A magyar nyelvű feliratok „szükséges voltáról”

Dél-Szlovákiát járva azonban azt látjuk, hogy a nyilvános szlovák szövegek száma jóval meghaladja a magyar nyelvűekét. Aránylag legjobb a helyzet a közigazgatásban, ugyanis a városi, a községi és a (volt) járási hivatalok épületén rendszerint elhelyezték a magyar nyelvű feliratot is, a többi közintézményt megjelölő tábla azonban a legtöbb helyen csak szlovák nyelvű. A belső terekben pedig – mind a közhivatalokban, mind pedig az egyéb, közfeladatokat ellátó intézményekben – alig-alig találunk magyar nyelvű tájékoztató feliratot, illetve egyéb anyagot. Sőt az üzleti és a gazdasági szférában is lassan ott tartunk, hogy csak az élelmiszerboltokon látunk magyar nyelvű feliratot.

El kell-e fogadnunk ezt a helyzetet? Megelégedhetünk-e azzal a válasszal: a szlovákiai magyarok elsajátították annyira a szlovák nyelvet, hogy megértik a szlovák nyelvű tájékoztatást? Ez az érvelés a felnőtt lakosság tekintetében esetleg helytálló, ám az idősebbekre (főként a falvakban élő asszonyokra) és a magyar iskolába járó gyermekekre már nem érvényes. Továbbá azt sem felejthetjük el, hogy a magyar határ közelsége miatt sok magyarországi megfordul nálunk, s ha mint potenciális vásárlókra tekint rájuk egy-egy kereskedő, akkor bizony érdemes neki árukínálatát magyarul is feltüntetni.

A magyar nyelvű nyilvános szövegek – kül- és beltéri feliratok, reklámok, tájékoztató táblák, reklámanyagok, szórólapok, hirdetmények stb. – jelentősége azonban nem elsősorban tájékoztató funkciójukban rejlik: alapvetően a magyar mint kisebbségi nyelv átörökítése, fennmaradása és fejlődése végett van rájuk szükség. Kisebbségi körökben eléggé elterjedtnek tekinthető az a nézet, amely elítéli a szlovák kölcsönszavakat használó beszélőket (miközben maguk a bírálók is nyilván élnek ilyenekkel – bár sok esetben ez a tény nem is tudatosul bennük), s a magyar nyelv őrzésének, ápolásának a fontosságára hívják fel a figyelmet (ilyen volt például az Új Szó 2004. január 3-i számában a 13. lapon közölt kis írás). Péntek János erdélyi nyelvész kollégánk egyik írásának címét kölcsönözve (Az anyanyelv mítosza és valósága című kötetben, AESZ-füzetek 5,1999, 78–89. old.) azt kell hogy mondjuk: Nem őrizni: használni kell a nyelvet! Látnunk és használnunk kell – és minél gyakrabban – egy-egy magyar szót, kifejezést ahhoz, hogy az és ne a szlovák megfelelője rögzüljön bennünk. Miért jár például sok szlovákiai magyar például az úrad-ra podporá-ért? Azért, mert az úrad feliratot látja a táblán és az onnan kapott fejléces papíron, illetve a szlovák nyelvű határozat szövegében azt olvassa, hogy X Sk összegű podporá-t fog kapni.

Tudjuk, az olvasni tanuló gyermekek szívesen betűzgetik a feliratokat. A tavalyi párkányi Gramma Nyelvészeti Napokon tartott előadásában ezzel kapcsolatban Lengyel Zsolt veszprémi tanszékvezető egyetemi tanár arra hívta fel a figyelmet, hogy eleve hátrányos helyzetű az a gyermek, aki a betűk elsajátításakor nem találkozik a környezetében anyanyelvű szöveggel, hiszen sokkal kevesebb nyelvi inger éri, mint a többségi anyanyelvű gyermeket. Továbbá: ha a gyermek főként csak többségi nyelvű nyilvános szöveggel találkozik, saját anyanyelvét esetleg kisebb értékűnek, a nyilvános érintkezés számára kevésbé alkalmasnak tartja majd, s ez hosszú távon dominanciaváltást eredményezhet: vagyis anyanyelve helyett egyre inkább a többségi nyelvet fogja választani, gyermekét többségi nyelvű iskolába íratja stb. (Ebből a szempontból mind Szlovákiában, mind pedig a környező országokban a roma anyanyelvű gyermekek többszörösen hátrányos helyzetben vannak.)

Az anyanyelvű nyilvános szövegeknek – főképp a különféle feliratoknak – azonban nem csak az olvasni tanuló gyermekek, hanem az egész helyi közösség számára is jelentőségük van. A nyilvános terek használata mindig is kötött, szabályozott, a domináns társadalmi csoport által meghatározott volt. Ennek a 19. századtól kezdődően nálunk is (tehát a jelenlegi Szlovákiai területén) nyelvi jelei is voltak: 1918 előtt a nyilvános tereken verbálisan és szimbolikusan a magyar etnikum volt a domináns, az első világháború után pedig a szlovák (cseh). A nyelvi-etnikai dominanciaváltás, illetve később, 1945 után az ideológiai fordulat településnevek és utcanevek átkeresztelésében, szobrok ledöntésében, áthelyezésében, illetve új szobrok, emléktáblák felállításában is megnyilvánult (ezzel kapcsolatban igen tanulságos olvasmány Ľubomír Lipták szlovák történésznek a Kolektívne identity a verejné priestory című tanulmánya, mely a Kolektívne identity v strednej Európy v období moderny című tanulmánykötetben jelent meg 1999-ben). Szlovákia önállósulását követően a szlovák–magyar nyelvi konfliktusok egyik oka éppen az volt, hogy a magyarság is igényt formált az addig szlovák dominanciájú nyilvános terekre (településnevek, utcanevek, a magyar nyelv hivatalos használatának az igénye, szoborállítások stb.), s ezt a szlovákság a területi autonómiához, illetve az így „megjelölt” magyar területeknek a Szlovákiától történő leválásához vezető első lépésként értelmezte.

Mára úgy tűnik, hogy az utóbbi években elfogadott jogszabályok révén kialakultak a nyilvános terek kevésbé konfliktusos (bár még nem egyenrangú) használatának, verbális megjelölésének a keretei. Ugyanakkor azonban a magyarság – illetve a szlovákiai magyar politikai és helyi elit – inkább e terek tárgyi (szimbolikus) „kijelölésére” helyezi a hangsúlyt (l. kopjafaállítás, a pozsonyi és a rimaszombati Petőfi-szobor, a rozsnyói Kossuth-szobor, a komáromi Európa udvar, 1848-as emlékművek stb.), s kevesebb figyelmet fordít a verbalitásra, a szöveges jelenlétre (tehát a magyar nyelvű köztéri feliratokra), holott ez a szlovákiai magyar közösség nyelvi megmaradása szempontjából hosszabb távon az előbbinél nagyobb jelentőségű.

A kisebbségi nyelvek nyilvános használatának, különösen a magyar nyelvű feliratok kihelyezésének lehetősége

A nemzetiségi kisebbségek nyelvének használatáról rendelkező 1999. évi 184 sz. tv. Alapján

Az idézett törvény 2.§ (5) bek. kimondja: „Az (1) bekezdés szerinti településen működő közigazgatási szervnek az épületen elhelyezett megnevezését kisebbségi nyelven is feltüntetik.” Eddig ilyen táblákat a volt járási hivatalok épületén, a városi és községi, illetve az anyakönyvi hivatalokon helyeztek el (ezek formáját belügyminisztériumi iránymutatás határozza meg), de e jogszabályi rendelkezés vonatkozik a régi járási hivatalokból kivált új szakigazgatási intézményekre is. Speciális államigazgatási feladatokat ellátó közintézmények még például az adóhivatalok, a vámigazgatóságok, a kerületi műemlékvédelmi hivatalok – e hivatalokon azonban nem eddig még nem találkoztunk magyar nyelvű felirattal.

A kisebbségi nyelvhasználati törvény 4.§ (1) bek. szerint: „A 2.§ (1) bek. szerinti települési önkormányzat a saját területén az utcaneveket és más helyi földrajzi jelöléseket kisebbségi nyelven is feltüntetheti.” Ugyanezen paragrafus (2) bek. szerint pedig „A 2.§ (1) bek. szerinti településeken a fontos információkat, főként az óvó, figyelmeztető és egészségügyi tájékoztató szövegeket a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken kisebbségi nyelven is feltüntetik. Örvendetesnek tartjuk, hogy egyre több önkormányzat készíttet magyar nyelvű utcanévtáblákat, illetve néhány dél-szlovákiai városban (pl. Dunaszerdahelyen és Somorján) és faluban is kihelyeztek a fontosabb objektumok helyzetét jelölő tájékoztató-irányjelző táblákat. Munkabiztonsági, és tűz- és egészségvédelmi célú feliratokkal – akár kültéren, akár az épületek belsejében – azonban egyelőre kevés helyen találkozunk. Ilyenek lehetnek a Vigyázat, nagyfeszültség!, a Nyílt láng használata tilos!; Menekülésí útvonal stb. feliratok. Számos, ebbe a körbe tartozó szlovák felirat és magyar megfelelője olvasható honlapunknak (www.gramma.sk) nyelvi szolgáltatások / Közigazgatás rovatában.

A kisebbségi nyelvhasználati törvény értelmében a hivatalok egyéb írásos anyagot is elkészíthetnek és nyilvánosságra hozhatnak kisebbségi nyelven is – ezekről azonban a későbbi cikkekben lesz szó. A kisebbségi nyelvhasználati törvény, az alább idézendő államnyelvtörvény, illetve egyéb törvények nyelvi-nyelvhasználati vonatkozású jogszabályok magyar fordítás olvasható honlapunk Nyelv és politika rovatában.

2. A Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló 1995. évi 270. számú törvény alapján

E törvény tudvalevőleg a szlovák mint államnyelv használatát írja elő szinte minden nyilvános és hivatalos színtéren, egyes rendelkezései azonban más nyelvek használatát is engedélyezik. Témánk szempontjából ezek közül a legfontosabbak az 5.§ (6) bekezdése: „Államnyelven jelentetik meg a nyilvánosság számára készült alkalmi kiadványokat, a képtári, múzeumi, könyvtári katalógusokat, a filmszínházak, színházak, koncertek és egyéb kulturális rendezvények műsorát. Ezek szükség szerint másnyelvű fordításokat is tartalmazhatnak”; illetve a 8.§ (6) bekezdése: „Kötelezően államnyelvűek a főként az üzletekben, sportlétesítményekben, vendéglátóipari egységekben, utcákon, utak mellett és fölött, repülőtereken, autóbusz-állomásokon és pályaudvarokon, vasúti kocsikban és tömegközlekedési eszközökön elhelyezett, a nyilvánosság tájékoztatását célzó feliratok, reklámok és közlemények. Ezek más nyelvre is lefordíthatók, a más nyelvű szövegek azonban csak az azonos nagyságú államnyelvű szöveg után következnek.” E rendelkezések jelentősége abban rejlik, hogy azokra a településekre is vonatkoznak, ahol a kisebbségi lakosság részaránya 20%-nál alacsonyabb. Tehát Léván, Losoncon vagy akár Kassán és Pozsonyban is lehetnek nemcsak kínai vagy angol, hanem magyar nyelvű feliratok is az üzletekben, az éttermekben; s magyar nyelvű szöveget is tartalmazó plakátokat, reklámokat is ki lehet helyezni a köztereken.

Rovatindítónkban természetesen nem térhettünk ki mindazokra a helyzetekre és színterekre, ahol a magyar mint kisebbségi nyelv használható, s illusztrációink java része is a Csallóközből származik. Reméljük azonban, hogy olvasóink segítségével „fotógalériánk” fokozatosan gyarapodik majd.