A lidércek már a spájzban vannak!

„Milyenek ma minálunk az esélyei, kilátásai az értékes kultúrának, az igényes műveknek, az ilyen irányú értelmiségi-intézményi igyekezetnek?” Mintha kénytelen-kelletlen, eme kérdésen rágódott e helyütt, a Szalon melléklet debütálásának napján, január 13-án két kétségkívül tiszteletre méltó és nagybecsű barátom, kollégám, Tőzsér Árpád és Szigeti László. Vitathatatlanul igényesnek szánt és tényleg magasröptűre sikeredett elmélkedéseikkel nincs is gondom. Azon túl, hogy véleményem szerint egyikük sem az idézett kérdésre válaszolt. Mivel az, megint csak szerintem, mindenekelőtt többértelműsége okán bizonyos evidenciákat, bizonnyal jó szándékú, azonban már-már sznobisztikus szentenciákat generált bennünk. Amelyekkel egyébként szintén nincsen különösebb baj. Annál is kevésbé, mivel a Szalon közönségének sem árthat, ha időközönként akár evidenciákkal és szentenciákkal kell szembesülnie. Hiszen, egy ugyancsak keresetlen közhellyel szólva, a tudás anyja, ugye, az ismétlés…

Ám, mielőtt még kedves barátaim megsértődnének, mentségükként közlöm, valóban nem volt a legszerencsésebben, azaz pontosan megfogalmazva a szóban forgó kérdés. Szigeti László tehát nyilván ezért hegyezhette ki válaszát, úgymond, a fogyasztói társadalom azon lidérceire, „amelyeknek bestseller, dilettantizmus vagy giccs a neve”. Hogy vonatkozó konklúziójában aztán akár indokoltan jusson olyan, már-már apokaliptikusnak tetsző állapotok vizionálásáig, mint „a fogyasztói társadalom haláltusája”… Tőzsér Árpád egyenesen egy konkrét irodalmi műfajt, mégpedig a regényt temette a szóban forgó kérdés ürügyén. Kétségkívül szintén avatott és nem kevésbé szellemes – holott szintén vitatható – indoklással. Persze sokkal inkább Szigeti véleménye által ihletetten, mintsem a kérdésre válaszolva.

Az inkriminált kérdés interpretálható lett volna a következőképpen is: Milyenek a jelenlegi Szlovákiában az esélyei, kilátásai az értékes kultúrának, az igényes műveknek, az ilyen irányú értelmiségi-intézményi igyekezetnek? Még pontosabban: Most, hogy Szlovákiában a magas kultúra támogatásának filozófiája és intézményrendszere vélhetőleg az eddigi helyzettől merőben különbözően, sajnos inkább a populista politikai kurzust követő közéleti tényezőktől, intézményrendszertől függ, jut-e vajon a továbbiakban is elegendő, de legalább annyi közpénz az értékes kultúrára, az igényes művekre, az ilyen irányú értelmiségi-intézményi igyekezetre, mint ez ideig?

Elismerem, sokkal földhözragadtabb problémakezelésnek tűnhet az enyém, mint nagyra becsült barátaimé. Meg kockázatosabb is, hiszen sokkal konkrétabb ítéletet feltételeznek a lehetséges válaszok, mint az értékes, a „magas” kultúra sokadszor megejtett definiálása. Ezen ítélet szerint ugyanis okkal feltételezhető, hogy a hazai kulturális tárca jelenlegi prominensei vajmi kevés konkrét ismerettel rendelkeznek a Szlovákiában leledző, akár nemzetiségi „magas kultúra” állapotairól. Teszem azt, a szlovákiai magyar könyv- és lapkiadók tevékenységéről. Ám rangos képzőművészeink munkásságát, aktivitásait vagy éppen a tudományos műhelyek, akár múzeumok tevékenységét, társadalomtudósaink pótolhatatlan kutatási eredményeit stb. is említhetném. Olyan értelmiségi diszciplínákról van szó, amelyek fenntartását, folyamatos működtetését a világ minden táján közpénzekkel, azaz állami támogatással szavatolják. Lévén, művelőik – lásd Szigeti és Tőzsér érveit is – a legkevésbé sem a fogyasztói társadalom, azaz a tömegkultúra „lidérceinek” gyártására szakosodtak, hanem az értékes kultúra szellemi termékeinek „előállításán” ügyködnek. Mely szellemi termékek nem egy provinciális, köldöknéző, hanem a korszerű, progresszív társadalmi értékrend kimunkálásában, folyamatos fejlesztésében játszott pótolhatatlan szerepük ellenére, és ebbéli jellegükből adódóan, sajnos mindig, mindenütt „csak” egy igen-igen szűk, ám annál fontosabb társadalmi réteg, nevezetesen, a magas szinten kvalifikált értelmiség érdeklődésére tartottak, tarthattak számot. Látszólag legalábbis. Következésképpen gazdasági szempontból mindenütt és minden időben „veszteségeseknek” számítottak. Vagyis komoly társadalmi támogatásra szorultak és szorulnak most is! Az inkriminált lidércekkel, a tömeg-, az ún. mozgalmári kultúrával szemben pedig egészen biztosan. Ezért vallom, hogy mindenképpen meg kell teremtenünk az értékes kultúra, az igényes művek, az ilyen irányú értelmiségi-intézményi igyekezet esélyét a vélhetőleg megváltozott körülmények között is! „Ma, minálunk”, azaz a jelenlegi Szlovákiában is. Akkor is, ha netán szavazathajhász politikai kalandorok, önérdekű konjunktúralovagok, köldöknéző mozgalmárok, haveri alapon pozicionálódó kultúrbugrisok fenekednének ellene, és igyekeznének megnyirbálni közpénzekből történő támogatásukat. Ha viszont mégis befészkelnék magukat a jelképes spájzba az efféle lidércek is, vagyis netán efféle helyzet veszélyeztetné a szóban forgó intézményrendszert, óhatatlanul és teljes egészében ki kellene váltania az eddigi állami forrásokat annak a polgári, vállalkozói mecenatúrának, amelyről, bárminő fájdalom, ki kell jelentenünk e helyütt is, hogy egyelőre bizony tulajdonképpen nem létezik. Ez pedig egyrészt az értékes kultúra aktorainak bűne. Egyelőre ugyanis nem tudni olyan konkrét és számottevő igyekezetükről, mely az efféle, a mindenkori államhatalomtól független mecenatúra, például a magánvállalkozói körök effektív becserkészésére irányult volna. Amint sajnos, tény, a piaci versenyben megizmosodott magánvállalkozások prominenseinek sem jellemzően jutott eszükbe ez ideig, hogy a szó triviális értelmében vett veszteséges rétegkultúra művelőinek munkáját rendszeres támogatással segítsék. Pedig az efféle mecénási szerepvállalás következménye, eredménye, nevezetesen, a társadalmi közeg mielőbbi és lehető legintenzívebb civilizálódása hosszú távon minden bizonnyal éppúgy generálhatja az ő profitszerzési lehetőségeiket is, mint az értékes kultúra művelőinek a mindenkori hatalomtól független és eredményes tevékenységét…