A meg nem értett iszlám terrorizmus

Ezen feltételezésekre maga az Al-Kaida terrorszervezet is rájátszik. Második számú vezetője, Ayman al-Zawahiri legalábbis a katari Al-Dzsazíra televízióhoz eljuttatott videóüzenetében az iraki megszállással indokolta a támadásokat, további merényletekkel fenyegetve meg az Egyesült Királyságot, ha nem vonja ki csapatait. Ez alapján sokan azt feltételezhetik, hogy a kivonulással megállítható lenne a további vérontás. A „ha mi nem avatkozunk az ő ügyeikbe, ők sem avatkoznak a miénkbe”-elv alapján ez logikusnak is tűnik. A helyzet azonban nem olyan egyszerű, hogy e fölöttébb naiv vélekedés megállná a helyét. Ami számunkra logikus, az nem biztos, hogy egy fanatikus terrorista számára is az. Aki azért száll fel egy buszra, hogy a testére erősített bombát felrobbantva minél több ártatlan embert rántson magával a másvilágra, nem fog feltétlenül a mi észjárásunk alapján gondolkodni.

A terroristák már rég válogatás nélkül ölnek

A határok nélküli, mindenkit fenyegető modern terrorizmus a palesztin terrorszervezetek találmánya volt a 70-es években. Céljuk a figyelem felkeltése, az érdeklődés ráirányítása a palesztin problémára. Célpontjuk az egész nyugati világ, Izrael valamennyi valós vagy vélt szövetségese. Az eszközökben sem válogattak. 1973-ban pl. a római Fiumicino repülőtéren rátámadtak az amerikai PanAm légitársaság egyik utasokkal teli gépére. Az eredmény 32 halott és számtalan sebesült. Ebben az időszakban futószalagon hajtották végre a gépeltérítéseket és a repterek elleni támadásokat Párizsban, Bécsben, Londonban, Athénban. Luigi Bonante történész Nemzetközi Terrorizmus című könyvében 1968 és 1986 között 565 olyan, palesztin csoportok által végrehajtott terrortámadást említ, amelyet Izrael területén kívül követtek el. A listát Olaszország és Franciaország vezette 64, illetve 61 terrorakcióval. A merényleteknek összesen 498 halottja és 1783 sebesültje volt. Jellemző, hogy közülük mindössze 54 halott és 79 sebesült volt izraeli állampolgár. A többiek arra fizettek rá, hogy egyes terrorcsoportok ilyen módon kívánták felhívni a figyelmet a palesztin nép szenvedéseire.

1985. december 27-én a Bécs melletti schwechati repülőtéren magyar előadóművészek egy kis csoportja készült Izraelbe repülni egy vendégszereplésre. Két színész: Kibédy Ervin és Berényi Ottó, Ambrus Kyri énekesnő, Szegedy Molnár Géza parodista és Fábián János zongorista. A beszállócsarnokban arab fiatalemberek géppisztolyokat kaptak elő és válogatás nélkül lőni kezdték az embereket, majd gránátokat dobáltak oda, ahol sokan álltak. A művészek többsége könnyebb sérülésekkel úszta meg a kalandot, nem úgy Szegedy Molnár Géza, akit egy golyó hátba talált és egy életre megbénult. A bécsi támadással csaknem egyidejűleg a római repülőtéren ugyanez játszódott le. Két elfogott terrorista azt vallotta, hogy eredetileg a két Izraelbe tartó repülőgép utasait akarták túszul ejteni, majd a gépeket felrobbantani. A halott támadók boncolásakor az is kiderült, hogy kábítószert fogyasztottak.

A fenti példákból is nyilvánvaló, hogy a 70-es évektől már nem érdekelte a palesztin terroristákat, hogy az áldozatnak milyen a nemzetisége, vallása, társadalmi helyzete vagy foglalkozása. A baszk ETA vagy az ír IRA nem lépett át bizonyos morális korlátokat. Merényleteik többsége a hatalmi elit képviselői vagy a rendészeti szervek és a hadsereg ellen irányult. Ha civil célpontoknál robbantottak, legtöbbször telefonon előre értesítették a rendőrséget, beolvasták kódjukat, és megadták a robbanás helyét, időt hagyva a terület kiürítésére. Abu Nidal vagy a népi front kommandói már nem törődtek ilyen apróságokkal.

A terroristák szemében minden áldozat legitim

A ’90-es évektől újabb szélsőséges iszlám terrorszervezetek, mindenekelőtt az Al-Kaida laza hálózata vette át a stafétabotot a palesztinoktól. Továbbra is Izrael és az USA volt a fő ellenség, de legitim célpontnak minősült az összes nyugati vagy velük együttműködő ország és természetesen minden terület, ahol „elnyomják” a moszlimokat. Kis iróniával elmondható, hogy a szélsőséges iszlám terroristák számára Észak-Korea és részben Irán kivételével az egész világ legitim célpontnak tekinthető. 1998-ban a kenyai és a tanzániai amerikai nagykövetség épületének 4 perc eltéréssel irányítottak neki robbanóanyaggal megrakott teherautót. Az Al-Kaida által szervezett merényletben 224 ember halt meg és több mint ötezer volt a sebesültek száma. A halálos áldozatok közül 12 volt amerikai állampolgár, a többiek helyi lakosok, sokan közülük moszlimok. Az Al-Kaidát láthatólag a legkevésbé sem érdekli, hogy száz hithű muzulmánt átküld a másvilágra, ha az áldozatok között van pár amerikai vagy zsidó is. 2001. szeptember 11-én a Világkereskedelmi Központban több mint 50 ország állampolgárai vesztették életüket, és a londoni metrórobbantások áldozatai között is hemzsegnek a külföldi, köztük moszlim nevek.

A 191 halottat követelő 2004. március 11-i vonatrobbantások okát sokan abban látják, hogy a spanyol hadsereg részt vett az iraki hadműveletekben. A terrortámadások utáni választásokat biztosan nyerő baloldali Zapatero-kormány gyorsan vissza is hívta katonáit Irakból. A helyzet azonban csak első látásra ilyen egyszerű. Iszlám szélsőséges csoportok 1984-ben is követtek el terrortámadást Madridban, pedig akkor sehol sem tartózkodtak külföldön spanyol csapatok. A nyomozás során egyébként kiderült, hogy a terrorakciók tervezését már jóval az iraki beavatkozás előtt megkezdték.

A Spanyolország elleni támadásokkal kapcsolatban inkább a történelemkönyvekben kellene egy kicsit visszalapozni. 711-ben az Ibériai-félsziget jelentős része arab uralom alá került, és a keresztény királyságok csak 1492-ben tudták végérvényesen visszahódítani a moszlimoktól. A mai Spanyolország területének tekintélyes része tehát csaknem 800 évig moszlim terület volt, az iszlám világ része. Egy fanatikus iszlamista szemében ezért a spanyol területen végrehajtott merényletek jogosnak tekinthetőek, hiszen azok a „keresztesek” által elhódított területek viszszaszerzéséért folynak. Spanyolország talán akkor szabadulhatna meg a terrortól, ha területének 90 százalékát átadná egy moszlim kalifátus számára.

Talán még tipikusabb példa lehet Franciaország. Az ország már évtizedek óta hangos bírálója az amerikai külpolitikának és Európában megpróbál valamilyen ellensúlyt képezni az amerikai hegemóniával szemben. A Közel-Keleten is hajlik arra, hogy az egyértelműen Izrael oldalán álló Egyesült Államokkal ellentétben inkább az arab álláspontot támogassa. Németországgal együtt hangosan elítélte az iraki beavatkozást. Nos, ebből annak kellene következnie, hogy az iszlám terrorszervezetek békén hagyják az országot. Csakhogy ennek pontosan a fordítottja igaz. Franciaország az elmúlt három évtizedben az iszlám terrorizmus legkedveltebb európai célpontja. Nézzük csak a közelmúltat. 1995-ben az algériai GIA kiterjesztette az algíri kormány elleni terrorháborúját Franciaországra is. Párizson robbantássorozat söpört végig, amelynek 9 halottja és 198 sebesültje volt. A legnagyobb merénylet a francia főváros egyik forgalmas csomópontján, a metró Saint-Michel állomásán történt. Heten meghaltak, 84-en megsebesültek. Előtte 1994 karácsonyán a GIA négy fegyverese eltérítette az Air France egyik algériai járatát. A gép Marseille-ben szállt le, ahol a francia csendőrség kommandója megrohamozta, a túszokat kiszabadították, mind a négy terroristát megölték. Csak később derült ki, hogy a légi kalózok az Eiffel-toronynak akarták nekiirányítani a gépet.

2001. november 11-én a francia rendőrség letartóztatott hat algériai férfit, nem sokkal előtte német kollégáik kapcsoltak le 4 moszlim radikálist. A csoport merényletet készített elő a strasbourgi Miasszonyunk katedrális ellen. Frankfurti lakhelyükön fegyvereket, pokolgép előállításához szükséges vegyi anyagokat és egy videokazettát találtak. A kazettán a strasbourgi katedrálisról és a karácsonyi vásárról készült felvételek voltak láthatók, azzal a kísérőszöveggel, hogy „el kell pusztítani Isten ellenségeinek templomát”. Francia és német hírszerzési források szerint mindkét országban legalább négy, iszlám szélsőségesek által tervezett merényletet hiúsítottak meg az elmúlt két-három évben. A fenti tények alapján egyértelmű, hogy iraki szerepvállalás nélkül is folyik és folyna a robbantgatás. A terroristák persze propagandájukban felhasználják az iraki megszállást. Azt állítják, hogy ezért büntetik a londoni vagy a madridi kormányt. Szomorú, hogy az újságírók és a közvélemény egy része még be is veszi ezt a maszlagot. (A terroristák bizonyára jól szórakoznak naivitásukon.)

Az engedmények sehová sem vezetnek

Ehhez hasonlóan erősen tartja magát az a tévhit is, hogy engedményekkel elejét lehet venni a terrorakcióknak. Az iraki kivonulás azonban édeskevés lenne. Ki kellene vonulni Afganisztánból is. (Ott polgárháború törne ki, újra a tálibok kerülhetnének hatalomra, és Bin Láden újra megnyithatná terrorista kiképzőtáborait, ahová ezrével özönlenének a tanulók az egész világból, mint korábban.) De ez se lenne elég. El kéne tűrni 5 millió zsidó elüldözését a Közel-Keletről. A szélsőséges iszlám terrorcsoportok ugyanis Izrael teljes megsemmisítését követelik. Majd hagyni kellene, hogy a nyugati országokkal együttműködő moszlim államok (Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia, Pakisztán stb.) vezetőit megbuktassák a szélsőséges iszlamisták. Marokkótól Indonéziáig nagyjából olyan rendszerek jönnének létre, mint amilyen Afganisztánban volt a tálibok uralma alatt. A szakáll levágásától kezdve a zenehallgatáson át az emberek ábrázolásáig szinte minden tilos lenne. A nők természetesen nem tanulhatnának, nem dolgozhatnának és ki se léphetnének otthonról, ha nem takarják el egész testüket. A tálibok még azt is megtiltották, hogy nevessenek. A homoszexualitást természetesen halállal büntetnék, akárcsak azt, aki elhagyja az iszlám vallást. Azt sem nehéz kitalálni, hogy mi várna a vallási kisebbségekre. A Nyugat-barát rendszerek bukása csak úgy mellékesen azt is jelentené, hogy atomfegyver kerülne a radikálisok kezére, Pakisztán ugyanis rendelkezik ilyennel. (Musaraf pakisztáni elnököt az elmúlt években legalább ötször próbálták meg eltenni láb alól.) Át kellene engedni az összes moszlimok által lakott területet is Indiában, Thaiföldön, Kínában, Oroszországban stb. De az is lehet, hogy minden egykoron moszlimok által ellenőrzött területet követelnének, és nem csak Spanyolország nagy részét, hanem a Balkánt is. Ha már itt tartunk, nem árt emlékeztetni arra, hogy egykor például Érsekújvár vagy Rimaszombat is az iszlám világ része volt, hisz a török birodalomhoz tartozott. Miként reagálnánk, ha ezeket a területeket is visszakövetelnék? És még nincs vége.

Az iszlám fanatikusok szerint az Európában élő csaknem 20 millió moszlim csakis a Korán alapján élhet, magyarán nem érvényesek rájuk a francia vagy német törvények. A szélsőségesek elképzelései szerint külön párhuzamos társadalmat kellene létrehozni, a vitás ügyekről a közösségen belül a helyi vallási elöljárók, iszlám jogtudósok döntenének. Ez nem egy rossz vicc, hanem az indiai gyakorlat. A világ második legnépesebb, több mint 1 milliárd lakosú országában kb. 200 millió moszlim él. Bár India nyugati típusú jogrendszerrel rendelkezik, az iszlám közösség ügyeiben a moszlim vallási vezetők döntenek, ítéleteik akkor is érvényesek, ha szöges ellentétben állnak az indiai törvényekkel. Vajon meddig lehetne elmenni az engedményekkel? Mikor éreznék úgy az iszlám szélsőségesek, hogy elérték céljukat, már nem kell több merénylet? És mi van, ha az egész világra kiterjedő iszlám kalifátus a végcéljuk? Áttérünk a hitükre, elfogadunk egy tálib államot, annak a sötét középkorra jellemző minden szabályával?

Nézzünk szembe a tényekkel

1. Számukra minden áldozat legitim. A terhes anyuka is a meg nem született magzatával. Apácákat és szerzeteseket gyilkolnak halomra (Algéria) és vérfürdőt rendeznek az olimpiai játékokon (München). A hírhedt palesztin terrorista, Abu Nidal szavaival élve: „Ebben az Isten nélküli, bűnös világban szükségképpen nem lehetnek, ezért nincsenek is ártatlanok.”

2. A támadásokat nem lehet engedményekkel, gazdasági segélyekkel, iraki vagy afganisztáni kivonulással megakadályozni. A szélsőséges iszlám fundamentalizmus ugyanolyan őrült ideológia, mint a nácizmus vagy a kommunizmus volt. Világuralomra tör, mint elődei, és célja ugyanúgy a nyugati civilizáció elpusztítása. Képviselőivel nem lehet tárgyalni, ahogy Hitlerrel és Sztálinnal sem lehetett. Támadásaikhoz semmilyen konkrét okra nincs szükségük, bármikor találnak ürügyet.

3. A terroristaveszély csakis a támadók elpusztításával szűnik meg. Az összes terroristát azonban nem lehet megölni, ezért az iszlamista terror elleni háború legalább olyan hosszú lesz, mint a hidegháború volt. A terrorizmus soha nem fog eltűnni. Újra meg újra visszatér már évszázadok óta.

4. A terroristák készek bevetni akár tömegpusztító fegyvert is. Az események logikája sajnos azt diktálja, hogy előbb-utóbb ez is be fog következni. Bin Láden 1999-ben a Newsweek riporterének így nyilatkozott: „Nem tartjuk bűnnek nukleáris, vegyi és biológiai fegyverek használatát... Jogunk van védekezni.”

5. Az iszlám fanatikusok szemében mi is legitim célpontok vagyunk. 1988-ban a skóciai Lockerbie fölött líbiai ügynökök felrobbantották a PanAm légitársaság Londonból New Yorkba tartó járatát. A 270 halott között négy magyar volt. 2004-ben a madridi vonatrobbantásokban 15 romániai vendégmunkás halt meg, köztük három erdélyi magyar is. Csak a szerencsének köszönhető, hogy a New York-i, londoni vagy a tunéziai, egyiptomi merényleteknek nem volt például magyar vagy szlovák áldozata. Szlovákia és Magyarország csak azért nem volt eddig célpont, mert nem látványos helyszínek. Ez persze megváltozhat.

Bár a fent vázolt kép meglehetősen sötét, sajnos, ez a 21. század elejének realitása. Mindezért azonban nem kellene magunkat és kormányaink politikáját hibáztatni. Mindig a terrorista a bűnös, aki ezért nem a hetedik mennyországba jut, Mohamed mellé, hanem a pokolba.