A köztársaság katonái

Az első Csehszlovák Köztársaság idején legionáriusoknak az első világháború végén cseh-szlovák katonai egységek tagjait nevezték. A Masaryk és Beneš által irányított emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanács (CSNT) 1917-ben kezdte meg a cseh-szlovák légiók megszervezését. A Franciaországban, Olaszországban és Oroszországban létrehozott katonai egységek közül különösen az oroszországi légiók szerepe volt a jelentős, melyeknek összlétszáma elérte az 50 ezer főt. A legionáriusok fontos eszközei voltak a Csehszlovákia létrejöttéért folytatott küzdelemnek, hiszen – bár tényleges katonai jelentőségük elhanyagolható volt – azzal, hogy az Antant oldalán bekapcsolódtak a háborúba, Masarykék könnyebben el tudták fogadtatni a CSNT-t szövetséges erőként, másrészt az emigráció kezdeti diplomáciai sikertelenségeit is ellensúlyozni lehetett általuk. 1918 tavaszán a véletlenek összejátszása folytán éppen ezek a légiók váltak a bolsevikellenes polgárháborús küzdelmek elindítóivá. Az Oroszország központi területeiről a transzszibériai vasútvonalon Vlagyivosztok felé szállított cseh-szlovák legionáriusok ugyanis 1918 májusában Cseljabinszkban először az ellenkező irányba tartó magyar és német hadifoglyokkal, majd a helyi szovjet képviselőivel kerültek konfliktusba, s rövid időre elfoglalták a várost is. Az incidenst követően a légiók nyíltan szembefordultak a szovjethatalommal. A bolsevik hatalom elleni cseh-szlovák fellépés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az antant-államok támogatni kezdték a masaryki emigráció terveit.

Az olaszországi és franciaországi légiók a Csehszlovák Köztársaság 1918. október 28-i kikiáltását követően kaptak jelentősebb szerepet. A frissen létrehozott csehszlovák államnak ekkor még nem voltak kijelölt határai. A közrend biztosítása és különösen a felső-magyarországi területek minél előbbi megszállása viszont szükségessé tette, hogy minél előbb ütőképes haderő álljon a csehszlovák vezetés rendelkezésére, hiszen a különböző torna- (pl. sokolok) és lövészegyletek tagságából verbuvált önkéntes katonai egységek ehhez a feladathoz elégtelennek bizonyultak. Ezért 1918 decemberében az Itáliából hazaérkező legionáriusokból szervezték meg azokat a katonai egységeket, amelyek 1919 januárjában Luigi Piccione tábornok vezetése alatt megszállták a mai Dél-Szlovákiát. Katonai szerepük ezzel azonban nem fejeződött be, hiszen a legionárius egységek részt vettek a Magyar Tanácsköztársaság ellen 1919 áprilisában indított csehszlovák támadásban, majd a Szlovákia területére benyomuló Vörös Hadsereg elleni harcokban is.

Szerepük folytán a légiók részei lettek a Csehszlovákia megalakulása köré fonódó legendáknak, a legionáriusok pedig az igazi csehszlovák hazafiak prototípusaivá váltak. Döntő többségük cseh nemzetiségű volt, akik számára Szlovákia idegen területnek számított, s akik megszállóként viselkedtek a magyar, de olykor a szlovák lakossággal szemben is. A szlovákiai magyar pártok 1923-ban a Népszövetség elé benyújtott memoranduma a legionáriusok által elkövetett atrocitások sorát vonultatta fel. Ilyen volt például a Losonc melletti Bozitán 12 polgári személy kivégzése, a zólyomi magyar vasutasok felakasztása is, de az 1919. február 12-én Pozsonyban tartott szociáldemokrata tüntetés több mint fél tucat áldozata is legionáriusok fegyverétől halt meg. Élen jártak a Felvidék magyar emlékeinek pusztításában is. A legismertebb eset a pozsonyi Mária Terézia-szobor lerombolása volt, de sok más mellett szerepük volt az érsekújvári Kossuth-szobor, a kassai 1848-as emlékmű, valamint a dévényi és a nyitrai millenáris emlékmű felrobbantásában is.

Bár a legionáriusok a frissen létrejött csehszlovák nemzetállam legfőbb támaszának számítottak, cselekedeteik a szlovákok felháborodását is kiváltották. Az 1919 folyamán Prágába küldött szituációs jelentések fogalmazói is többször panaszkodtak arra, hogy a legionáriusok viselkedése nem segíti elő a csehek és a szlovákok közeledését, hanem éket ver közéjük. Különösen gyakran sértették a legionáriusok a mélyen katolikus falusi szlovákságot. Palotás Zoltán visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Nyitrán a bevonuló cseh katonák egyik első dolga – még mielőtt a helyiek által piramisnak nevezett Zobor-hegyi emlékművet felrobbantották volna – az volt, hogy Nepomuki Szent Jánosnak a Nyitra folyó hídján álló szobrára kötelet hurkoltak, s beráncigálták a folyóba. Az ilyen és hasonló akciók korántsem voltak ritkák, s bár a legionáriusok egyik feladata épp az lett volna, hogy a Hlinka vezette szlovák autonomista mozgalommal szemben az egységes csehszlovák nemzet ideológiája mellett agitáljanak, cselekedeteikkel sokszor Prága ellen hangolták a szlovákokat és Hlinka malmára hajtottá a vizet.

Miután 1919 nyarán Szlovákiában is befejeződtek a harcok, sor kerülhetett a legionáriusok demobilizálására, ami komoly próbatétel elé állította a csehszlovák kormányszerveket. Az 1919 júliusában elfogadott 462. számú törvény kritériumai alapján 88 683 személy számított legionáriusnak, akik közül 1918 és 1920 között 83 283-an tértek haza Csehszlovákiába. A hazatérő legionáriusok között azonban nem sikerült egységet teremteni, így több szervezetük is létrejött. A Csehszlovák Legionáriusok Szövetsége (Zväz československých legionářů) a baloldali, a Csehszlovák Legionáriusok Egysége (Jednota československých legionářů) a politikai paletta centrumában álló, a Csehszlovák Legionáriusok Csoportja (Družina československých legionářů) pedig a jobboldali gondolkodású legionáriusokat tömörítette. Ez utóbbi erősen nemzeti elkötelezettségű volt, s kompromisszumok nélküli eljárást szorgalmazott a németek, magyarok és minden más idegennel szemben. 1921-ben több legionárius szervezet összevonásával jött létre a Csehszlovák Legionárius Közösség (Československá obec legionářska), amely a két háború közötti időszakban a legjelentősebb ilyen szervezetnek számított, s közel 50 ezer tagot tömörített. Ez a szervezet a Masaryk köztársasági elnök köré tömörülő ún. Vár-csoport politikájának egyik legmegbízhatóbb társadalmi támasza volt.

A gondot az jelentette, hogy a legionáriusok társadalmi presztízse nagy volt ugyan, de további sorsukat illetően megoszlottak a vélemények. Csehszlovákia első pénzügyminisztere, Alois Rašin kijelentette, hogy a hazáért tett szolgálatért nem jár fizetség, a legionáriusok azonban úgy érezték, szolgálataikért bőséges jutalmat érdemelnek. Ezért folyamatos nyomást gyakoroltak a törvényhozó és végrehajtó szervekre. Ennek is köszönhető, hogy a legionáriusok foglalkoztatásáról szóló törvények nem késtek sokáig. A nemzetgyűlés által 1919 májusában elfogadott törvény megfogalmazta azt, hogy a legionáriusok igényjogosultak arra, hogy állami vagy közalkalmazásban, az állam által finanszírozott vállalkozásokban munkahelyet kapjanak.

Habár a tisztviselői állások és a trafikok népszerűbbek voltak, a legionáriusok számára a földbirtokreform kapcsán megnyíló lehetőségek is vonzónak bizonyultak. (…) A csehszlovák politikai vezetés és a legionáriusok érdekei különösen a Dél-Szlovákiában zajló földreform esetében találkoztak. Itt ugyanis a földreform legfontosabb célját az „ellenséges lakosság által lakott határ menti területek biztonságának megerősítésében” jelölték meg. Ennek érdekében a nagybirtokosoktól elvett birtokokra legionárius telepeseket kívántak letelepíteni, akik egyben határvédő feladatot is kaptak volna. (…)

A szlovákiai napilapokban 1920 őszén jelentek meg az első felhívások, amelyekben legionárius telepeseket kerestek a Gömör megyei Rimaszécs melletti Koburg-birtokon lévő Gernyőpuszta benépesítésére. A felhívás szerint elsősorban nős legionáriusok jelentkezését várták, s a földművesek mellett kézművesek és tanítók letelepítésével is számoltak. A gernyőpusztai legionárius-telep kiépítése a kolonizációs tevékenység első eredménye és sok szempontból mintapéldája volt. Az Állami Földhivatal az átvett birtokon 4 közvetlen egymás mellett fekvő szláv telep (Leánymező, Gernyőpuszta, Kacagópuszta és Csobánka) létesítését határozta el, amelyekre részben a Lengyelországhoz került árvai szlovák falvak optánsait, részben Gömör és Zólyom megyei szlovák földműveseket, részben pedig szlovák legionáriusokat terveztek letelepíteni. A legionáriusok letelepítésére kiszemelt Gernyőpuszta a szlovák források szerint is 97%-ban magyarok által lakott Feledi járásban, a Losonc–Kassa vasútvonal mentén, a trianoni államhatártól mintegy 2 kilométerre terült el. A 447,11 ha nagyságú birtokrészre 35 legionárius családot (ebből 34 az orosz, egy pedig a francia fronton harcolt) telepítettek le, akiknek a fele az eredeti szándékoktól eltérően (mivel nem volt megfelelő számú szlovák jelentkező) morva és cseh területekről érkezett. A telepesek átlagban 11,7 ha birtokot kaptak, amihez rendkívül jutányosan, hektáronként 1800 korona körüli áron jutottak hozzá.

Az első 5 telepes család még 1921 végén átvette a nekik kiutalt birtokokat, a többi család azonban a legionáriusok mobilizációja miatt csupán 1922 tavaszán költözött be a gernyőpusztai gazdasági udvar épületeibe. A kolónia alapkőletételére 1922. október 1-jén került sor. Az ünnepségről, amelyen a megye, a Földhivatal és a Nemzetvédelmi Minisztérium prominensei is részt vettek, Masaryk elnöknek is táviratot küldtek. Ebben a jelenlévők fogadalmat tettek, hogy „hűséges őrei lesznek a felszabadított állam határainak.” A kolónia tényleges kiépítése valójában csak 1923 elején kezdődött meg. Az építési munkálatokat a Csehszlovák Legionáriusok Irodája (CSLI) szervezte: szakembereket biztosított, beszerezte az építkezési anyagokat, biztosította az építkezés szakmai felügyeletét; az építési terveket az ÁFH illetékes osztályai készítették el. Az építési költségek egy részére szintén a CSLI nyújtott hitelt, másrészt 1923 nyarán az ÁFH javaslatára a letelepülők létrehoztak egy építési szövetkezetet, amely a Szociális Minisztériumtól az építési költségek 70%-ig kiterjedő támogatást kapott. A kolonialistáknak az építési költségek 30%-át kellett magukra vállalniuk, ezt az önrészt azonban le is dolgozhatták.

A gernyőpusztai telep kiépítésénél egyértelműen felfedezhetők a katonai szempontok. A kolónia centrumát a régi majorsági épületek képezték, itt helyezték el az iskolát, a községházat és a raktárakat, valamint 7 telepes házat építettek ide. A maradék 28 kolonialista háza a telep centrumától nyugat felé egy sorban épült ki, a már említett vasútvonallal párhuzamosan úgy, hogy a házak frontja az államhatárra irányult. A házak derékszögben megannyi kis erődítményként fogták közre az udvart; egyik oldalt a lakóhelyiségek és az istálló, a másik oldalt a csűr alkotta. A vastag betonalapokra épített házakban 2 lakószoba, konyha, előszoba, kamra, műhely, nagy padlás, a ház alatt pedig tágas, szükség esetén több tucat személy befogadására alkalmas pince volt található. Az istálló 10–12 szarvasmarha elhelyezésére volt elegendő.

Az egy időre a köztársasági elnökről Masarykovóra átkeresztelt telep gyors fejlődésnek indult. Az állami támogatásnak köszönhetően szlovák nyelvű állami iskola is nyílt a kolónián, és az 1924/25-ös iskolaévben már a közeli – a 18. században katolikus szlovákokkal újranépesített, de 1910-ben magát színmagyarnak valló – Dobóca községből is ide írattak 20 diákot. 1926-ban belügyminiszteri rendelettel Gernyőpusztát a szomszédos Leánymezőn létrehozott kolóniával összevonták, s Bottovo néven önálló településsé nyilvánították. A község katasztere, ahol az 1930-as népszámlálás szerint 384 személy élt, 623 ha-t tett ki.

A gernyőpusztai kolónia kiépítésével párhuzamosan Dél-Szlovákia és Kárpátalja más régióiban is megkezdődött a legionárius telepek alapítása. A hely kiválasztásában a közös nevező általában a vasút volt, hiszen valamennyi nagyobb legionárius telep a fontosabb vasúti csomópontok mellett jött létre. A vasutak szerepe a trianoni határok megállapításában közismert, s az Ipolytól keletre a szlovák–magyar határ meghúzásánál, valamint Kárpátalja Csehszlovákiához való csatolásánál is ez játszotta a döntő szerepet. Ezért nem meglepő, hogy a magyar határ menti vasútvonalak és vasúti csomópontok biztosítása a csehszlovák határvédelem egyik prioritása volt. Ennek összefüggésében érthető meg a húszas években alapított nagyobb kolóniák helyszínének kiválasztása.

A Koburg család Perse község határában fekvő birtokán hozták létre a füleki vasúti csomópontot biztosító Bozita elnevezésű legionárius kolóniát. (…) Bozita kolonizációjának előkészítése közel két évig tartott, s 1924 végén kerülhetett sor a telep megalapítására. A kb. 2 ezer ha nagyságú birtokon öt ún. maradékbirtokot hoztak létre legionáriusok részére, a fennmaradó 528 ha területre pedig 32, többségében cseh legionárius családot telepítettek. A kolónián 1926-ban iskola létesült, a harmincas években pedig kultúrház is épült. A Kassa és Beregszász közötti, stratégiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű vasútvonal mellett több legionárius telepet is létrehoztak: a Csap melletti vasúti csomópont biztosításának a feladatát látta el a Tiszasalamon, a Battyán és Bély melletti legionáriustelepek rendszere. A Tiszasalamon melletti Cifratanya több mint 430 ha-nyi területére eredetileg 23 legionárius családot készültek telepíteni, a 1922-ben végrehajtott telepítés során azonban csupán 7 legionárius kapott itt birtokot. A telepnek Stráž (Őrhely) megnevezése azonban nyilvánvalóvá teszi, hogy a telep szerepe ettől függetlenül változatlan maradt. A csehszlovák állam legnagyobb legionárius kolóniája Bátyu mellett a vasúti pálya két oldalán épült ki Svoboda (Szabadság) néven. Az itt lefoglalt Lónyai-birtokból 1600 ha nagyságú termőföldet kapott kolónia létesítése céljára.

A fentiekben felsorolt kolóniákkal együtt több mint 30, a magyar határ mentén létrehozott szláv telepre költöztek legionáriusok, összesen valamivel több mint 220 család, vagyis kb. 1 200 személy. (…)

Az 1938 őszén bekövetkezett események és a magyar–szlovák határon lezajló incidensek közvetlenül is érintették a legionáriusokat. 1938. október 5–6-án az első bécsi döntést megelőző időszak talán legsúlyosabb konfliktusa is épp a gernyőpusztai legionárius telep közelében zajlott le. A magyarországi (hangonyi) határbiztosító szakasz egységei ugyanis az államhatárt önhatalmúlag átlépve megtámadták a szlovák határvédő egységeket és Rimaszombat irányába nyomultak előre. A támadók egy időre több községet is elfoglaltak, de a csehszlovák hadsereg könnyű harckocsikkal megerősített egységei végül kiszorították őket az országból. Mivel a támadás súlypontja épp a Rimaszécs mellett létrejött kolonialista telepek térségére esett, így az Államvédelmi Őrség feledi körzeti parancsnokságának előretolt egységeibe besorolt kb. 20 gernyői legionárius is részt vett a tűzharcban, s közülük négyen a magyar csapatok fogságába estek. A támadás után a gernyői kolonialisták többsége elhagyta a telepet, csupán a határvédelemben érintettek maradtak.

A bécsi döntés kihirdetését követően a csehszlovák hatóságok a cseh és morva telepeseket, valamint a legionáriusokat a kolóniák elhagyására szólították fel, a szlovákoktól azonban azt kérték, maradjanak a helyükön. ĺgy már november első napjaiban kisebbfajta népvándorlás indult meg a kolóniákról, a legionáriusok, a Parasztlovasság, a Sokol és az Államvédelmi Őrség tagjainak nagy része nem várta be a magyar csapatokat. (…)