegesen mire használja az állam a második nemzetiséget, hanem hogy sokan előre aggódtak az miatt, mire akarja majd használni. Megérdemeltek volna egy világos választ a népszámlálás előtt. 

A NÉPSZÁMLÁLÁS MINT A NEMZETISÉGI SZORONGÁS TÁRGYA 

A népszámlálás tájainkon nem jogi következményei miatt vált ki nagyfokú érdeklődést, hanem mert sokan a magyar közösség helyzetének, politikai teljesítményének és az állam kisebbségbarátságának mércéjét látják benne. Nyilván nem egyetlen mutatója a kisebbségi lét és tér visszaszorulásának (a saját környezetében ilyet mindenki találhat többet is, vagy akár függetlenítheti is magát tőlük), de központi szerepet tölt be abban a szlovákiai magyar közös élményben, hogy ez a közösség a pusztulás felé halad, helyi, regionális és országos szinten is, vagy legalábbis lejtmenetben van, aminek nem látni a végét. Lehet ezt nevetség tárgyává tenni, csak nem érdemes, a számok világosak. Illetve világosak lennének, ha a kettős nemzetiség bevezetése nem kavarta volna meg őket. 

A második nemzetiség megjelenése miatt közvetlenül nem összehasonlíthatóak az eredmények az előző népszámlálások számaival. Nem tudjuk, hogy ha csak egy nemzetiség bevallására lett volna lehetőség, hányan választották volna a magyart. Azonban az általam ismert szociológiai szakvélemények egyöntetűen arra jutottak, hogy a 2011-ben magyar nemzetiséget bevalló csoport (akkor 458  467 személy) most leginkább a magyart első helyen bevalló csoportnak (422 065 személy) feleltethető meg. A csökkenés tehát 36 402 fő. Hasonló eredményt kapunk az anyanyelv szerinti adatok összehasonlításával is, ahol nem került sor kettős bevallás bevezetésére: 2011-ben 508 714 fő, 2021-ben 462 175 fő volt magyar anyanyelvű, ami 46 539 fős csökkenést jelent. 

Ezek mellett jelent meg új csoportként a magyart mind második nemzetiséget megjelölő 34  089 személy. Ők az előző népszámlálás során a magyar nemzetiségű halmazban nem szerepeltek. Természetesen egyéni kivételek vannak, de a fő irányok ezek. Így kapunk most egy tágabb magyar csoportot, aminek jelenleg 456 154 tagja van. Az identitásukat kétségbe vonni nem szabad, örülnünk kell annak, hogy ők ilyen módon találták meg az utat a magyar közösséghez. Ettől még azonban fennáll az a szlovákiai magyar paradoxon, hogy 10 éve 458 467 magyar volt az országban, most 456 154 van, ami 2313-al kevesebb, és közben a magyarok száma valójában 36402-al csökkent (vagy 46539-el, az anyanyelv alapján). 

Ehhez képest politikusaink nem győztek örömkürtöket fújni a „csupán 2000-es” csökkenés miatt. A „nagy siker” magyarázatai sem maradtak el, egyesek a Híd elmúlt 10 évi parlamenti és kormányzati szerepvállalásában, mások az MKP magyar kormánnyal kialakított partneri viszonyában, illetve az ebből következő magyarországi támogatásban találták meg a megoldást – nyilván nem pártállástól függetlenül. 

Megkaptuk ennek a magyarázatnak az ideológiai megalapozását is, miszerint közösségünk sikerre vágyik, és a jó számok feletti optimizmus erőt adhat a további építkezésre. Én is nagyon szomjazom a sikert, de itt inkább ön- és közbecsapást látok. A második nemzetiség bevezetése egy egyszeri statisztikai többletet jelent. Nyilván valamennyivel biztos megnöveli a magyar nemzetiségűek számát, ha egy új csoport jelenik meg a statisztikában, akiket hozzáadunk a már meglévő csoporthoz. Ez azonban nem jelent valós növekedést. 

Nem gondolom, hogy a csökkenésért kizárólag vagy akár elsődlegesen a politikai képviseletünk volna felelős, azt számos rajtuk kívüli tényező befolyásolja. De azért az érdemi dicséretet komolyabb előrelépésekhez kötném, mint a számok kozmetikázása. A félremagyarázás első kedvezményezettje mindenesetre már megvan, és ez a külügyminisztérium: márciusban azzal indokolták a készülő kisebbségek jogállásáról szóló törvény elutasítását, hogy a népszámlálás eredményei szerint Szlovákiában nincs asszimiláció, hisz a magyarok száma alig csökkent, a többi közösségé meg egyenesen növekszik. 

TANULSÁGOK 

Mit kezdjünk hát a kettős nemzetiséggel? Több pró és kontra érvet is felsoroltam, de saját helyzetünkre alkalmazva úgy érzem, egynek van csak igazán jelentősége: a kettős identitású személyek léteznek, és méltánytalan őket arra kényszeríteni, hogy egy identitáskategóriába szuszakolják be magukat. Ez nem egy erős érv (lásd fent), de nálunk még mindig a legerősebb. Ha nekik ez segít, legalább ők járjanak jól. 

Azt ugyanis a módszertan megváltozta tása nélkül is kezelni tudjuk, ha egyesek félreértelmezik a számokat – esetleg minden egyes alkalommal, amikor ezt megteszik, a sajtó javítsa ki őket. Senkin nem kérném számon, hogy a népszámlálás mit mért, és milyen eredmények születtek, ez ugyanis összetett probléma. De a pontatlan és félrevezető nyilatkozatok akkor sem megengedhetőek. 

Ugyancsak gyenge érv marad, hogy a hatékony kisebbségpolitikának egységes nemzetiségfogalomra van szüksége, amíg nem beszélhetünk hatékony kisebbség-politikáról. Olyanról, ami nem „lehetőségként” határozza meg az alapvető jogok érvényesülését, az önkormányzatokra hárítva azok költségeit. Olyanról, amely nem „passzivitásként” ideologizálja meg a másodrangú státuszt, a nyelvhasználókat hibáztatva a hátrányos helyzetükért. Olyanról, amely tényleg képes arra, hogy érdemi egyenlőséget teremtsen állampolgárok között nyelv alapján is, és megteremtse a feltételeit annak, hogy a magyar közösség helyzete megnyugtatóan stabilizálódjon. A népszámlálás igazi tétje ez, és bízom benne, hogy a viták a továbbiakban ennek a rendszernek a mibenlétéről fognak szólni.

Fiala-Butora János, jogász
A szerző a Mocsáry Lajos Intézet vezetője