A „magyar kártya” Szlovákiában

Szabó Ottó: Állomás II. A Time magazin idei április 30-i számában figyelemreméltó cikk jelent meg A múltban élve (Living in the Past) címmel. A cikk szerzője, James Graff szerint az európai embernek legkevesebb három identitása van: genetikai, nyelvi és kulturális. A cikkíró a továbbiakban, egy felmérésre hivatkozva, egyebek mellett a következő konklúzióra jut: a legtöbb magyarul, tehát egy finn-ugor nyelven beszélő ember, akit indoeurópai nyelvek vesznek körül, genetikailag alig valamiben különbözik szláv szomszédaitól („...most speakers of Hungarian, a Finno-Ugric language surrounded by Indo-European tongues, don’t appears genetically much different from their Slavic neighbors”.). Ha tehát, ezek szerint, a közép-európai népek közötti genetikai különbségek ennyire elhanyagolhatók, fölmerülhet a kérdés, mi a magyarázata a nacionalista populizmusok nem lankadó befolyásának térségünkben? Annál inkább, mert a genetikai mellett a kulturális különbségek is elhanyagolhatók, sőt az itt élő népek ezer éve kulturális szimbiózisban élnek. Közép-Európa mint kulturális entitás nemzedékről nemzedékre újra megfogalmazódik, s hovatovább így tekintenek ránk Nyugat-Európából is. A legtöbb problémát, látens vagy nyíltan artikulált konfliktust a harmadik komponensnek, a nyelvi identitásnak a zavarai gerjesztik. Mik lehetnek ennek az identitászavarnak az okai?

Föltehetőleg az, hogy szemben a genetikai vagy a kulturális identitással, különösen az elmúlt két-három évszázadban, a térségünkben élő polgárok nyelvi identitása sűrűn, olykor nemzedékről nemzedékre változott. A nagypapa anyanyelve német volt még, a papáé már magyar, a fiúé pedig szlovák. Nem mindennapos, de egyáltalán nem ritka eset az ilyen – s természetesen, nem csak magyar–szlovák–német relációban ismerős vagy érvényes. A nyelvi identitásváltást erőteljesen befolyásolta az, hogy a térségben (s itt most egyre megy, hogy az a Habsburg-monarchia volt-e vagy valamelyik későbbi utódállama) az adott pillanatban melyik nyelvnek volt dominanciája, illetve, hogy ennek a domináns nyelvnek milyen volt a toleranciaküszöbe az éppen nem domináns nyelvek iránt, az államigazgatástól lefelé egészen a mikroközösségekig. A határok és ezzel együtt a nyelvi dominanciák gyakori változása szükségképpen vezetett el a nyelvi identitás képlékenységéhez, rosszabb esetben súlyos zavaraihoz. Mert egyfelől igaz, hogy térségünkben a nyelvváltozás nem járt együtt feltétlenül kulturális váltással is, hiszen az jobbára a katolikus-protestáns kultúrkörön belül ment végbe, mégis frusztrációval járt, főleg a hagyományhoz, a nemzethez való viszonyt illetően. Térségünk népeinek egy része nemzetté válását, majd később állammá konstituálódását mintegy a szomszédaival szemben, azok ellenére hajtotta végre – az ennek megfelelő ellenségkép gondos ideológiai kimunkálásával, nem egy esetben történelemhamisítás vagy a „történelmi hagyományok” mitizálása és fetisizálása révén. Magyar–szlovák relációban ez még ma, a 21. század elején is azt jelenti, hogy mértékadó szlovák értelmiségiek is hajlamosak elfeledkezni az ezeréves magyar–szlovák kulturális szimbiózis jelentőségéről, míg a másik oldalon, még mértékadó magyar értelmiségiek is hajlamosak elfelejtkezni arról, hogy a történelmi Magyarországot többféle nyelvi identitású etnikumok alkották és tartották meg egészen 1918-ig, tehát hogy az, elnevezése ellenére sem volt homogén magyar nemzeti állam, s hogy kulturális örökségének egy részét joggal tekinthetik a magukénak is az utódállamok nem magyar anyanyelvű polgárai.

Ez az amnézia és frusztráció a melegágya vagy szüntelenül tápláló forrása a térségünkben újraéledt nacionalista populizmusnak, következésképp a szlovákiai publicisztikában sűrűn emlegetett „magyar kártya” fogalomnak is. Ez a bűnbakképzés logikájára épülő (s tágabb horizontban nem csupán a magyar kisebbségeket fenyegető, hanem az egész térséget behálózó) politikai stratégia napjaink legveszedelmesebb és legretrográdabb jelensége. Publicisták, de még tekintélyes politikai elemzők is e jelenség vizsgálata során megelégednek annak a megállapításával, hogy mindez hazardőr vagy kalandor politikusok műve, s amint ezek az országok bejutnak az EU-ba, a nacionalista populizmus hangadói előbb-utóbb marginalizálódnak.

Én ezt az optimizmust nem osztom, mivel abból indulok ki, hogy térségünk radikális politikusai csupán végrehajtók, meglovagolnak egy, a társadalomban mélyen gyökerező jelenséget. Többnyire nem fölülről gerjesztik a nacionalizmust, rasszizmust, antiszemitizmust és xenofóbiát, hanem, s elnézést, ha ez most cinizmusnak fog tűnni, egy bizonyos „társadalmi megrendelésnek” próbálnak meg eleget tenni. Az előbb említett veszedelmes jelenségek ugyanis sokkal mélyebben benne gyökereznek e térség társadalmaiban, illetve e térség emberének tudatában és érzelmi diszpozícióiban, mint azt talán tíz évvel ezelőtt sokan feltételeztük. Egyik vagy másik politikus személyének a démonizálása helyett jóval célravezetőbb lehet e jelenségnek a társadalmi-lélektani okait, a társadalmi bázisát és elterjedtségének mértékét megvizsgálni. A térség államainak sikeres integrációja ugyanis éppen a nacionalista populizmusok felerősödése miatt bukhat el.

Több mint tíz év telt el azóta, hogy a kommunista diktatúrák összeomlásával megszűnt Európa természetellenes kettéosztottsága. De ez az idő és az integrációs perspektíva is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy térségünk kikecmeregjen a nemzetállam elavult eszméjének bűvköréből. A nemzeti radikálisok és a nacionalista populisták eszménye továbbra is az erősen centralizált nemzetállam, ami viszont az etnikai és más kisebbségek számára elfogadhatatlan. Hogy ez milyen éles konfrontációkhoz vezethet, arra a legfrissebb példa a szlovákiai közigazgatási reform körüli meddő huzavona, a különböző ún. nyelvtörvények vagy az egyre akutabbá váló romaprobléma, amelynek nemhogy a megoldására, de még a megfelelő kezelésére sincsenek átfogóbb elképzelései térségünk kormányainak. Ilyen helyzetben, amelyet tovább súlyosbítanak a gazdasági transzformációval szükségképpen együttjáró szociális feszültségek, a nacionalista populisták riogatásai a brüsszeli adminisztráció mindenhatóságával, a külföldi tőke imperializmusával, irredentizmussal, sőt a nemzethalál víziójával, termékeny talajra hullanak. A populizmus elleni küzdelemben viszont teljesen terméketlen az olyan álláspont is, amely a nemzeti tudat vagy a nemzeti érzés problémakörét mindenestül a múltba utalja, efemer, a „fejlődés” által mára meghaladott jelenségként kezeli, annak értékteremtő potenciáljában kételkedik, mi több: reakciósnak vagy retrográdnak tartja. Természetesen ahhoz, hogy a közép-európai együttműködés a jövőben ne csupán kényszer legyen, hanem mind többek által felismert kiút a mai bajainkból, szükség van a nemzeti tudat és a nemzeti hagyományok demitizálására. Nemzeti szimbólumokra is szükségünk van és lesz, de nem azok fetisizálására. Nyelvi identitásra is, de nem annak abszolutizálására. Ennek viszont elengedhetetlen feltétele az iskolázottság, a tudomány, a kultúra presztízsének visszaállítása, a mainál sokszorosan nagyobb részesedése az állami költségvetésből. Talán erre van a legnagyobb szükség ma. A közép-európai együttműködés igazi távlatai akkor nyílnak meg előttünk, ha a populisták gátlástalanságát sikerül tartósan elszigetelnünk. Szlovákiában éppúgy, mint Magyarországon és másutt.