A könyv szerepe a XXI. században

„Kedves fiam!

A könyvről írok neked. Lásd, alig kezdem, máris elakadok. Hidd el, nincs nehezebb, mint a fiatalsághoz szólni. Abból az időből tudom ezt, mikor magam is olyan fiatal voltam, mint most te. Elpirult az arcom, valahányszor a felnőttek »bölcs« intelmeit olvastam. Szégyenkeztem, hogy fölényes jósággal nyitják ki előttem tapasztalásuk tárházát, melybe beraktározták mindazt, amit évek során gyűjtöttek. Ennélfogva hozzá se nyúltam. De sokkal jobban szégyenkeztem, mikor odakuporodtak mellém, selypegtek, s az arcukra az ifjúság lurkómosolyát festve, pajtikájuknak neveztek. Ilyenkor még inkább éreztem a köztünk levő korkülönbséget. Arra gondoltam, szívesebben tisztelem őket, semhogy »ilyen jóban« legyek velük.

Azon igyekszem, hogy most egyik hibába se essem belé. Nem tanítani akarlak, csak vallani, hogy milyen viszonyban vagyok a könyvvel. Nem dicsérem. Prédikálni se fogok róla oktató modorban. Mindez céltalan volna. Amennyiben vonzódol a könyvhöz, csak olyasmit ismételgetnék, amit nélkülem is tudsz, s amennyiben idegenkedsz tőle, semmiféle rábeszélésre se hajtanál. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portékát. Csak tok ez, melybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éterrezgéseit, a szellemet, melyből a könyv létrejön. Ehhez kevés pár perc. Kevés egy emberélet is…”

Kedvesem Fiam, az idézőjelből láthatod, hogy ezek nem a saját szavaim, de teljes mértékig azonosulok velük. Amikor az igazgatónőd megtisztelő felkérőlevelét elolvastam — írjak egy kisesszét A könyv szerepe a XXI. században címmel a felújított iskolai könyvtáratok átadása alkalmából megjelentetendő iskolai újság díszkiadásába —, mindjárt a fenti, Levél a könyvről című írás jutott eszembe. Szerzője Kosztolányi Dezső — a XX. századi magyar költészet egyik legnagyobb, s a XX. századi magyar próza talán még nagyobb alakja —, tudod, akinek a Fürdés című novelláját a hetedikes irodalomkönyvedben olvastad, egy tragikusan végződő apa-fiú viszonyról. Az idézett, 1929-ből való levelében Ádám fiához szól az író (aki akkor épp annyi idős volt, mint most te), de persze, másokhoz, például hozzánk is. Többek között arról, hogy a XX. század már addig is fantasztikus tudományos, technikai eredményei mennyire átalakították a világot, például legyőzték a távolságot, rendkívüli módon felgyorsították az emberi élet ritmusát. Azt is megjósolja, hogy ez a szédületes iram még tovább is folytatódhat, „egyszer azonban ennek is vége szakad. Akkor az emberiség egy kicsit megdöbben. Ekkor majd magába száll, s tűnődik útjáról, rendeltetéséről. És választ is keres a kérdésre parlagon hagyott, elkérgesedett lelkében. De egyelőre nem talál. Erre felel majd a könyv. A könyv, melyet lenézett és sutba dobott. A könyv…” Tizenöt ihletett mondat következik ezután, amelyekkel, újra és újra nekifutva, megpróbálja összefoglalni, hogy mit is jelentett és jelenthet számunkra a könyv. Versenyre kelni e mondatokkal, ha szépíró volnék, akkor is hiábavaló lenne, idézni őket nincs terem (na jó, egyet legalább: „A könyv, a szellemi manna, melyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, mely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, mely senkit se hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolatmilliomos.”), ezért arra kérlek inkább, hogy alkalomadtán olvasd majd el Kosztolányi írását. Megtalálod a könyvtárunkban (ami egyszer a tiéd lesz), de talán az iskolaiban is, a K betűnél, a Nyelv és lélek című csodálatos könyvében.

Mit is tehetnék én hozzá a XXI. század elején mindahhoz, amit Kosztolányi írt, ma, amikor éppúgy elmondható, mint az ő idejében, hogy a könyv nem divatcikk, „s a jelen más egyebet bámul”, miközben, mint minden más árucikknek, a könyvnek is soha nem látott dömpingjével árasztanak el bennünket? Talán csak annyit, hogy meggyőződésem szerint a tartalmas, a jó könyv a XXI. század embere számára épp azt fogja jelenteni, mint a XX. századi számára, mert egyszerűen nincs semmi, ami pótolja. Persze, csak akkor, ha ki is nyitjuk azt a tokot, „melybe — Kosztolányi szerint — valami be van zárva”. Azaz, ha könyvtáraink polcairól le is kerülnek azok a könyvek, ha el is olvassuk őket, hiszen csak általunk válhatnak élővé, s tölthetik be szerepüket a mi életünkben.

Kedves Fiam, azt hiszem, személyes vallomásként ennyi elég, s ha annak idején majd éppúgy fogsz olvasni esténként a fiadnak, ahogy én olvastam neked, s ha alkalomadtán majd Kosztolányi levelére is felhívod a figyelmét, akkor, tudom, megértettük egymást, ennél pedig fontosabb nincsen. Elek Tibor