A magyar irodalom tolmácsa

A könyvtári katalógusok tényekről beszélnek: például a magyar irodalom szlovák fordításának bibliográfiai tényeiről. Mennyiségről, preferált korszakokról és preferált szerzőkről, irodalomfelfogásról. Kirajzolódik általuk egy sajátos szlovák nyelvű magyar irodalomtörténet. Hogy ezek a bibliográfiai tények miként jöttek létre, milyen szempontok és feltételek mentén választódtak ki fordításra a magyar könyvek, milyen szervezői tevékenység és kiadói huzavona áll a hátterükben, arról beszélgetünk Karol Wlachovský műfordítóval, szerkesztővel, a magyar irodalom szlovák megismertetésének önzetlen szervezőjével.

A huszadik század második felében soha nem látott intenzitással folyt Szlovákiában a könyvkiadás. A magyar irodalmi műveké is, bár ez nem föltétlenül spontán, hanem inkább az internacionalizmus ideológiáját érvényesítő érdeklődést jelentett. Milyenek voltak a kezdetek?

A társadalmi légkör kicsit bonyolult volt, és ez befolyásolta a könyvkiadást is. 1953-ban átszervezték az államosított könyvkiadókat, így jött létre a Szlovák Szépirodalmi Könyvkiadó (ehhez tartozott 1968-ig a Madách Kiadó elődje is), később Tatranra keresztelték vissza. A szlovák—magyar kapcsolatok és a könyvkiadás szempontjából fontos, hogy akkortájt a kiadókban dolgoztak olyan emberek, akik magukkal hozták a magyar nyelvtudást. Ilyennek számított például Ľudo Zúbek vagy a Tatran irodalmi vezetője, Ivan Kupec. Ők indították el a magyar irodalmi fordítások sorozatait, elkezdték kiadni Mikszáth, Eötvös József műveit, Jókai regényeit. A legnagyobb húzás az volt, hogy rábeszélték Smreket, aki abban az időben saját verset nem közölhetett, hogy készítse el a Petőfi-fordítást. Véleményem szerint szláv területen a mai napig ez az egyik legjobb Petőfi-fordítás. Smrek 1954-ben Állami Díjat kapott érte, s ezzel a magyar irodalom el volt ismerve. De ekkor már léteztek az államközi kulturális szerződések is, a politikai légkör a proletár internacionalizmus jegyében a két nép között enyhült, Rákosi Kassán járt stb.

Egyáltalán lehet élő az ilyen felülről, ideológiai megfontolással irányított irodalmi kapcsolat?

A könyvkiadási keretszerződések persze vegyes bizottságok létrejöttét is eredményezték, formális tárgyalásokra került sor, és ennek jegyében sok olyan magyar könyvet is lefordítottak a korszak terméséből, amely ma már csak bibliográfiai adat, senki nem olvassa. A magyar klasszikusoknak azonban nem kellett különösebben előkészíteni az utat, úgy látszik, az olvasók tudatában dolgozott a hagyomány. Az internacionalista ideológia adta mégis a keretet ahhoz, hogy a klasszikusok is megjelenjenek, ami pedig az alapja lehetett annak, hogy a magyar irodalom a hatvanas évekre átértékelődjön (pl. Jókai alkotta a lektűrirodalom javát, ötven-százezres példányszámban adták ki), és valamelyest csökkentett a magyar kultúra szlovák kirekesztésével kapcsolatos sztereotip gondolkodáson. Erre tudott aztán az én nemzedékem építeni. Mi lényegében ketten voltunk: Vojtech Kondrót a költészettel foglalkozott, én a prózával. A felfogásunk is hasonló volt: a magyar irodalomban azt kerestük, amit hiányoltunk a szlovákból.

Számunkra ma, 2006-ban már szinte elképzelhetetlen, milyen utat kellett bejárnia egy-egy könyvnek, esetünkben könyvfordításnak az 50-es, 60-as, 70-es években ahhoz, hogy napvilágot láthasson...

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még nem voltam a szakmában, közvetlenül nem ismerem a részleteket, de a könyvkiadási folyamat hasonló volt, mint később. Már akkor is kérvényezni kellett a kiadást, aztán jóváhagyások, lektorok bevonása. Hatvannyolc után, a konszolidációs években már ehhez a gyakorlathoz nyúltak vissza, csak még elmélyítették, létrehozták az ún. szuperlektorokat is, akik a Kiadói Főigazgatóság (Slovenské ústredie knižnej kultúry) mellett dolgoztak. El kell mondani azt is — a hetvenes évekről beszélek, amikor már én is könyvkiadóban dolgoztam —, hogy a Kiadói Főigazgatóságra, ami egy háttérintézmény volt, kerültek művelt, irodalomértő emberek is, akik elősegítették a dolgokat. Mindenekelőtt Vincent Šabíkot tudnám említeni‚ ő magyarul nem tudott, de sok mindent olvasott a magyar irodalomból német fordításban, s nem gördített akadályt a szlovák megjelenés elé, ha éppenséggel olyan műről is volt szó, amely ideológiailag nem teljesen felelt meg. Konkrét esetem vele: ő mentette meg a zúzdától Kertész Ákos Makráját, amely az 1979-es szlovák kiadás előtt már megjelent németül, s ennek alapján meg tudta a megfelelő helyen védeni. Ez a könyv nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy azelőtt az 56-os eseményekről szlovákul csak hivatalos politológiai írások jelentek meg, s nemzedékem szlovák írói — Jaroš, Mitana, Dušek — először a Makrából kezdték egyáltalán sejteni, mi is volt a valódi helyzet. Pult alatti áruként szétkapkodták.

Ez az eset a cenzúra különös működését is példázza... Rekonstruálná, hogyan folyt bele a cenzúra már az engedélyeztetési folyamatba?

Az külön hivatal volt, úgy hívták, hogy sajtófelügyelőség („tlačový dozor”). Tehát: a könyv megjelenését a Kiadói Főigazgatóság engedélyezte, a kérvényhez először nem kellett csatolni a lektori véleményeket, azt csak akkor kértek, ha valami nem tetszett nekik, sőt néha külön is lektoráltatták. Majd ennek alapján rátették az engedélyre a pecsétet — vagy nem. A kiadókon belül pedig különböző volt a helyzet. Először is működött az öncenzúra. Az öncenzúrának pedig nem volt határa. Benne volt a mondatokban. Nem mindig lehetett tudni, hogy a cenzori hivatalban — ez az a bizonyos hivatal, a sajtófelügyelőség — mit fognak kifogásolni, mert a mindennapi politika eseményei is közrejátszottak. Amíg a cenzori hivatal nem adta meg az engedélyt, a nyomda nem nyomtathatta ki a könyvet. Ezért is tartott olyan hoszszú ideig a könyv előkészítése, legalább egy év volt.

Listák nem voltak a lefordítható vagy nem lefordítható szerzőkről?

Hogy korábban voltak-e, nem tudom. Én ’68-tól dolgoztam a Tatranban. Először nem voltak listák, alapként szolgált az otthoni kiadás ténye, s persze olyan szerzők fordítására, akik Magyarországon nem jelenhettek meg, pl. Márai Sándorra, senki sem gondolt. Problémát jelentett a határon túli magyar irodalom kiadása is, bár lista erre vonatkozóan nem volt. Mikor már könynyebben lehetett megjelentetni ideológiailag semleges műveket, szóba került például az erdélyi Szilágyi István, le is fordítottam tőle körülbelül százhatvan oldalt, de akkor az a vád ért, hogy állítólag én akarom egyesíteni a magyar irodalmat. Végül odaadtam a munkát egy munkatársamnak, s csak az utószó jelent meg az én nevem alatt. Gondolkodtunk azon is Marta Lesnával, a Smena szerkesztőjével, hogy kiadjuk Gion Nándortól a Virágos katonát, ami más környezetben, mint a szlovák irodalomban a Zbojnícka mladosť, de ugyanúgy egy gyermekvilágot ábrázol. Hiába illet ez a Smena Kiadó arcélébe, baj volt azzal, hogy vajdasági a szerző, úgyhogy az egészből nem lett semmi. A hetvenes évek végén, ahogy megindult a Charta mozgalom, már voltak listák, erről szorgalmasan értesítették is a hivatalos helyeket.

Összedolgoztak azoknak a szlovák kiadóknak a szerkesztőségei, amelyek foglalkoztak a magyar irodalom fordításával?

A Tatran volt az egyik, ahol a magyar irodalommal rendszeresen foglalkoztak, és volt még a Smena és a Slovenský spisovateľ, a Szlovák ĺrószövetség kiadóvállalata. Meg kell mondani, hogy a szépirodalmi részlegen mindhárom könyvkiadóban nyitottak voltak, ezért ki lehetett adni egypár olyan könyvet is, amely például csehül is nehezen jelent meg. Elég jó volt a kapcsolat a szerkesztőségek között, s mindegyiknek megvolt a maga külön feladata. A Tatranban mi inkább a huszadik századi magyar irodalomra összpontosítottunk. A klasszikusokkal az volt a helyzet, hogy kihaltak a műfordítók, ezért a régi fordításokhoz kellett nyúlnunk, például amikor Rudolf Chmellel összeállítottuk a Világirodalmi Arany Alap című sorozat számára a Mikszáth-válogatást, elég nagy gondban voltunk, mert a fordítók három nemzedéke van képviselve a kötetben. Ezt nem volt könnyű egységesíteni, ezért a klasszikusok kiadása ilyen okokból is maradt abba. A Smena olyan könyveket válogatott fordításra, amelyek főleg az ember ifjúságát, fejlődését tükrözték. Náluk jelent meg például Bertha Bulcsu is. A Slovenský spisovateľ inkább a kortárs irodalomban keresett műveket, s véleményem szerint itt is megjelentek nagyon fontos könyvek, például Fejes Endre Rozsdatemetője, amely jelezte a szlovák olvasóközönségnek, hogy erről a témáról is el lehet valamit mondani.

Mi volt a helyzet a Tatranban?

A Tatranban, ahol én számítottam a modern magyar irodalom legjobb ismerőjének, az iránt a vonulat iránt érdeklődtünk, amely értékrendjében a Nyugat hagyományát követi. Megjelent szlovákul Ottlik 1976-ban, Örkény István Egypercesekje, Mándy Iván több szövege, például a Régi idők mozija, Kosztolányitól az Esti Kornél mindkét ciklusa (akkortájt ez volt az egyetlen kiadás, ha jól tudom, amelyben mind a 35 Esti-novella megjelent), lefordítottuk Csáthot, engedélyünk volt Krúdy három regényére — ott én léptem vissza —, terveztük Babitsot, de rá már nem került sor, mert felgyorsultak az események. Ezek a könyvek mutatták, hogy a magyar irodalomban a polgári értékrend is jelen van, mivelhogy a szlovákból épp ez hiányzott a szlovák társadalom fejlődésének eltérő volta miatt. Ezek a könyvek mai szemmel nézve hihetetlen példányszámban jelentek meg és fogytak el. Különösen a konszolidációs években mégiscsak egy kicsit másképp gondolkodtak, és azt hiszem, a közönség ezt meg is értette. Ez a folyamat aztán befejezetlen maradt, mert rá kellett volna kötni Mészöly Miklós több művével és az akkori fiatal nemzedékkel, Esterházyval, Nádassal. De erre már nem kerülhetett sor, mert az ő könyveik nálunk ideológiai korlátokba ütköztek. Ha akkor ki lehetett volna adni szlovákul mondjuk a Termelési-regényt — amelyet Németországban vagy Franciaországban is megértettek, pedig ott nem úgy élték meg az ötvenes éveket, mint nálunk —, Szlovákiában óriási visszhangja lett volna.

Tehát az a prózanemzedék, amely Európa-szerte sikert aratott, és felhívta a figyelmet a magyar irodalom értékeire, a szlovák irodalmi köztudatban inkább hiányként mutatkozott csak?

Ha tovább lehetett volna vinni a folyamatot, eljutottunk volna a magyar irodalom posztmodern korszakához. Ez persze fikció, de ha nem maradt volna ki a szlovák fordításirodalomból a nyolcvanas években Esterházy és Nádas nemzedéke, véleményem szerint sokkal könnyebben lehetne érteni mondjuk Kukorelly vagy Németh Gábor szövegeit, amelyek idén jelentek meg szlovákul.

Viszont sok fontos könyv hozzáférhető lett szlovákul. És jelentős részben az ön nevéhez — mint műfordítóhoz, szerkesztőhöz, irodalomszervezőhöz — fűződik a közelmúlt magyar prózájának a szlovák közönséggel való megismertetése. Mostanában mivel foglalkozik? Fordít? Kutat? Előad?

Jelenleg a 19. századi magyar prózával foglalkozom, olyan szemszögből, milyen képet mutatnak a magyar írók a szlovákokról. És fordítok is, most főleg szlovák vonatkozású novellákat Eötvöstől, Gárdonyitól, Jókaitól, Mikszáthtól, az elkészült tizenkét Mikszáth-elbeszélésből lehet, hogy önálló kötet is lesz. Például rátaláltam a Kemény koponyák című írására, amelyben először hozza össze irodalmi szinten a tótokat a buta jelzővel. Ez a Pázmány Péter Egyetem Szlavisztikai Intézetének a kutatási témakörébe esik, a fordítások majd kötetben is meg fognak jelenni, tanulmánnyal, jegyzetekkel kísérve. A szegedi egyetemen is oktatok, ott őszre Grendelnek a szlovák irodalmi vonatkozásairól szervezünk egy szlovák nyelvű szimpóziumot.

Görözdi Judit