„A múltjaim szomorúan gazdagítanak”

A mai ember meggyőződése szerint arra született, hogy a lehető leghosszabb ideig éljen. Ezzel szemben itt van a Naplemente szimptóma: ez a felkavaró regény azt a lehetőséget villantja fel, hogy a gyógyíthatatlan betegséggel született gyerekek arra születnek, hogy minél előbb meghalhassanak. A történetet elmesélő apa őszinte ember. Gyermeke születése után azonban hazudozik és szégyenérzet gyötri, amíg egy neurológus-pszichiáter buzdítására el nem kezdi apró részletekbe menően szavakba foglalni frusztrációját. Az ipolysági születésű, Argentínában nevelkedett és jelenleg Kanadában élő Pablo Urbányi itteni fölfedezésében sokat segített a 2004-ben magyarul megjelent Silver című szatirikus regénye, amely egy civilizált majom megpróbáltatásain keresztül fejti ki a hontalanság metaforáját. Spanyol, francia és angol nyelvű megjelenései után a Naplemente szimptóma talán provokatívnak tűnő hozzáállásával orvosi-etikai vihart kavar. Egyik spanyol kritikusa egyenesen úgy minősítette, mint ,,a szentimentalizmus és a humanizmus iránt érzéketlen” regényt.

A Naplemente szimptóma egy izgalmas és súlyos kérdést szegez az olvasóknak: a gyermekeutanáziáét. Nem tart tőle, hogy a regény, amelyben gátlástalanul megkérdőjelezi azt, hogy megszületett gyermekeinket bármilyen állapotukban kötelességünk elfogadni, sok olvasóban ellenszenvet fog kiváltani?

— A gyermekeutanázia nem új keletű kérdés. Már a spártaiak is gyakorolták. A régi Rómában egy apa csak akkor fogadta el a gyermekét, ha az egészséges és tökéletes volt. A politikai korrektség (ami lehet jobb- vagy baloldali vagy keresztény) nem más, mint áljóság vagy még inkább puha diktatúra. Nem oldhatjuk meg a problémákat úgy, hogy a neveket kicseréljük, és a sánta tovább fog sántítani. Azt pedig, hogy gyermekeinket bármilyen állapotukban kötelességünk elfogadni, az is egy törvény adta diktatúra. Ráadásul Hollandiában már nincs is így. Nem, nem hiszem, hogy minden olvasómban ellenszenvet fog kiváltani.

Milyen forrásból merítette regényéhez az orvosi részleteket?

— Közelből éltem végig ezt a szörnyű eseményt. Egy család közelében, ahol azt várták és azért imádkoztak, hogy a gyermek meghaljon, sőt segítettek neki, hogy ez megtörténjen. Én csak lelki segítséget tudtam adni a házaspárnak, amelynek óriási költségbe került az egész. A tudományos dokumentációt pedig a feleségem, aki gyógyszerészetből doktorált, szerezte be nekem. Ott olvastam egy cikket egy skót orvostól, aki már negyven évvel ezelőtt azt javasolta, hogy a gyógyíthatatlan fogyatékkal született gyermekeket hagyni kellene meghalni.

A regénybeli Pedro egy kiábrándult, cinikus alak, aki saját problémájukat elég összetett módon látja. Képes gyereke halálát kívánni, de képes átérezni felesége szempontjait is, és képes azt is végiggondolni, milyen eredendő bűn bűnhődéseként kell hazavinniük a sérült gyereket. Mit gondol, hogyan segíthet hozzá a regény a több szempont alapján történő diskurzushoz a magyar nyelvterületen, ahol a gyermekeutanáziáról még soha nem folyt komoly társadalmi vita?

— Mivel Pedro visz mindent a hátán (ő a patria potestas, az atyai hatalom), kénytelen fölvenni egy védekező stílust, ami lehet, hogy cinizmus. A kérdés második része egy kicsit bonyolult, de ez a legfontosabb. Az eutanázia engedélyezett Hollandiában, habár tilos a tizenkét év alatti gyerekek esetében. Érdekes, hogy az orvosok titokban gyakorolták; a könyvemhez előszót író Dr. Verhagen azelőtt soha nem csinálta. Ma már ő is csinálja. Kidolgozott ugyanis egy Groningen-protokollnak nevezett irányelv-gyűjteményt, amelyet minden holland gyermekorvos elfogadott. A törvény tiltja ugyan a gyermekeutanáziát, ám ha a folyamat a protokoll alapján zajlik, az nem ellenkezik a törvénnyel. Persze, így sem egyszerű az eljárás, mert az egész gárdának: szülőknek, orvosoknak, s azt hiszem, a papoknak is meg kell egyezniük. Na most, ha tiltott dologról lett volna szó, akkor a regényben, ha pénze lett volna, Pedro simán elintézte volna az ügyet. Minden országban titokban mennek a dolgok, és lehet (miért ne?), hogy még Szlovákiában és Magyarországon is. Nem hiába kérdezi Pedro az orvostól, hogy ő mit tenne hasonló helyzetben. Erre az orvos kitérő választ ad. Hogy lehet-e belőle társadalmi vita? Ha egy házaspár, amelynek gyógyíthatatlan fogyatékos gyereke születik, nyilvánosan fellázadna, jó páran melléjük állnának.

Úgy hiszem, hiba volna olvasóként nem észrevennünk a regény kínált vigaszt, azt, hogy Pedro és Ana a későbbiekben egészséges gyermekeknek adnak életet. Ez volna a döntő érv a gyermekeutanázia mellett?

— Mondjuk, hogy igen. De nem ez a legfontosabb. Vannak házaspárok, melyek genetikus okokból csak abnormális gyermekeket tudnak nemzeni, tehát nekik soha sem lehet egészséges gyermekük.

Regényhez írt előszavában a holland orvosprofesszor, Eduard Verhagen a gyermekeutanáziával kapcsolatos vita fontos irodalmi dokumentumának nevezi a Naplemente szimptómát. Milyen mértékben feladata a mai irodalomnak, hogy erkölcsi vagy bármilyen más problémákra rávilágítson, netán irányt mutasson?

— Ez a téma manapság elveszik a hamis szabadság és demokrácia lármájában, nem beszélnek róla. Én nem tudok elképzelni egy regényt vagy egy novellát, de még egy verset vagy egy festményt se, hogy az ne mutasson rá valamilyen társadalmi problémára. Hogy irányt is kell-e mutatnia, abban már nem vagyok biztos. Nagyon tartok a túlságosan okító jellegű művészettől, ami már nem művészet. Hogyan fogalmazhatnék pontosabban? Az olvasónak a szívében és lelkében kell megszületnie a helyes út keresése iránti igénynek. Ha ez megtörténik, akkor a mű elérte az értelmét.

Könyveinek olvasói tudják Önról, hogy nagyon kritikus szemmel néz a nyugati civilizációra. Efféle éles társadalomkritika található Sehol című regényében, érződik a Silveren, és most erősen hangsúlyozódik a Naplemente szimptómában is, ahol a haladás, a tudomány, kultúra stb. csupa pejoratív fogalmak, nem is beszélve az angolszász polgári létről, amely regényében csupa tárgya (kultúrpáncél, angol ketrec stb.) A világ egyik legfejlettebb országában, Kanadában élve, mi motiválja irtózatát az USA-típusú civilizációtól?

— Azt hiszem, hogy eltúlozza haragomat a Naplemente szimptómában. Egyáltalán: az enyém-e ez a hang vagy a narrátoré? Nézze, nálam okosabb írók voltak és vannak a világon, mint pl. Oscar Wilde, aki szerint Amerika a világ egyetlen országa, amelyik a barbarizmusból anélkül ment át a dekadenciába, hogy keresztülment volna a kultúrán és a civilizáción. Tehát ,,USA-típusú civilizációról” egyszerűen nem beszélhetünk. Vegye azt, hogy 40 millió szegény él vagy haldoklik az USÁ-ban az utcákon; a lakosság 35—40 százaléka félanalfabéta, 60 százaléka pedig nem képes megtalálni saját országát a térképen. Amikor azt mondom, hogy doktorátussal rendelkező emberek taxit vezetnek, nem hiszik el. Kanada ma még egy kicsit jobb, például az egészségügy szempontjából. De Quebec nemrégiben megengedte a magánkórházakat. Már jönnek az amerikai farkasok. Apropó: mi az, hogy amerikai? Amerika egy kontinens, nem ország. US of America? Az meg mi? US of Mexico, ez már valami, mert az egy külön név.

Az Új Szónak adott tavalyi nyilatkozatában elmondta, hogy Kanadában élve érez némi nosztalgiát szülővárosa, Ipolyság iránt. A Naplemente szimptómából azt feltételezhetnénk, hasonló nosztalgiát érez második szülőhazája iránt is, amelyet a hetvenes évek közepén politikai okokból kellett elhagynia. Harminc évvel a távozás után hogyan gondol Argentínára?

Argentínáról azt mondta az apám, hogy ott van az elveszett paradicsom. És tényleg úgy is volt. Nem volt autónk, se jégszekrényünk, de volt bőven friss kaja mindennap, gyönyörű csillagos esték, és meleg karácsonyünnep, amely reggel hatkor fejeződött be a szomszédnál. Később elnevezte operettországnak. Az operettszínpad azonban hirtelen összedőlt, és jelenleg egy nagy tragédia uralja az országot. Jó visszamenni oda, de nem tovább, mint egy hónapra. A mai Argentína már messze van attól az országtól, amely egykor volt. Ott haltak meg a szüleim, él még ott egy lánytestvérem, de a családom Kanadában folytatódik az unokámmal.

A regénybeli Pedro emigráns, akinek az életében különös hangsúlyt kapnak szülei magyar emlékei. Több alkalommal magyar szólások jutnak eszébe, pl. Úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. Miért érezte a ,,magyar szál” kiemelését ennyire fontosnak?

— Jó megfigyelés, én észre se vettem. Valószínűleg természetesnek találtam. Argentínában nem így írtam volna meg, de ma már boldogan elfogadom a különböző múltjaimat. Szomorúan gazdagítanak. Egyébként az emigránsok, és pláne én, aki kétszer emigrált, egy kicsit szellemek ebben a világban, vagy holdkórosok. A különbség nem nagy.

Ottawa—Dunaszerdahely, 2005 augusztusa