A makacs zongora

Parti Nagy Lajos egyik versében a hangszer nélkül, elméletben komponáló zeneszerzőt így írja le: „S mert énnekem nincs zongora, / ujjam billentyűzet / nélkül futkároz föl-le rajt, / nemzongorán nem ütve zajt, / csak pöttyösödik a hangszerfüzet.” Tonino Tesei (1961) olasz zeneszerző viszont épphogy a zongora megszállottja, s el sem tudja képzelni a pusztán teoretikus alkotást: már tizenegy éves korától testközelben kísérletezik a hangszer adta lehetőségek kortárs zenei hasznosíthatóságával. Nyilván rá is igaz, amit Michael Tippett mondott a komponálásról: „Szeretek úgy gondolni a komponálásra, mint fizikai tevékenységre. Komponálok a zongoránál, és jóleső érzés, hogy a kezemmel dolgozom.”

Sei marchigiane című, 1997 és ’98 között komponált darabjában táncritmusok megidézésével állít emléket Marche tartomány zenei örökségének. A „marchegiana” így gyakorlatilag olyan közismert táncok sorába emelkedik nála, mint a padovana (Padua nevéből), a tarantella (Taranto nevéből) vagy a napolitana (Nápoly nevéből). A marchei népi és populáris zene erőteljes átszüremlése Tesei kompozícióin legalább olyan erőteljes, mint Luciano Berio számára a szicíliai népzene (pl. munkadalok vagy ún. abbagnaték, azaz utcai árusok dallamkiáltásai) a Voci című alkotásában. Közös vonás lehetne talán az is, hogy mindkét műben hangsúlyos szerep hárul az imitációra: Beriónál a központi szerepű brácsaszólam a népdalénekeseket imitálva szólal meg, vitatkozik, ugrál, kalandozik, mesél, Tesei a marchei népi mulatságok és ünnepségek tipikus, leginkább a harmonikára emlékeztető hangszerének zenei adottságait utánozza.

A hat tánc „vidékiességét” az is hivatott felerősíteni, hogy a zeneszerző termékeny komponensként vetett számot gyermekkora amatőr muzsikusainak szenvedélyes-nosztalgikus dilettantizmusával is. A szenvedély, a tempó, a lendület, a tűz vérbeli sajátossága ennek a zenének, melyben csak látszatra uralkodik a minimalizmus kiszámíthatósága, e műveknek különös érzelmi-érzéki töltetet sugárzó többletjelentésük van. A Tre valzer (Három keringő) című kompozíció az alap keringőritmus (3/4-es ütem) emelkedő és ereszkedő bontásával játszadozik, s mindezt a csökönyösen ismétlődő alapritmus lassító-gyorsító, közelítő-távolító illúzióját megteremtve. A harmadik keringő egyenesen Arvo Pärt Tabula rasa című művének egy motívumára írt variánsként értelmeződik. Tesei sikerdarabja a Preludi ostinati című 12 tételes kompozíció. A prelűd (előjáték) változatos tartalmú jelentésköre itt nem is annyira fontos, mint a jelző (ostinato = makacs, csökönyös ismétlődés a zenében). A poliritmikus, rendkívül hatásos aszimmetrikus kompozíció jól felépített, zenei poénokkal alaposan ellátott rendszert teremt. A második egység, ez az egyetlen, amelynek külön címe is van (The Frivolous Blues) bizarr módon szinte csembalós hangzást imitál. Az első és a harmadik egység alapeleme ugyanaz a zeneszerzői gesztus: a két kéz vagy csak a fehér, vagy csak a fekete billentyűkön játszhatja ugyanazt a zenei egységet. Az ötödik prelűd az ereszkedő kromatikus skála törmelékeiből csinál zenét, s a reneszánsz zenéből jól ismert hemiola-érzetet kelti, a tizedik gyakorlatilag ennek higgadtabb, nyugodtabb, szenvtelenebb variánsa. A kilencedikben munkáló arpeggio (hárfaakkordokat idéző) hatás különösen üde színfolt, de ez elmondható a tizenegyedik egység úgynevezett bolgár ritmusáról is. Megjegyzendő talán, hogy e ciklus Cage híres preparált zongorára írt szonátáival és interlúdiumaival is szembeállítható, de Tesei nem igényli körmönfont ezoterikus magyarázatok beemelésének szükségességét a műértelmezésbe.

A cd rendkívül egységes, letisztult zeneszerzői világról ad számot, s ez ugyanúgy igaz Fausto Bongelli örömteli és szenvedélyes zongorajátékára is. Ismét Parti Naggyal szólva: „oda-odaütődik / tempózó zongorája / a messzeségek üvegéhez.”

(Tonino Tesei: Preludi ostinati, New Albion Records, San Francisco, 2003.)