A lét és az egyéniség szenvedélyes faggatása

A magyar irodalom történetében nem egyedülálló jelenség, hogy jeles íróink és költőink kénytelenek elhagyni szülőföldjüket és hazájukat, s megváltozott körülmények között teljesítik ki életművüket. Itália Janus Pannonius, Lengyelország Balassi, Törökország Mikes Kelemen számára éppúgy fontos szerepet játszik, mint Párizs vagy San Diego Márai, a karibi térség Ferdinandy György vagy legújabban Németország Czakó József, Ausztrália Mórocz Mária számára. A váltás többnyire időleges válsághelyzettel jár, hiszen nemcsak az írói identitás kerül megváltozott létfeltételek közé, hanem az a nyelv is, amelyen az egyéniség addig megszólalt. A földrajzi távolság mint poétikai váltás az írói nyelv azonosságaiból vagy különbözőségeiből mérhető le leginkább.

Balázs F. Attila a magyar nyelvterület egyik pereméről, a Székelyföldről a magyar nyelvterület egy másik peremére, Pozsonyba költözött. Régebben nem tűnt ez akkora távolságnak (gondoljunk csak Juhász Gyulára, aki Máramarosszigetet és Szakolcát egyetlen ország határai közt járta meg), ma viszont két, egymással még csak nem is határos országról van szó. Hogy mindkét országban lehetséges magyar nyelven nívós irodalmat művelni, nos, erre Balázs F. Attila eddigi életműve is példa lehet.

A Meztelen lovagok című kötet szerzőjét a művelt szlovákiai magyar közvélemény eddig talán inkább mint a sikeres AB-ART Kiadó vezetőjét ismerte, annak ellenére, hogy — tudomásom szerint — Szlovákiában már két kötete is megjelent. Legújabb kötete alcíme szerint válogatott és új verseket tartalmaz, és ez izgalmas kérdéseket vet fel a recepció számára. Hiszen fontos-e az a kérdés, hogy akkor most Balázs F. Attila erdélyi vagy felvidéki magyar költő-e? Hová sorolhatjuk legújabb kötetét, ha feltételezhetően néhány verse Romániában, más szövegei viszont Szlovákiában íródtak? Mindkét irodalom része ez a kötet? És ha igen, hogyan része az egyik, és hogyan a másik irodalomnak?

Persze Balázs F. Attila kötetével felettébb igazságtalanul járnánk el, ha kizárólag ilyen (bár elméletileg izgalmas, de valószínűleg terméketlen) kérdésekkel szembesítenénk. Hiszen versei olyan, kiérlelt nyelven szólalnak meg, amely arról tanúskodik, írójuk a lírát nemcsak önkifejezésként, de mesterségbeli tudást igénylő eszközként is képes szemlélni. A kötet olvastán nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy a még mindig létező (más erdélyi szerzőknél, például Kovács András Ferencnél vagy Orbán János Dénesnél is gyakran megcsillogtatott) kivételes erdélyi formakultúra darabjaival szembesülhetek. A szokatlanul választékos stílus, a messzire kanyargó bonyolult körmondatok, a játékot folyton felfüggesztő indulati elemek kissé más élménnyel ajándékozzák meg olvasójukat, mint az „szlovákiai magyar” költőknél szokás. Másrészt viszont talán leginkább a Tóth László, Varga Imre, Kulcsár Ferenc nevével fémjelezhető generáció művel „nálunk” hasonló lírát, mint Balázs F. Attila.

Ez a költészet, legalábbis a Meztelen lovagok szerint, tele van identitásproblémákkal, az én elvesztésének, meghasadásának, keresésének és megsokszorozódásának az elbeszélésével. Néha szenvedélyes, máskor viszont az önmagát kétségbevonó irónia keserű hangján szólal meg az alapvető élmény: „kilépek magamból mintha nem lettem volna otthon” (11.) Az elveszített vagy elveszejteni vágyott identitás, egyéniség helyreállításához a kötetben három út kínálkozik, amelyek közül — úgy vélem — a költő számára szinte egyik sem kecsegtet a probléma teljes megoldásával.

Az egyik végső instancia Isten, amely még képes lehetne helyreállítani az elromlott, elrontott világ egységét. Isten mint a végső kérdésekkel való szembesülés feltűnően gyakori ebben a lírában, Balázs F. többször is visszatér ahhoz a paradoxonhoz, hogy isten léte miért nem biztosítéka a lét tisztaságának. Isten perszonifikációja a metafizikai (sőt nem ritkán etikai) kérdésfelvetések felé vezeti el Balázs F. Attila költészetét, amely egyik oldalról a „Boldogtalansággal nem sújthatsz boldogtalant” (37.), míg a másik oldalról a „mi mindent lehet a te nevedben / művelni” (31.) problematikájával szembesít. A szenvedélyes istenkeresés, az eredendő bűn és az isteni hatalom végtelensége a teológia és a líra új, szenvedélyes kapcsolatának biztosítékává válik.

Az identitás egységének másik, illuzórikus helyreállítása a test és a mámor felől képzelhető el. A testek azonban „az alkohol kék ködében koszos / kis kocsmákban ringyók gyűrött / párnáján” (23.) mutatják meg magukat, és az egyesülés sosem mint a vágyott egység, hanem csak mint a megvetett és a kétségbeesett találkozása jelenik meg. Ennek az egzisztencialista alapozottságú kiúttalan létszemléletnek a feloldására csak a szerelem lehet képes e költészet intenciói szerint.

A szerelem mint az identitás széthulló egységének biztosítéka a Balázs F.-líra romantikus gyökereihez vezeti olvasásunkat. Megtisztulni a szerelemben a címe annak a versnek, amely a legtisztábban mutatja fel ennek az ontológiai paradoxonokból bőven táplálkozó lírafelfogásnak a lehetőségeit: „lépteid örök visszhangja vagyok / megszűnök ha nem lépsz” (53.). A szerelem lehetősége azonban az én és nem-én (68.) között vergődő lírai alany számára csak akkor menedék, ha saját létére megnyugtató magyarázatot talál, ha tisztázza önmaga identitását.

Balázs F. Attila kötetének számomra leginkább izgalmas, mert megdöbbentő részletei azok a szürrealista képek voltak, amelyek — identitáson innen és túl — a létről szóló egyéni vízióba vezetnek. Hiszen akkor lesz teljes az olvasói élvezet, ha beteljesül végzete: „e műanyag fej melynek hétöles / szájából lóg egy ikonfelirat / véres lyukszalag-nyelv: Fald föl magad!” (7.) Remélem azonban, hogy a Meztelen lovagok íróját nem falja fel saját nyelve, és további kötetekkel örvendezteti meg olvasóit. Németh Zoltán