A kultúra járható útjain – világutazás a nyelvben

– Utazási szenvedélyemet a szüleimtől, főleg édesanyámtól örököltem. De talán azzal kellene kezdenem, hogy közép-európai származásúnak tekintem magam. Apámék családja Dél-Csehországból, Plzeň mellől került a század elején, tehát még a Monarchia idején Szlovákiába. Ezen az ágon az egyik nagyanyám lengyel volt. Anyai ágon nagyapám Erdélyből származik, a nagyanyám pedig örmény katolikus család sarja. Tehát magyar vér is van bennem egy kevés. Otthon egyaránt beszéltünk magyarul is, németül is, ám ez utóbbit fokozatosan elfelejtettem, úgyhogy később újra kellett tanulnom. A főiskolán angolul szerettem volna tanulni, ám azt a választ kaptam – mindez még a sztálinizmus idején, az 1950-es években volt –, hogy a létszám betelt. ĺgy hát kézenfekvőnek látszott, hogy a választható nyelvek közül a lengyel mellett döntsek, aminek eredményeképpen a magyar és a német lapokon kívül a lengyel sajtót is figyelemmel követhettem, s mivel az iskolában oroszul is tanultunk, a szovjet lapokat is. Amikor aztán írni kezdtem és egymás után jelentek meg az írásaim, minden honoráriumot utazásra költöttem, azaz valóban elmondhatom, hogy sikerült beutaznom valamit a világból. Persze, jó néhány helyre azért még így sem sikerült eljutnom: nem voltam például Skandináviában, nem voltam Spanyolországban, Portugáliában. A többi európai országot azonban többé-kevésbé ismerem. És eljutottam távolabbi égtájak alá is. A montreali világkiállításról könyvet is írtam, amely Kanada nie je „Kanada” (Kanada nem tréfa) címmel 1968-ban jelent meg...

Aztán, még ugyanabban az évben, mint Kanadában, Alexander Pludek cseh író társaságában voltam Indiában is. Az írószövetségi tagok közül senki nem akart olyan messzire menni, hát elmentem én. India volt – igaz, Kanadán kívül, bár Kanadában minden Európából következik, s az európai civilizációra épül – az első találkozásom valami egészen mással, s ott tudatosítottam, hogy milyen jó dolog – és most nem a fajgyűlölet beszél belőlem – európai embernek lenni, ugyanis itt, Indiában volt módomban életemben először úgy igazából felmérni és tudatosítani az európai kultúra értékeit. Végezetül, két esztendővel ezelőtt, eljutottam Kínába is. Ez volt a második találkozásom az ázsiai kultúrával. A lányom él Pekingben, a férje ugyanis, aki kínai–angol szakot végzett Moszkvában, ott dolgozik a nagykövetségünkön. S itt, akárcsak Indiában, újból arra a következtetésre jutottam, hogy a világ számára – az antik bölcselettől kezdve a kereszténységen át – egyedül az európai kultúra, az európai filozófia jelenti a járható utat. Mert minden torzulás például, ami Kínában tapasztalható, ebből a másik kultúrából, ebből a másik civilizációból vezethető le.

Az előbb elfelejtettem megemlíteni az angolt; az összes közül angolul tudok a legjobban. Miután a szüleim ötéves koromban elváltak, anyám a kisváros nyelve elől Prágába ment, ahol hibátlanul megtanult csehül, spanyolul és angolul. Egy külkereskedelmi vállalatnál helyezkedett el, s voltaképpen neki köszönhetem, hogy közel kerültem az angol nyelvhez. Ami, meg kell mondjam, egyfajta szabadulást is jelentett az 1950-es évek „kalodájából”. Az én ifjúságom ugyanis a legrosszabb időszakra, a sztálini évek „virágkorára” esik. S épp ennek a kornak a fojtogató légköréből segített legalább néhány órára kiszabadulni az angolnyelv-tudás. Az én nemzedékem ugyanis a rádió nemzedéke. Akkoriban, ugye, még nem volt televízió, így hát mi gyerekkorunktól kezdve a rádión csüngtünk, éjszakánként a rövid hullámú külföldi adókat keresgéltük, s angol nyelvű híreket hallgattunk, ami, ha kitudódik, mondanom sem kell, súlyos következményekkel járt volna. Tehát ha másnak nem is, már a rádiónak köszönhetően is egészen jól megtanultam angolul. Azután 1948 februárjáig, a kommunista hatalomátvétel időpontjáig az angol Life című hetilap is bejutott az országba, s mi is járattuk: valahol máig is őrzöm annak 1947-es számait. Mindennek együttesen köszönhető hát, hogy csakhamar kialakult bennem valami nagyfokú világ utáni vágy, s akkoriban világgá menni, világot látni, ugye, egyenlő volt a lehetetlennel. Meglógtam hát otthonról, hogy két másik barátom társaságában, mint ezt a Mähringben találkozunk című regényemben megírtam, Nyugatra szökjünk. Persze, elkaptak.

1989. június 30.

Részlet Tóth László közelmúltban megjelent beszélgetőkönyvéből (Hatszemközt, avagy Korbúcsúztató. Anno 1989. Nyolc beszélgetés szlovák és szlovákiai magyar írókkal egy rendszer végóráiban. Nap Kiadó, 2006). Anton Hykisch a beszélgetés idején a Mladé letá pozsonyi gyermekkönyvkiadó szerkesztője volt. Az 1989-es fordulat után a kiadó igazgatójává választották, 1992-ig parlamenti képviselő volt, 1993 és 1997 között Szlovákia első kanadai nagykövete, ma szabadfoglalkozású író. Képek: Ľuboš Pilc (2000)